A Munkáspárt történelmi sikere után a neheze még hátra van

A brit Munkáspárt fennállása egyik legnagyobb győzelmét aratta a július 4-én rendezett parlamenti választáson. Az új miniszterelnök, Sir Keir Starmer 174 fős parlementi többséget szerzett, ami Tony Blair 1997-es földcsuszamlásszerű győzelmével összemérhető. A kimagasló ellenzéki siker oka a kormányzó Konzervatív Párt összeomlása, mely

közel kétszáz éves fennállása legrosszabb eredményét nyújtotta, a 650 parlamenti hely kevesebb mint ötödét szerezte meg.

A választás a kis pártok számára is kiemelt sikert hozott. A Liberális Demokraták közel száz éve nem szerepeltek olyan jól, mint most, illetve az új jobboldali kihívóvá előlépő, a Reform UK-t vezető Nigel Farage is parlamenti mandátumot szerzett, pályafutása során először. A választási bukás nyomán Rishi Sunak miniszterelnök bejelentette, lemond a pártelnöki tisztségről, így a konzervatívok egy igen konfliktusos és sorsdöntő vezetőségi választás elé néznek.

Mindeközben az elsöprő parlamenti többséget szerző Munkáspárt sem lehet teljesen elégedett az eredménnyel, ugyanis a pártra leadott szavazatok aránya alig haladja meg 2019-es választáson szerzett, katasztrofális mandátumarányt eredményező értéket. A brit többségi választási rendszer aránytalansága nélkül tehát aligha jöhetett volna össze a történelmi győzelem.

A választás, amit a toryk elbuktak

A brit választások elismert kutatója, Sir John Curtice úgy fogalmazott, az idei választást sokkal inkább a toryk bukták el, semmint a Munkáspárt a nyerte meg. Ezt az is mutatja, hogy a győztesre leadott szavazatok aránya a brit választások történetében sosem volt olyan alacsony, mint az idén. Ez úgy eredményezhette mégis a kiemelkedő parlamenti mandátumarányt, hogy a jobboldali szavazatok megoszlottak a konzervatívok és a karakteresen jobboldali Reform UK között. A brit választási rendszerben csakis az egyéni választókerületek győztesei szereznek parlamenti mandátumot, így a vesztesekre leadott szavazatok elvesznek. A Reform UK által konzervatívoktól elcsent szavazatok miatt az eddig kormányzó párt számos helyen a második, harmadik helyre süllyedt, ezeket a kerületeket pedig jellemzően a – taktikai szavazás által is segített – Munkáspárt és Liberális Demokraták nyerték meg. A konzervatívok minden valószínűség szerint a Reform UK erősödése nélkül is elvesztették volna a választást, azonban a Munkáspárt ilyen arányú győzelme aligha jöhetett volna össze a szavazatok megoszlása nélkül.

A választási rendszer aránytalanságai miatt

a Munkáspárt mindössze a leadott szavazatok 34 százalékának megszerzésével a parlamenti mandátumok közel kétharmadát begyűjtötte.

A Keir Starmer vezette Labour szavazataránya mindössze két százalékponttal több, mint a korábbi radikálisan baloldali pártelnök, Jeremy Corbyn alatt szerzett, ám történelmi vereséget hozó 2019-es szavazatarány, illetve jócskán elmarad a Blair által szerzett 1997-es 43 százaléktól. A Munkáspárt iránti lelkesedés mérsékelt, amit a hivatalba lépő miniszterelnök népszerűtlensége is jelez. Bár, ahogy a focit gólokra, úgy a politikát parlamenti mandátumokra játsszák, közel sem mindegy, hogy a nyertes csapat hogyan talál a kapuba, és ezt a teljesítményt meg tudja-e ismételni egy következő meccsen. A hasonlatot kibontva a Munkáspárt győzelme leginkább a konzervatívok által lőtt öngóloknak, bepattanó labdáknak és az igen erős defenzív játéknak köszönhetők. Szerencséjükre a következő meccset előreláthatóan csak öt év múlva játsszák.

A Liberális Demokraták 72 mandátumukkal a harmadik legnagyobb parlamenti érővé léptek elő. A taktikai szavazásnak köszönhetően sikerrel hívták ki a konzervatívokat a hagyományos tory bástyáknak számító, a felső középosztály által lakott déli, délnyugat-angliai körzetekben. Parlamenti mandátumarányuk a szavazatarányukkal is közelítőleg megegyezik. A baloldal harmadik ereje, a Zöldek várakozásaikkal összhangban megszerezte a célul kitűzött négy parlamenti helyet, azonban mandátumarányuk így is a rájuk adott szavazatok arányának közel tizede csak. A bristoli választókörzet megnyerése kiemelkedő siker a párt számára.

