Gyalog, szelfibottal indult el a fővárosba, negyven nap múlva bukott a korrupt kormány

Olyan helyzetet akartam teremteni, ahol nem a rendőrség kopogtat az ajtónkon, hanem mi kopogtatunk a hatalom ajtaján

– foglalja össze utólag taktikája lényegét Nikol Pasinján, a kormánybuktató örmény mozgalom vezetője, aki nem mellesleg 2018 tavasza óta a posztszovjet ország miniszterelnöke is. Ez utóbbi tény jelzi, hogy őrültnek tűnő terve megdöbbentően sikeresnek bizonyult, pedig menet közben többször is úgy nézett ki, hogy vagy érdektelenségbe, vagy vérbe fullad az általa meghirdetett erőszakmentes forradalom.

A politikai földindulásnak nem voltak különösebb előjelei, az elharapózó korrupcióval és az egyre autoriterebb hatalomgyakorlással ugyan sokan elégedetlenek voltak, de ez az indulat többnyire feloldódott a fásultságban és a rezignációban. A forradalom egy mobiltelefonnal, egy túrahátizsákkal és egy apró lépéssel kezdődött, amit a mindenre elszánt Nikol Pasinján tett meg a teljes bizonytalanságba. A közösségi hálókon ügyesen kommunikáló újságíró/aktivista/politikus egy szép tavaszi napon indult útnak, hogy kéthetes menetelése végén megérkezzen a fővárosba, Jerevánba. Ott, a helyszínen akarta ugyanis megakadályozni, hogy az Örményországot 2008 óta elnökként vezető Szerzs Szargszján – korábbi ígéretét megszegve – miniszterelnöknek jelöltesse magát, és beláthatatlan ideig maradhasson a hatalomban. A neten élőben közvetített túra volt tehát a politikai reklámfogás, amihez Pasinján és maroknyi társa igencsak merész reményeket fűztek: az volt a céljuk, hogy mire Jerevánba érkeznek, akkora tömeget toborozzanak, amivel nyomást tudnak gyakorolni a parlamentre, és megakadályozhatják Szargszján további uralmát.

A bevonulás azonban korántsem sikerült diadalmasra. A kéthetes zarándoklat végén mindössze pár száz lézengő érdeklődő várta őket a jereváni Szabadság téren, és a hangulat körülbelül annyira volt forradalmi, mintha egy majálison a vattacukros stand előtt ácsorognának. Ezen a ponton akár le is zárulhatott volna a történet, és még csak különösebben meglepő sem lett volna a dolog.

Egy újabb protesztmozgalom, aminek sorsa a gyors kifulladás, a gúnyos politikusi mosolyok és az általános beletörődés. Hogy mégsem így alakult, az elsősorban Pasinján elszántságának, karizmájának és improvizációs készségének volt köszönhető, aki váratlan és kockázatos húzásokkal fordított a vert helyzeten.

Ha egészen döbbenetes manővereit egy játékfilmben látjuk, jó eséllyel csak legyintünk, a forgatókönyvírónak nyilván az agyára ment a szirupos heppiend-kényszer. A Nem vagyok egyedül azonban nem romantikus vágyfantáziákkal felturbózott hollywoodi dráma, hanem Garin Hovannisian díjnyertes dokumentumfilmje, és a magyar nézők is láthatják márciusban, a járvány miatt idén online megrendezett BIDF-en.

A Los Angeles-i születésű, Amerika és Örményország között ingázó rendező végig testközelből követi a 2018-as eseményeket, ami már önmagában komoly alapfeszültséget teremt. Emellett ott vannak a visszaemlékezések, amelyek külön érdeme, hogy nem csak Pasinján és társai, de a másik fél is megszólal a filmben: a tüntetések elfojtásával megbízott rendőrfőnök, a hatalomból évtizedek után eltávolított Örmény Köztársasági Párt vezető politikusai, és maga a pókerarcú Szerzs Szargszjan is kamera elé ült, hogy elmondja, mi járt a fejében azokban a napokban, amikor kártyavárként omlott össze a régóta kidolgozott mesterterve. Teljes őszinteséget persze egyik megszólalótól sem érdemes várni, mégis roppant tanulságos, hogy első kézből hallhatjuk az összes kulcsszereplő utólagos narratíváját a forradalmi eseményekről.

A már-már tündérmesei képhez hozzátartozik, hogy Pasinjan sem a semmiből robbant be a közéletbe. Régi kritikusa volt a hatalomnak, aki pályája során hol újságíróként, hol gyújtó hangvételű szónoklatokban, hol parlamenti képviselőként ostorozta az Örményországot szerinte megmételyező korrupt elitet. Már Szargszjan 2008-as elnökké választása után kirobbant tüntetéseknek is fontos szereplője volt. Ezt akkor vérbe fojtotta a rendőrség, tíz halálos áldozattal és több száz sebesülttel járt a kormány kemény fellépése. Pasinjant is megvádolták a közrend megzavarásával, mire ő másfél évig bujkálásra kényszerült, ám végül feladta magát, és két évet börtönben töltött. Szabadulása után sem hunyászkodott meg, látszólag ott folytatta, ahol meghurcolása előtt abbahagyta: pártot alapított és be is jutott a parlamentbe, ahol aktívan ágált az országban uralkodó állapotok ellen. A filmben mégis úgy idézi fel ezt az időszakot, hogy egyre inkább eltávolodott önmagától, és azt érezte: a forradalmárból konformista lett, aki díszellenzékiként csak jártatja a száját a médiában, de nem képes valódi változásokat elérni.

