Centralia: a város, ami alatt ötvenöt éve megnyílt a Pokol

Az óriási technológiai fejlődést és népességrobbanást hozó XX. század bővelkedett az emberi hibák okozta, hosszú időn át tartó tüzekben: az indiai Dzsáriában 1916 óta ég egy szakszerűtlenül lezárt szénbánya, a szovjet geológusok valaha volt legrosszabb ötletének köszönhetően – olajkutat szerettek volna fúrni, de egy óriási, metánnal teli üregbe fúrtak, amit végül felgyújtottak, hogy a gáz ne okozzon károkat – pedig a Kara-kum sivatag közepén negyvenhét éve nyílt meg a Pokol kapuja.

Ezen esetek közül azonban egyik sem okozott akkora kárt, mint az 1866-ban, öt kisebb philadelphiai szénbánya közelében megalapított, ma mindössze alig féltucat ember által lakott Centralia esete.

fotó: Proper Pictures

Az 1890-re már közel kétezernyolcszáz fősre duzzadt városban öt hotel, hét templom, két színház, tizennégy bolt, valamint huszonhét italmérés működött, a településnek pedig minden esélye megvolt arra, hogy hosszú évtizedekre a környék legfontosabb települése marad: Centralia, illetve az azt körülvevő területek alatt ugyanis a legtisztább és legnagyobb fűtőértékű kőszénfajtaként ismert antracit gazdag erei húzódtak, melyek kitermelése a kőzet előfordulási mélysége miatt ugyan nagyobb költségekkel járt, de a vállalkozás óriási haszonnal kecsegtetett.

A termelés lassan azonban hanyatlani kezdett: a fiatal bányászok közül sokan az első világháború frontjaira kerültek, esetleges visszatérésük után pedig inkább egy nagyvárosban próbáltak szerencsét, mint a szénbányák sötétjében. A helyzetet az 1929-ben indult első gazdasági világválság is súlyosbította: öt szénbánya zárt be, a munka nélkül maradt, a járatokat ismerő bányászok azonban még vissza-visszajártak a tárnákba, kitermelve a könnyen elérhető maradékokat. Ez tovább gyengítette a föld alatti alagúthálózatot, és nagy mértékben hozzájárult a mai helyzet kialakulásához – több járat már a harmincas évek folyamán beomlott, ellehetetlenítve a lezárt tárnák állapotának ellenőrzését.

A földalatti szénbányászat az utolsó bányákban egészen a hatvanas évekig tartotta magát, egy gondatlanságból bekövetkezett katasztrófa azonban előbb a termelés leállítását, majd a város majdnem teljes elnéptelenedését okozta.

A lakók ugyanis hosszú éveken át a lezárt alagutakba szállította a háztartási szemetet, hogy ott aztán tűzálló agyagrétegre öntve elégessék azt, a parázsló maradékokat pedig a tűzoltóság segítségével eloltsák. 1962 májusában, az Egyesült Államokban fontos ünnepnek számító háborús hősök emléknapjára (Memorial Day) készülve a város ugyanerre készült: szokás szerint begyújtották a hulladékot,

az agyagréteget azonban jórészt kispórolták a folyamatból.

A helyszínen lévő öt önkéntes tűzoltó ennek ellenére úgy érezte, sikeresen eloltották a parázsló romokat.

Óriásit tévedtek, hiszen a parázs egy része azonban begyújtotta az antraciterek egyikét, a helyzet az idő múlásával pedig csak tovább romlott. A következő napokban még többször fellángoltak a szemét maradványai, sőt, egy öt méter átmérőjű, de hulladékkal azonnal eltömődött lyuk is keletkezett a terület szélén.

Centralia vezetése úgy gondolta, hogy nincs túl nagy baj, még azok után is, hogy egy bányaellenőr a kőszén égésével járó szén-monoxid igen magas koncentrációját mutatta ki az események színhelyén, a következő fél évben pedig három, a bányafelügyeleti szervek, illetve az állam által finanszírozott projekt is indult az ekkor még lényegtelen méretűnek gondolt tűz megfékezésére.

A probléma nagyságára csak 1979-ben döbbentek rá: a helyi benzinkút tulajdonosa – egyben a polgármester –, John Coddington a földalatti benzintankok egyikének szintjét mérte, az apró nyíláson kihúzott mérő viszont meglepő módon forró volt. A férfi azonnal megmérte az üzemanyag hőmérsékletét:

a hőmérő 78°C-ot mutatott.

A következő évben a lakók saját bőrükön kezdték érezni a tűz mellékhatásait: a levegő csökkenő oxigén-, és növekvő szén-dioxid szintje, illetve a szén-monoxid arányának növekedése egyre komolyabb rosszulléteket okozott.

A probléma még ekkor sem volt széles körben ismert, egy 1981-es eset azonban hirtelen felrázta az országot: a családi házuk kertjében lévő tizenkét éves Todd Domboski lába alatt egyszerűen megnyílt a föld, a fiú pedig bezuhant az 1,2 méter átmérőjű, 46 méter mély lyukba. Szerencsére fennakadt egy fa gyökerén, így tizennégy éves unokabátyjának sikerült megmentenie az életét. A kiérkező szakértők a lyukból áradó forró levegőről, illetve a vele érkező halálos mennyiségű szén-monoxidról számoltak be, így egyszerre csak néhány másodpercet tudtak a lyuk mellett tölteni.

fotó: Proper Pictures

A még mindig közel ezer fős városka lakói a hírek hallatán érthető módon menekülni kezdtek a környékről. 1984-ben a Kongresszus negyvenkét millió dollárt (a tűz megszüntetéséhez szükséges összeg alig tizedrészét) különített el a kiköltöztetésükre – többségük elfogadta az ajánlatot, és egy távolabbi városba költöztek, voltak azonban olyan családok, akik az állam figyelmeztetése ellenére is maradni szerettek volna.

2008-ban még a főút is kettéhasadt / fotó: Proper Pictures

Centraliának 2002 óta nincs irányítószáma, lakói azonban ma is vannak, sőt, egy tűzoltóautó is rajtra készen várja az akciókat:

Fotó: Brian W. Schaller

Az egymáshoz kapcsolódó sorházak és otthonok jó részét lerombolták, illetve össszedőltek, a ma is álló négy épületet pedig támfalak tartják egyben.

Fotó: Z22

A tűz azóta a szomszédos Byrnesville alatti szénrétegekre is átterjedt. 1996-ra hetven fős kistelepülés házait lerombolták, ma csak egy apró kápolna és egy használaton kívüli garázs emlékeztet az egykori lakókra.

Fotó: Navy2004

Fotó: Brian W. Schaller

Centralia ma az amerikai katasztrófaturisták egyik kedvenc célpontja, mely elhagyatott – firkái miatt csak graffiti-autópályának nevezett – útszakasza, a romok közül feltörő füst, a még legalább kétszázötven évig tartó égési folyamat, illetve a szén-monoxid szintje és a bármikor megnyíló föld miatt a földrész egyik legveszélyesebb települése, némi túlzással a csernobili atomerőmű közelében fekvő Pripjaty tengerentúli párja.