Üdvözöljük a rasszista szuperhősök és az álarcos rendőrök korában!

Tekintve, hogy a Marvel-univerzum lassan beszippantja a teljes mainstream popkultúrát, igazán ideje volt, hogy valaki végre a szuperhősök körmére nézzen. És most nem elsősorban Martin Scorsese vagy Francis Ford Coppola bátor, ám kissé nagypapás dorgálásaira gondolok, amiket így lehetne egyetlen mondatba sűríteni: a Bosszúállók és társai nem is filmek, inkább önmagukat filmnek álcázó hitvány, virtuális vidámparkok, amik agresszív terjeszkedésükkel elfoglalják a teret a valódi filmes alkotások elől. Nem mintha ne lenne ebben igazság, de a rendezői kirohanásoknál izgalmasabb, mikor valaki nemcsak kívülről fitymál, de belülről bomlasztja a szuperhős-kultuszt, saját fegyvertárukat fordítva a köpönyeges igazságosztók ellen, hogy megdöntse mindent ellaposító egyeduralmukat.

A belső ellenállás első hulláma mostanában érkezett: a moziban a rekordokat döntögető Joker, a tévében pedig HBO nagyszabású sorozata, a Watchmen képviseli, amiben az a vicc, hogy mindkettő ugyanattól a szerzőtől meríti az inspirációt: Alan Moore-tól. Előbbi az általa írt és Brian Bolland által rajzolt Batman: A gyilkos tréfát veszi alapul, utóbbiról pedig nem nehéz kitalálni, hogy Moore egyik főműve, a mára klasszikusként kezelt Watchmen nyomdokain jár, aminél aligha találhatott volna tökéletesebb sorvezetőt egy ilyen küldetéshez. A 80-as évek közepén megjelent Watchmen ugyanis nemcsak egy jól sikerült szuperhőstörténet volt, de egyben monumentális kísérlet is a műfaj dekonstruálására. Elmosta a megnyugtatóan éles határt jó és rossz között, és felvillantotta, hogy sokszor nárcisztikus vagy szociopata emberi roncsokat találunk, ha bepillantunk a hősi maszkok mögé. Azt a kényelmetlen kérdést is feszegette, hogy milyen kevés választja el az álarcos önbíráskodást a terrorizmustól.

Nem véletlen, hogy a Watchmen kultikus mű lett, messze kilépve a műfajt aktívan fogyasztó rajongói szubkultúrából. Ezt mutatja, hogy 2005-ben egyedüli képregényként került fel a Time magazin Minden idők 100 legjobb regényét összegyűjtő listájára, és réges-rég meg akarták filmesíteni, ami végül tíz évvel ezelőtt jött össze. Az általa felvetett problémák a mai napig égetőek, akárcsak az ókori költőtől, Juvenalistól kölcsönzött mottó, amiből az angol cím is származik:

Who watches the watchmen?

Vagyis:

Ki őrzi az őrzőket?

Az új Watchmen-sorozat is a hatalomgyakorlás eme ősi paradoxonát állítja a középpontba, és már az első hat rész alapján sokkal messzebre jut, mint Zack Snyder 2009-es adaptációja.

• Egyrészt azért, mert Snyderrel ellentétben nem nullázza le saját kiábrándult, deheroizáló alapvetését az erőszakot szuperkúllá stilizáló gyorsítós-lassítós akció-esztétikával.
• Másrészt, mert nem feldolgozni próbálja, hanem továbbgondolja az alapművet.

Az új Watchmen ugyanis folytatás, ami okosan sző tovább egy alternatív valóságot. Az eredeti cselekményhez képest jó nagyot, harminchárom évet ugrunk az időben, így már nem a 80-as évek Amerikájában, hanem 2019-ben járunk: Richard Nixon helyett jó ideje Robert Redford az elnök, az amerikai társadalom minden korábbinál megosztottabb, fortyog a neurózis és a gyűlölet, a világméretű atomháború helyett így sokkal inkább egy véres polgárháború kitörése fenyeget. Egyik oldalon fehér felsőbbrendűséget hirdető álarcos terroristák, akik a képregény végén meghalt Rorsach követőinek vallják magukat, a másik oldalon pedig maszkos rendőrök és fura jelmezekbe bújt szövetségeseik, akiktől szintén nem áll távol az önkény és brutalitás.

A cselekmény kissé komótosan indul, de az alkotók az első pillanattól jó arányérzékkel keverik az eredetiből átmentett szereplőket és eseményeket az új figurákkal és váratlan fordulatokkal. Mivel a sztoriban az új rejtélyek dominálnak, minden néző egyaránt elveszettnek érezheti magát ebben az összeesküvésektől terhes világban. Így azok is ugyanúgy be tudnak kapcsolódni, akik nem ismerik az alapművet, de azért a sorozat kiszolgálja az eredeti képregény rajongóit is: az epizódról epizódra történő visszautalások komoly plusz élvezetet jelentenek. Az erős alapvetésben nincs semmi meglepő, hiszen a Watchment megalkotó Damon Lindelof már többször bizonyított ezen a téren: társproducere volt például a Lost – Eltűntek és A hátrahagyottaknak is. Az igazán érdekes persze az lesz, hogy az első részekben felvetett nyomasztó kérdéseket sikerül-e majd hasonló színvonalon megválaszolni a folytatásban, egyaránt elkerülve a szájbarágós kioktatás és az üres titokzatoskodás veszélyeit – mert ugyebár láttunk már olyan sorozatot, ami a saját, soha meg nem válaszolt rejtélyeibe gabalyodott bele az erős indítás után (nem akarok szájbarágós lenni, de a Lost).

