Nahát, az Életrevalók színésze megint egy közepes filmben játszik

Szegény Omar Sy az utóbbi időben folyamatosan rossz lovakra tesz. Pontosabban nem is igazán rosszakra, csak megátalkodottan közepesekre. Így még csak azt sem lehet mondani, hogy ez a csodálatos tehetségű színész sorra bűnrossz, nézhetetlen filmekben szerepel, jaj, szegény, többre lenne hivatott. Ennél szomorúbb a helyzet: ez a karrierje tizedik évében egy feledhetetlen közönségkedvenccel berobbant, s azóta marketingeszközként bevethető színész évek óta nem tudja új bizonyságát tenni tehetségének, mert csupa középszerű, felejthető filmben nyújt középszerű, felejthető alakításokat. Persze anyagilag azért nagyon is bejött az élet, hiszen amellett, hogy hazájában az ügyeletes aranytojást tojó tyúkok egyikeként kezelik, akinek a nevével el lehet adni néhány száz plusz mozijegyet, megtalálta Hollywood is, játszott az X-Men, a Jurassic– és a Transformers-franchise-ban, Dan Brown-adaptációban. De ezekben a filmekben csak sokadrangú mellékszereplő volt, a hazájában kapott főszerepekben meg az Életrevalók óta nem tudott igazán emlékezeteset nyújtani, és nem csak ő maga mint színész, hanem maguk a filmek sem voltak különösen jók. Ezt a sort pedig a Yao utazása is folytatja.

Ezt a szerepet mintha konkrétan Synek írták volna – producere is a filmnek egyébként –, hisz gyakorlatilag önmagát alakítja, a szenegáli származású, de Franciaországban nevelkedett, és ott nagy sikert elért színészt, Seydou Tallt. A fő különbség, hogy míg Omar Sy a magánéletében négygyerekes, házasságban élő családapa, addig Seydounak egy szem fia van, akinek az édesanyjával válófélben vannak. Hogy a válás játszmáinak részeként, vagy tényleg azért, mert beteg, de kisfia az eredeti tervekkel szemben az utolsó pillanatban mégsem utazhat Seydouval Szenegálba, ahová könyvét reklámozni megy. Így egyedül utazik, ám végül mégis akad kis útitársa, vele párhuzamosan ugyanis, bár némiképp kisebb luxusban még valaki útban van Dakarba: a tizenhárom éves Yao, aki szó szerint rongyosra olvasta Seydou könyvét, és aki képes elutazni ország túlfelében lévő falujából a fővárosba, csak hogy találkozhasson idoljával.

A kisfiú meglehetős vakmerőséggel, és a „majd csak lesz valahogy” életfilozófiájával felvértezve azon sem aggódik túl sokat, hogy nincs hol aludnia, így Seydou szállást és ételt ad neki, a kisfiú koravén bölcsessége és a benne tükröződő afrikai életszemlélet annyira elvarázsolja, hogy ahelyett, hogy feltenné a falujába tartó távolsági buszra, elhatározza, hogy hazaautóztatja a gyereket. Időközben sofőrjük egy kisebb incidens folytán elkopik mellőlük, és a páros kettesben folytatja az utat, mely során Seydou megtapasztal kicsit többet a valóságos Szenegálból, mint amit egy dakari luxusszálloda jelent, kapcsolatba lép gyökereivel, felébred benne az ősök vére, és így tovább.