A választási kampány egyik fő attrakciójává előlépő Nigel Farage és az általa vezetett Reform UK is komoly sikereket tudhat magáénak. Farage nyolcadik próbálkozásra szerzett parlamenti mandátumot a párt négy másik képviselőjelöltje mellett. A Reform elsődlegesen a jobbra húzó, jellemzően brexit-párti kelet-angliai körzetekben ért el sikereket (az öt parlamenti mandátumhoz is ebből a régióból jutottak), azonban országosan mintegy 103 kerületben futott be a második helyen (ebből a Munkáspárt 93 körzetet nyert meg, vagyis ezekben a körzetekben a Reform megelőzte a Konzervatív Pártot). A választási rendszer arányosítása mellett régóta érvelő Farage aligha von le más következtetést az idei eredményekből, ugyanis az országosan 14,3 százalékos szavazatarány mindössze a parlamenti mandátumok 0,8 százalékára volt elég. Különösen szemléletes ez a rosszabb szavazatarányt elérő, 72 mandátumot szerző Liberális Demokratákkal való összevetésben.

Politikai prés

Rishi Sunak kabinetjének közel fele elvesztette parlamenti helyét, így Penny Mordaunt alsóházi vezető és Grant Shapps volt védelmi miniszter, akikre sokan a pártelnöki poszt várományosaként tekintettek. A toryk elbukták öt korábbi miniszterelnökük egykori választókörzetét: Margaret Thatcher, David Cameron, Theresa May, Boris Johnson és Liz Truss kerületében is a Munkáspárt, illetve Liberális Demokraták győzedelmeskedtek. A tavaly mindössze ötven dicstelen napig hivatalban lévő, az adócsökkentő csomagjáról és a nyomában járó pénzpiaci pánikról emlékezetes Truss bukása történelmi jelentőségű, ugyanis

ő az első olyan volt miniszterelnök, aki újra elindult választáson, és elbukta körzetét.

Mivel a pártelnöki tisztséget csak megválasztott parlamenti képviselő viselheti, így a választási eredmény jelentősen szűkíti a lehetséges indulók körét.

A konzervatívok bukásának két alapvető okát azonosíthatjuk. Az első az a választáspolitikai kihívás, amit a dél-angliai körzetekben tapasztalt taktikai szavazás (és nyomában a Liberális Demokraták erősödése), valamint a Reform UK előretörése jelentett. Amíg az előbbi sikerrel bontotta meg a konzervatív törzsszavazó körzetek által képzett „kék falat”, addig az utóbbi kulcsfontosságú csatatérkörzetekben csökkentette a toryk támogatottságát, ami sok esetben elég volt ahhoz, hogy a Munkáspárt győzzön. Kis túlzással úgy is fogalmazhatunk, Farage visszatérésével bukásra ítélte a Konzervatív Pártot, úgy, hogy annak összeomlásából a megszerzett parlamenti mandátumok számának tekintetében nem sok előnye származott. Ez persze nem újdonság, Farage célja deklaráltan a szemében hitszegő toryk megsemmisítése és egy új ellenzék megképzése volt. A parlamenti patkót elnézve mérsékelt sikert aratott, és kizárólag a konzervatívok megsemmisítésében volt eredményes.

A tory kudarc másik oka a kormányzati kompetenciákba vetett bizalom megingása. Ennek első epizódja a Boris Johnson nevéhez kötődő partibotrány volt. Johnson bukása után Truss adócsökkentő csomagja alapjaiban rengette meg a brit állampapírpiacokat, a pánikot csak a központi bank beavatkozása tudta csillapítani. Nagy-Britannia történelmének legrövidebb miniszterelnöki mandátumát követően a toryk népszerűsége évtizedes mélypontjára süllyedt. A helyzeten tovább rontott, hogy a vezetőségi választás és a Truss-Sunak helycsere felszínre hozta a Konzervatív Párt mélyülő megosztottságát, a brit szavazók pedig belefáradtak a toryk nem szűnő marakodásába.

Különösen beszédes, hogy London közel teljes egészének elvesztése után a konzervatívok már a főváros körüli körzetek jelentős részében is elvesztették pozícióikat. Mindez azt mutatja, a párt mérsékeltebb, liberálisabb szavazói, akiket nagyrészt David Cameron személye vonzott, mára jelentős részben munkáspárti és liberális demokrata szavazók lettek. A toryk továbbra is erősek az alacsony jövedelmű, kelet-angliai, javarészt a brexitre szavazó körezetekben, azonban a párt mögött álló, Cameron és később Boris Johnson által megképzett széles koalíció felbomlott.