Az viszont már önmagában biztató, hogy az új Watchmen láthatóan nem fél politikai darázsfészekbe nyúlni: az egyre sokszínűbbé váló, így egyre kevésbé szolidáris amerikai társadalmat, a gyűlölködést, a terrorizmust, a rendőri brutalitást és az Amerikában (is) nagy hagyományokkal bíró rasszizmust állítja a középpontba, de úgy, hogy közben szerencsére túllép a leegyszerűsítő morális képleteken, és megőrzi a komplex karakter- és társadalomábrázolást. Fogja a mai közállapotokat és egy rémálomszerű disztópiában újrakeveri őket. Mintha csak a szellemkastély görbetükreiben figyelnénk magunkat: látjuk, hogy torzítanak, de mégis nyomasztóan felismerhetőek a vonásaink a bizarr karikatúrában.

A helyszín is szimbolikus: az oklahomai Tulsában járunk, ami tökéletes terep az elfojtott traumák és tabuk feltérképezésére, hiszen száz évvel ezelőtt itt ment végbe az Egyesült Államok történetének egyik legsúlyosabb tömeglincselése, a tulsai mészárlás, amit hosszú évtizedekre szőnyeg alá söpörtek az amerikai nyilvánosságban. A Watchmen szereplői sem beszélnek róla, de így is a cselekmény fontos hajtóerejévé lép elő. Számtalan vágy, átöröklött sérelem, kimondott és kimondatlan érdek csattan itt frontálisan, ami az elején szinte túlzottan el is aprózza a cselekményt. Ám van egy központi motívum, ami összeköti a figurákat: a maszkhordáshoz való viszonyuk. Ebben a világban ugyan nincsenek okostelefonok, se internet, de az álarcon keresztül mégis képes boncolgatni az anonimitás pszichológiáját. Hogy felszabadíthat, de végleg el is torzíthat minket az a különös hatalom, amit az arctalanság jelent. Hogy egy maszk sokszor elrejt, máskor viszont mintha épp feltárná azt, akik legbelül vagyunk, még ha ez nem is egy kellemes látvány. A Watchmen tehát ügyesen párolja akciódús kalandtörténetté korunk egyik legfontosabb, de a hétköznapokban nem túl látványos szociálpszichológiai jelenségét.

Mert hát nem vagányabb, ha egy álarcos igazságosztó üldöz egy maszkos bűnözőt, mintha valaki egy gép előtt görnyedve pötyög valamit a klaviatúrán? Na, ugye.

Persze ez azzal jár, hogy deheroizálás ide vagy oda, itt is felbukkannak stilizált akciójelenetek, amik a szereplők nyomora ellenére is kúlnak tüntetik fel az erőszakot. De ezeket sokkal okosabban ellenpontozza, illetve tolja el magától a sorozat, mint Snyder filmje. Jó részük például egy, a Watchmen világán belül futó szuperhős-sorozatban jelenik meg, aminek mindenütt jelenlévő plakátjaitól ugyanúgy nem lehet ott menekülni, mint a mi világunkban az épp aktuális Marvel-film reklámjaitól. Ez nem pusztán posztmodern geg, de egyben a Watchmen-féle kultúrkritika szimbolikus hordozója is: fanyar humorral demonstrálja, hogyan szelídül minden rendszerkritika egy idő után a rendszer részévé, és hogyan épül be a számunkra kényelmes hazugság észrevétlenül a nagy közös mítoszainkba, mire azok eljutnak a képernyőkre. Ahogy az önbíráskodó hősök is végül mind a hatalom vagy a piac szolgálatában, esetleg szélsőséges eszmék végrehajtójaként végzik.

És hogy nem önkényes túlzás-e az amerikai rasszizmus fajsúlyos témáját fura jelmezes kalandtörténetbe csomagolni? Nem. Ennek belátásához elég felidéznünk a színpadiasságban verhetetlen Ku-Klux-Klant. Meg se lepődünk azon, hogy a csontvázak helyett itt olykor inkább hófehér csuklyák hullanak ki a tisztes tulsai polgárok szekrényeiből.

Az HBO több blockbuster-sorozatot is indít az ősszel annak reményében, hogy valamelyik a mezőnyt évekig uraló Trónok harca helyébe lép. A Watchmen túl összetettnek és bizarrnak tűnik ahhoz, hogy megközelítse ezt a szintet, de az biztos, hogy nagyon időszerű témákat feszeget: akár a populizmus világméretű hódításával párhuzamosan szárba szökkenő szuperhős-kultusz, akár a szélsőséges társadalmi megosztottság, akár a generációról generációra örökített traumákról és gyűlölködésről van szó, aminek történelmi gyökerei sokkal messzebbre nyúlnak vissza, mint gondoljuk.

Watchmen, 2019, 9 epizód, HBO. 24.hu értékelés: 8,5/10