Ez így olyan fenségesen, emberien és katartikusan hangzik, hogy csupán a szinopszis alapján biztosra venném, hogy valami feledhetetlent fogunk látni, de sajnos nem ez történik, és nehéz megmagyarázni, hogy miért nem. A Yao utazása ugyanis nem rossz film, nincsen nagyon elrontva benne semmi, sőt, alapvetően, ha nem is különösebben magas, de egészen jó színvonalon működik minden elem külön-külön, együtt mégsem születik meg az a szinergia, ami naggyá tehette volna ezt a filmet. Minden egy kicsit kevés. Kevés a sztori is, mert ez így még csak egy jó alaphelyzet, kicsit többre vágytam a sűrűjéből, akartam volna több fejlett, nyugati világbeli „fehér” fekete versus harmadik világbeli afrikai „fekete” fekete meghasonlottságot, több gazdag versus nincstelen, luxus versus nyomor – és nyomorromantika – kontrasztot, több meglátott értéket, több apaságot, több gyerekbölcsességet, több fülledtséget, több Afrikát. Kevés a jó szöveg, a dialógusokban felcsillanó lehetőségeken szinte érezni, hogy nem ültek eleget az írószobában a szerzők, kettővel hamarabb megálltak az ötletelésben, így az igazán jó mondatok nem érkeztek megszületni.

A karaktereken talán gondolkodtak eleget, de így, hogy nincsenek a szájukba adva erősebb mondatok, olyan esetlegesek és semmilyenek maradtak, csak majdnem elég érdekesek ahhoz, hogy film szóljon róluk. A mellékszereplőknek egy ilyen történetben kulcsszerepük van, hisz jön a főhős, halad az útján, és, mint a népmesében, találkozik ezekkel a figurákkal, akik mind hatnak a főhős lelkivilágára és arra, hogy hogyan alakul az útja. Ám a mellékszereplőkből is túl keveset kapunk, és azt sem elég erősen. Két nő keresztezi Seydou útját, egy potenciális szerető és egy potenciális tanítómester, ám ezek az alakok nem elég erősek, nem elég szimbolikusok ahhoz, hogy érezzük, itt most egy nagy találkozott esett meg – egy kis találkozásról meg nem érdemes beszélni. Yao karaktere, és az őt alakító Lionel Louis Basse remek, de benne is maradt elszalasztott lehetőség bőven, belefért volna még több, még erősebb mondat, egyértelműbb bölcsesség, mélyebb hatás, és – nála is – erősebb szimbolikusság, őrangyalszerűség.

A főhősnek ezeken a karaktereken keresztül kellett volna végig haladni egy látványos karakterfejlődési íven, ám mivel a találkozások nem voltak elég erősek, az ív is lankás maradt, Omar Sy pedig – mivel neki még a többieknél is kevesebb erős mondata volt – csak a félszeg mosolygás különféle változatait tudja felvonultatni. Mosolyog elrévedve, döbbenten, meglepetten, sután, szomorkásan, de mindegyik olyan langyos, mintha egyszer sem ment volna 120 fölé a vérnyomása. Minden elfogultságom ellenére – mert én (tárgyiasítás-riadó) már a puszta szépsége miatt is nagyon szeretem ezt a színészt – megkockáztatom: lehet, hogy Omar Sy annyira komikus, hogy egy igaz drámai szerep hiteles eljátszásához nincsen benne elég muníció. Ez a film meg csak drámaként tudott volna működni, ha valahogy, mert vígjátéknak talán ne nevezzünk már valamit csak azért, mert van benne két vicces gyerekduma.

Minden csak majdnem sikerült, csak félig. Ha pedig sem a szövegek, sem az alakítások nem elég erősek, akkor a képi világnak kellett volna mellbevágónak lennie, egy koncepciózusabb, erősebb operatőri munka még elmondhatott volna sokat abból, amit a szövegeknek nem sikerült. De sajnos sem Philippe Godeau rendező – aki inkább producerként gyakorlott – nem tudott elég erős vízióval előállni, sem Jean-Marc Fabre operatőr nem tudott önmagától előhúzni valami igazán eredetit. Így viszont a remek alapsztori, ami szemfelnyitás és az élet újraértelmezése lehetett volna Afrika misztikumába burkolva, megmaradt egy unalmas, gazdag európai a szokásosnál egy picit izgalmasabb egzotikus nyaralásának története, amiből az érzékenyebb néző talán megsejti, hogy ez az út valamiért fontos volt a főhősnek, csak arra nem kap választ, hogy miért.

Yao utazása (Yao) – francia-szenegáli filmdráma, 103 perc – értékelés: 6/10