A falu, amelyik mézből épített iskolát magának

 Van egy ilyen álmom, hogy ha egy roma és egy nem roma gyerek együtt játszik, akkor felnőttként is képesek lesznek egymással beszélni, anélkül, hogy folyamatosan a másik anyját szidnák. Mi ebben nagyon hiszünk

– mondja Sohajda Levente, aki kezdő lelkészként nem gondolta volna, hogy egyszer iskolát alapít majd. Igaz, azt sem, hogy jól menő méhészete lesz, ami ezt lehetővé teszi számára; az élet mégis úgy hozta, hogy mindkettő megesett vele és az általa vezetett apró gyülekezettel. Miközben erről mesél, a mellettünk felállított pingpongasztalnál roma-magyar gyerektársaság forgózik lelkesen, mintha csak illusztrálni akarnák a lelkész mondatait az integrált nevelés fontosságáról.

Sohajda 2004-ben költözött családjával a szlovák határhoz közeli, 670 lakosú Göncruszkára, ahol nem sokkal később megszűnt az állami oktatás. Ez sajnos korántsem egyedi eset a tömeges elvándorlás és magas munkanélküliség által egyszerre sújtott északkelet-magyarországi kistelepüléseken. Az viszont már nagyon is az, hogy a helyi református gyülekezet nem törődött bele tétlenül a lassú leépülésbe: nyolc éve átvették az államtól az üresen maradt épületet, és 16 diákkal újranyitották benne az iskolát. Ma már több mint 170 gyerek tanul itt, akik csaknem húsz településről járnak be. Anyagi és családi hátterük nagyon különböző, itt mégis igyekeznek közösséget kovácsolni belőlük.

Adidas vagy Adios?

Van, aki jó körülmények közül, más a legdurvább mélyszegénységből érkezik, a kapun belépve viszont mindenki egyenlővé válik. Ezt jelképezi az iskolai egyenköpeny is.

Ne az adja a gyerekek értékét, hogy Adidas, vagy Adios melegítő van rajtuk

– mondja a lelkész, aki maga ugyan nem tanít, de állandóan jelen van az iskola életében, és kisebb tragédiaként élné meg, ha egyszer nem tudná valamelyik gyerek nevét, akivel szembetalálkozik a folyosón. Szerinte ez a minimum, ha valaki ezt tényleg küldetésként fogja fel, nem pedig csak büszkélkedni akar azzal, hogy van egy iskolája. Mert utóbbi esetben persze bőven elég az igazgató nevét megjegyezni, a gyerekek úgyis cserélődnek idővel.

Ahogy a kihívás, úgy a módszerek sem hagyományosak. A zeneoktatásra például nagy hangsúlyt fektetnek, és fontos szerepet kap a relaxáció is. Állami iskolákon edződött tekintetem pedig hamar megakad az osztálytermek hátuljában párnákkal és pokrócokkal berendezett kis kuckókon. Mint kiderül, ez a „beszélgető sarok”, ahova félre lehet vonulni, ha valaki kicsit gondolkodni akar, el szeretné mesélni, mi esett rosszul aznap, vagy esetleg bocsánatot akar kérni valakitől. De az egész iskola láthatóan úgy van berendezve, mint egy nagy nappali, hogy minden gyerek – különösen a nevelőszülőktől érkezők – úgy érezze: ez az otthonuk, ahol nemcsak oktatják, de haza is várják őket.

A közösségi szellem persze nem csak a diákokra vonatkozik. A jelképes igazgatói iroda például nem több egy folyosóra kitett asztalnál, ami körül a szünetben rohangálnak a gyerekek, és bármikor odaléphetnek az igazgató úrhoz. A tanári kar alapvető hitvallása, hogy szabadság és felelősség kéz a kézben jár. Bárki felveheti a szünetben a drága Fender gitárt, de úgy kell használnia, hogy azon még egy év múlva is lehessen játszani. A laptopok is katonás rendben sorakoznak a fal mellett, mint kiderül, mindegyiknek megvan a felelőse. Sohajda szerint a pedagógia legnagyobb küldetése épp az, hogy a megértessük a gyerekekkel:

Szabadok vagyunk, de ez nem abban merül ki, hogy tönkretesszük a világunkat, inkább abban, hogy műveljük és őrizzük. Van tehát egy ilyen bibliai alapvetés, miszerint a világ ökológiai és társadalmi értelemben is ránk van bízva.