Ez a konformizmus illant el belőle végleg 2018 tavaszán, amikor kisebb tömeggel a háta mögött behatolt a közmédia jereváni székházába, hogy a hallgatóknak beolvassa követeléseit. Az épülethez érkezve szemben találta magát egy fegyveres őrrel, akivel közölte, hogy ő most ide bemegy, és csakis úgy állíthatják meg, ha agyonlövik. Ebben a pillanatban lett egyértelmű számára, hogy innentől nincs visszaút: akármi lesz is, elmegy a végsőkig. És ahogy a film felidézi, Pasinjant és követőit innentől sem a szögesdrót, sem a rendőrsorfal, sem a fogda rácsa nem tudta megállítani, a mögötte álló tömeg pedig napról napra, óráról órára növekedett, válaszul az egyre kétségbeesettebb és agresszívabb hatalmi retorziókra.

Az eset egyik tanulsága, hogy az autoriter rezsimek nem pusztán természetükből fakadóan paranoiásak, de sok esetben okkal félnek mindenre elszánt kritikusaiktól.

A hatalmat fenyegető tömegtüntetések mögött természetesen mindig nagy ívű strukturális folyamatok húzódnak, de az ilyen példák azt mutatják, hogy a változáshoz olykor kell egy karizmatikus, megszállott, épp ezért rettenthetetlen vezéregyéniség, aki a megfelelő pillanatban képes belobbantani a régóta fortyogó társadalmi elégedetlenséget, hangot, arcot, szimbólumokat és konkrét célokat adva a tiltakozásnak. Eszünkbe juthat erről akár Alekszej Navalnij aktuális ügye is, akit se méreggel, se koholt vádakkal nem lehetett elnémítani, a putyini Oroszország rendőreinek pedig ezrével kellett vernie és letartóztatnia a mínusz 40 fokban tüntetőket a rá következő hetekben.

A Nem vagyok egyedül jól szemlélteti, milyen komoly dilemmák elé állíthatja a forrongó időszakokban az uralmát féltő hatalmat, hogy a kemény fellépés vajon elfojtja, vagy csak tovább szítja csak a lángokat – és ilyen helyzetekben még a legmagabiztosabbnak tűnő játékmesterek is könnyen hibázhatnak. Ez történt Szerzs Szargszjánnal is, aki nagy sakkrajongó létére is eltaktikázta magát, és vagy túl későn, vagy túl korán próbálta levenni az ellenfél vezérét a tábláról: hiába ragadta ki a tömegből és csukatta le Pasinjant az egyre nagyobb tüntetéseket látva, ezzel akkor már nem tudta megállítani a felé tartó elégedetlenségcunamit. A békülékeny vezér imázsa sem jött be neki. Mikor például tárgyalóasztalhoz hívta Pasinjánt, az a kamerák előtt közölte vele, hogy nem érdekli semmiféle „konstruktív párbeszéd”, csakis egyetlen témát hajlandó megvitatni:

Azért vagyok itt, hogy megbeszéljük a lemondása feltételeit.

Hogy a napról napra növekvő feszültség 2018-ban mégsem torkollt súlyos erőszakba – ellentétben a tíz évvel korábbi vérengzésekkel –, abban a tüntetők békés eszközei mellett komoly szerepe volt az önmérsékletet tanúsító rendőrfőnöknek, valamint az államfőnek, aki az egyházi vezetőkkel egyetértésben végül lemondatta Szerzs Szargszjánt az újonnan megszerzett miniszterelnöki posztról.

A Nem vagyok egyedül tehát nemcsak lenyűgözően izgalmas, de roppant tanulságos és inspiráló film a politikai mozgalmak természetéről és meglepő erejéről, még ha olykor talán túlzottan el is ragadja a siker eufóriája, ami ad neki némi marketinges mellékízt. Ez leginkább abból fakad, hogy a történet a forradalom diadalmas sikerére fut ki, és ott véget is ér, amivel óhatatlanul megidézi a hollywoodi heppiendek legnagyobb narratív hazugságát. Az igazán fontos kérdés ugyanis sosem az, elcsattan-e a csók a film végén, hanem, hogy mi lesz egy hónap, év, évtized múlva, csak ezt a legritkább esetben mutatják meg nekünk. Ehhez hasonlóan, bármilyen euforikus élmény is egy zsarnok eltávolítása a hatalomból, a lényegi kihívások csak ezután kezdődnek: mikor a stáblista lepörög, a szép jövőt ígérő betétdal elhallgat, és el kell kezdeni kormányozni. Ezt jelzi az a tény is, hogy tavaly ősszel már Pasinjan kormánya ellen tüntettek ezrek Jerevánban, mert elégedetlenek voltak az örmény-azeri háború lezárásával, és a miniszterelnök által aláírt területveszteségekkel.

A politikai változások egyik legjelentősebb akadálya a fejekben képződik, hiszen amit már elképzelni sem tudunk, az egyre távolabb sodródik a valóságtól, sőt, a lehetségestől is. A Nem vagyok egyedül 90 perce tökéletes gyógyír a kiábrándultságra, de nem szabad elfelejteni, hogy a katarzison túl is vannak hétköznapok, így Hovannisian filmje is csak a leendő folytatásaival együtt rajzolna egy teljes képet a kormánybuktatás hatásairól. Ezért is megszívlelendő minden győztes forradalmárnak az a jótanács, amit a film végén osztogat szokatlan őszinteséggel a korábbi bukott elit egyik meghatározó politikusa:

Ne legyenek önteltek. Mert az önteltség csak bajt hozott ránk. Ne legyenek alaptalanul büszkék és mértéktelenül nagyképűek. Véssék az eszükbe: mindenki jön és megy, ahogy mi is jöttünk is mentünk.

Nem vagyok egyedül (I am not alone), örmény-amerikai dokumentumfilm, 90 perc. A március 1-10. között online megrendezett Budapest International Documentary Festival (BIDF) versenyprogramjában szerepel.