Nemrég úgy fogalmaztál, „kegyetlenebb színházra vágyom”. Hogy értetted ezt?
Pintér Béla: Nem biztos, hogy jól fogalmaztam, amikor a kegyetlen szót használtam. A fájdalmas találóbb. Minden második ember arról faggat, szeretnék-e nagyobb színházban dolgozni. Erre mindig azt válaszolom, nem, de pontosabb, erősebb, humorosabb és – artaudi értelemben- kegyetlenebb színházat szeretnék csinálni, olyat, amilyet most is képviselünk. Az elmélyülés lenne a cél.
Vágyad milyen változásokban érhető tetten?
Pintér Béla: Nehéz kérdés. Talán abban érhető tetten, hogy megszületett a Szutyok. Időközben rájöttem, hogy nem lehet mindig megugrani a lécet. A Párhuzamos óra kevésbé sikerült. Az ember képtelen szüntelenül kifordítani magát. Lehetetlen egyfolytában harakirit elkövetni a színpadon. Van, amikor egyszerűen nem megy olyan mélyre a kés…
Úgy fogalmaztál „külső és belső kényszer előadást csinálni”.
Pintér Béla: Igen, de állandóan kérdések motoszkálnak bennem: meddig futja a tehetségből, meddig tudok jó darabokat írni, meddig engedi ezt a jóisten? Félek attól, hogy elmúlik, elfogy az ami adatott, mert rosszul gazdálkodtam vele. Csak reménykedhetek abban, hogy jön újra olyan pontos és jó sugallat, mint amilyen például a Szutyok volt. Az ember lát pozitív és negatív példákat, én Bunuelét szeretném követni. Utolsó leheletéig fantasztikus filmeket készített, minél vénebb, annál élőbb, nagyobb, érvényesebb lett. OLVASSON TOVÁBB.