Nehéz nemet mondani

A beiskolázásnál mindig figyelnek arra, hogy kerüljön az osztályba telepi környezetből érkező gyerek, fogyatékkal élő, és olyan is, aki a nevelőszülői hálózatból jön. Az arányok ugyanis nagyon fontosak. Mindezt nem maguktól találták ki, az iskola alapítása előtt hosszan tanulmányoztak iskolákat olyan európai térségekben, amelyek hasonló kihívásokkal küzdenek. Jártak például Palermóban, ahol egy református közösség utcagyerekeket és a partra szálló menekültek gyerekeit kezdte el tanítani a helyi diákokkal együtt, már jóval azelőtt, hogy a migrációs válság berobbant volna a közvéleménybe, és a hisztériakeltés fő alapanyagává lépett volna elő. A palermóiaktól sok mindent lestek el, de Németországban és Svájcban látott módszereket is átvettek, hogy adaptálják őket a helyi igényekre. Az egyik általános tanulság az volt, hogy az integráció főleg kis csoportokban működik, egy bizonyos létszám fölött ugyanis gyakran kezelhetetlenné válik a helyzet.

Legalábbis ez az elmélet, a gyakorlatban azonban sokszor nehéz nemet mondani. Így megesik, hogy a szigorúan kijelölt 15-ről menet közben csaknem duplájára duzzad az osztálylétszám. „Ha azzal keres meg egy anyuka, hogy a férje alkoholista és verte őket, ezért hazaköltözött a gyerekkel Budapestről, nem fogom elküldeni azzal a szöveggel, hogy betelt a keret. Ahogy azt az anyát sem, aki kétségbeesetten fordul hozzám, mert az enyhe fogyatékkal élő gyerekét nem veszik fel az állami iskolába, mondván: túl sok macerával jár” – mondja Sohajda, aki szerint amúgy is fontos lenne belátni, hogy a fogyatékkal élők bevonásával az egész közösség gazdagodik.

Nem mi segítünk rajta, hanem ő segít rajtunk, azzal, hogy nyitottságra, empátiára és alázatra tanít minket.

Sok csecsemőt temetnek

Persze egy mélyszegénységben nevelődő gyerek életében sok lehetőség lezárulhat, mire az iskolába kerül. Ezért igyekeznek már a kezdetektől jelen lenni és kapcsolatot teremteni a környékbeli családokkal. Saját óvodát tartanak fent, és van egy gyerekmissziójuk a legnehezebb roma környezetben, ahol elemi szocializációs hiányokat próbálnak enyhíteni.

Délelőttönként az anyukák jöhetnek a kisgyerekükkel, és egy óvónő olyanokra próbálja tanítani őket, hogyan kell játszani, milyen egyszerű ételeket lehet készíteni, ha csak krumplira van pénzünk, hogy tudják beosztani a pénzt, és milyen alapvető egészségügyi dolgokra kell odafigyelni egy kisbabánál.

„Egyszerű, de létfontosságú témák, mert nagyon sok csecsemőt temetünk. A tragédia sokszor tudatlanságból fakad, és elkerülhető lenne” – mondja Sohajda, aki szerint ebben a társadalmi közegben bevett minta, hogy gyerek szül gyereket.

Márpedig egy 13 éves anyukától és egy 15 éves apukától aligha várható el, hogy felkészülten várják a szülői létet.

Elsősorban nekik próbálnak támaszt és ismerteket nyújtani a Menedékházban, délutánonként pedig az oktatási rendszerből kieső fiataloknak segítenek pótolni az elemi készségeket, mint például az írás, olvasás. A képzettebb és mobilisabb fiatalok közben tömegesen vándorolnak el a térségből, ami elég sivár jövőképet vetít előre. Sohajdáék is küszködnek a leépülő lehetőségekkel, egyre távolabbról kell tanárokat és szakembereket utaztatniuk, hogy a lehetőségek széles tárháza megmaradjon az iskolában. A krónikus tanárhiány ugyanis nem Budapesten, hanem épp a legtöbb kihívással küszködő térségekben jelenik meg először.

Oktató híján állt le a lovas oktatás, és a zenei képzést sem könnyű elintézni. Rézfúvós tanárt például már csak 60 kilométerre találni, ha pedig ő egyszer nyugdíjba megy, végképp nem lesz kivel pótolni. Akkor majd száz kilométerről kell ingáznia valakinek. Sok fiatal szülő nem is maga miatt költözik el, hanem mert nem találnak normális óvodát, iskolát a gyereküknek. Ezen is próbálnak változtatni a maguk korlátozott eszközeivel, és a lelkész szerint Göncruszkán tapasztalható is némi betelepülés az utóbbi években.

Akár egy tankot is elbírna

A fejlődés amúgy folyamatos: az óvoda és az iskola is épp új épületszárnnyal bővül, készül új osztályterem, asztalosműhely, kiskonyha, sószoba, gyógypedagógiai tér, és tervbe van véve egy rendes tornaterem is. Amit csak tud, közösségi munkában végez el az alig 60 fős gyülekezet, és a nyári szünetek jó részét a tanári kar is felújítással és építkezéssel tölti. Ha pedig válsághelyzet áll elő, a gyülekezet tizenkét férfiból álló tanácsa, a presbitérium is aktivizálja magát. Az iskola főlépcsőjének építését például profi kivitelezőre bízták volna, aki az utolsó pillanatban hagyta cserben őket. A tanév megkezdéséhez viszont mindenképp szükségük volt az emeletre, így nem maradt más választás: lerendelték a vasanyagot, és egy hét alatt megépítették maguk.

Mivel életük első lépcsője volt, sokszorosan túlbiztosították a szerkezetet, így Sohajda szerint most akár egy tank is gond nélkül közlekedhetne rajta, nemhogy pár gyerek.

De bármerre nézünk, mindenhol az ő kezük nyomát látjuk. A szép, rusztikus fajátszótereket például Kálmán, a tornatanár vezényletével építették, aki megszállott hobbiasztalos. Amikor tehát épp nem a huszárugrást vagy a tigrisbukfencet felügyeli, valamilyen famunkán dolgozik az épület körül. Mikor a tornaórára bekukkantunk, a diákok épp a Tankcsapda egyik káromkodásmentes dalára, az Alföldi gyerekre róják a köröket, és még a tiszteletes sem ússza meg a testmozgást: a gyerekek unszolására be kell mutatnia egy huszárugrást, hogy aztán mosolyogva hallgassa végig a harmadikosokból összeállt zsűri szakmai észrevételeit, milyen magasra is kellett volna emelnie a lábát ugrás közben.

Mihez kezdjünk a méhekkel?

A történet igazán döbbenetes része, hogy a fejlesztések túlnyomó hányadát nem állami vagy EU-s pályázatokból fedezik, hanem a mézből. A gyülekezet ugyanis saját méhészetet tart fent, amelyből évente tizenötezer üveg első osztályú méz kerül ki. Persze ebben sem volt semmi tervszerű, az egész a véletlenek sorozatának – akarom mondani, az isteni gondviselésnek – köszönhető.

Apja váratlan halála után, Sohajda megörökölt 26 méhcsaládot, amiket kegyeleti okokból nem akart eladni, viszont fogalma sem volt, mihez kezdjen velük. A szomszédok pedig már panaszkodtak a kertjükben kalandozó méhrajokra.

Végül a gyülekezetnek adta a kasokat, hogy majd közösen kitanulják, a mézet meg szépen elosztogatják a nagycsaládosok és idősek között – vitamin helyett jó lesz a téli hónapokban. Jött azonban a bökkenő: első évben rögtön akkora lett a termés, hogy nem tudtak vele mit csinálni. Kénytelenek voltak eladni a fölösleget, ebből a pénzből fedezték az első ösztöndíjprogramot, szerveztek gyerektábort, és először a sulit sem egyházi, csak méhészeti iskolaként tudták elindítani. Teljesen érthető, hogy a legjobb társadalmi és kreatív kezdeményezéseket versenyeztető Highlihts of Hungary nekik ítélte meg az idei kurátori díjat. 

A szerves építkezés azóta is tart, és nagy léptekkel haladnak a teljes önellátás felé: ősszel megnyílik Tejjel-mézzel néven szociális éttermük is, ahol a segédlelkész viszi majd a konyhát, a gyülekezet biokertészetére és persze a mézre alapozva. Ezzel nemcsak az iskolai étkeztetést vennék saját kezükbe, de a környék magányra ítélt idős embereinek is élményt akarnak nyújtani a mindennapi közös ebéddel.

Szerintem nem kell nagy pszichológusnak lenni annak belátásához, hogy egyedül enni siralmas dolog. Az életminőséget nagy mértékben határozza meg a közös étkezés. Azt szeretnénk, hogy ez a napjuk fénypontja legyen

– mondja Sohajda, miközben már a parókia udvarán lévő üzemben nézegetjük a méhészeti gépeket. Később a méhcsaládokat is meglátogatjuk a szántóföld közepén: ezen a hűvös tavaszi napon is szorgoskodnak, bár, védőfelszerelés híján, csak tisztes távolságból ismerkedünk velük. Az általuk gyűjtögetett méz ritka eljárással, hidegen pergetve készül és kerül az üvegbe. Az első kiskanál után egyértelmű, hogy tényleg óriási a minőségi különbség az átlagos mézekhez képest. Mégsem piaci alapon értékesítik, hanem egy különös keresztény-kapitalista rendszerben, ami valahogy így fest:

A 15 ezer üveg legnagyobb része külföldi testvérgyülekezetekhez megy. Ára nincs, mindenki annyit ad érte, amennyit akar. Ők szétosztják maguk között, és mindenki kap egy csekket az ottani közösség bankszámlájával. Kint gyűjtik a pénzt, mikor pedig a göncruszkaiak elérkeznek oda, hogy ki kell fizetniük egy beruházást, Sohajda küld egy kör-e-mailt: „Így állunk, ennyire van szükség, hogy állnak a számláink?”

Mindent az államtól várunk

Nem a világrendet akarják megváltoztatni, de azért jobbnak tartanak egy olyan világot, ahol tudunk így gondolkodni egymásról.

Felemelő érzés úgy venni valami jó minőségű ételt, hogy közben tudjuk, ezzel nemcsak a saját szervezetünkért tettünk valamit, hanem egy közösségért is

– mondja a lelkész, aki mindig keresi azokat a helyzeteket, ahol látszik az ember a kereskedelem mögött. Szerinte a helyi kisközösségekben hatalmas erő rejlik, sokszor mégis tétlenségbe merülünk, és minden megoldást a központi hatalomtól várunk. Óriási élmény volt számára, mikor a gyülekezettel felújították a helyi református templomot:

„Az őseink 500 éven át rendben tartották ezt a templomot a kormány és az unió nélkül, így adjunk magunkra annyit, hogy legalább megpróbáljuk. Nem vártunk arra, mikor írják ki a pályázatot. Béreltünk állványt és lemeszeltük. Mindenki kivette a részét, idős bácsik és nénik is. A gyülekezetet ez szerintem sokkal jobban erősíti. Lehet nekünk egy gyönyörű, több százmilliós felújításunk, ha abban nem vagyunk benne, akkor lesz egy épület, amiben nincs lélek. Ha viszont közösségi erővel jön létre, lehet akár szolidabb is a végeredmény. Tudjuk, hogy az eső lemossa azt a meszet, és tíz év múlva megint neki kell mennünk a templom kifestésének, de akkor is hatalmas erőt ad.”