A Konzervatív Párt a következő hetekben vezetőségi választás elé néz. A helyzetet bonyolítja, hogy számos ismert, a jobbközép, mérsékelt szárnyról érkező esélyes jelölt (így Shapps és Mordaunt) elvesztette parlamenti mandátumát, vagy bejelentette, hogy nem kíván indulni a pártelnöki pozícióért (mint Jeremy Hunt volt pénzügyminiszter). Könnyen előfordulhat, hogy a vezetőségi választás a párt jobbszéléről érkező karakterek (Kemi Badenoch volt kereskedelmi miniszter, valamint Suella Braverman és Priti Patel volt belügyminiszter) belharcává válik. Az elmúlt évtizedek gyökeres társadalmi átalakulását jelzi, hogy

mindhárom radikálisan jobboldali jelölt színes bőrű nő, igaz, ez aligha fog segíteni egy jó eséllyel a kultúrharcos nagyotmondási versenybe süllyedő Konzervatív Párton.

A párttagok döntése sorsdöntő lehet, mivel igen ritkán látunk választások közti vezetőségváltást, így jó eséllyel a mostani győztes vezeti majd a torykat a következő megméretésen öt év múlva.

Mérsékelt lelkesedés

Az idei választás egyik sajátossága, hogy a történelmi munkáspárti siker igen alacsony szavazatarány és választási részvétel mellett valósult meg. Mindössze a szavazásra jogosultak 60 százaléka vett részt, ami húszéves mélypontot jelent (a 2019-es választáson 67,3, a brexit-referendumon 72,2 százalék volt a részvétel). Az apátia abból fakadhat, hogy a konzervatívokból való kiábrándulást nem váltotta fel a Munkáspárt iránti lelkesedés. Ilyen szempontból a jelen helyzet éles kontrasztban áll az 1997-es választással, amikor a tizenhét év kormányzásban megfáradt torykat a karizmatikus, új munkáspárti brand alatt induló Blair váltotta.

Starmer népszerűsége Blairét meg sem közelíti, a YouGov felmérése szerint mindössze 13. a munkáspárti politikusok sorában (azonos szinten Jeremy Corbynnal). A listát a brit közélet olyan szereplői vezetik mint Nigel Farage, Boris Johnson vagy a Munkáspárt sikeres polgármásterei, Andy Burnham Manchesterből és Sadiq Khan Londonból. Az újonnan alakuló munkáspárti kabinet fő miniszterei, Rachel Reeves pénzügyminiszter és David Lammy külügyminiszter kevéssé ismertek, és a népszerűségük az új miniszterelnöknél is alacsonyabb.

Az új kabinetnek nincs könnyű dolga a választói várakozások teljesítésével. A költségvetés mozgástere jóval korlátozottabb, mint Blair 1997-es hatalomátvétele idején, és a brit gazdaság növekedési kilátásai sem olyanok, mint a 2000-es évek elején. A tömeges bevándorlás korlátozása, az egészségügyi várólisták rövidítése vagy épp a párt által kitűzött ambiciózus lakásépítési célszámok teljesítése mind komoly gazdaságpolitikai kihívást támasztanak egy sok tekintetben gúzsba kötött új kormányzattal szemben. A munkáspárti vezetés gondosan ügyelt arra, hogy a kampányidőszak során elhessegesse az esetleges adóemelésekkel kapcsolatos aggályokat. Starmer ígéretet tett arra, hogy az új kormány semmilyen körülmények közt nem emeli meg a legnagyobb bevételi forrásokat jelentő személyi jövedelemadót, társadalombiztosítási hozzájárulást és a forgalmi adót. A bejelentett adóemelések kisebbek és szektorspecifikusak voltak (a magániskolai tandíjak áfamentességének eltörlése vagy épp az energiavállalatokra kivetendő extraprofitadó). A Munkáspárt adóügyi óvatoskodása érthető, hiszen a választók jelentős része nehezményezi, hogy

az Egyesült Királyság GDP-arányos adóterhelése közel hetvenéves rekordokat dönt, ugyanakkor pluszbevételek nélkül nehéz lesz a kívánt (és ígért) gyökeres változások elérése.

A Boris Johnson idején megtört, észak-angliai kerületekből álló, hagyományosan munkáspárti törzskerületeket magába foglaló „vörös fal” visszaépülni látszik. A legnagyobb eredménynek egyértelműen a sokáig szintén baloldali bázist képező, majd a Skót Nemzeti Párt által elfoglalt Skócia visszaszerzése tűnik. Skóciában a Munkáspárt mellett a Liberális Demokraták és sokak meglepetésére néhány kerületben a toryk is győzni tudtak. Üröm az örömben, hogy az antiszemitizmus miatt a pártból kizárt Jeremy Corbyn és néhány Izrael-ellenes független képviselő nyert a saját kerületében, ugyanakkor szélsőbaloldali fenyegetésről, akár a párton belülről, akár kívülről, aligha beszélhetünk.

Egyesült (?) Királyság

Az idei választás a Munkáspárt győzelmén túl egyértelműen az unionista, azaz az Egyesült Királyság egységében hívő, nem szeparatista hangok győzelmét is hozta. A Nicola Sturgeon alatt dominánssá váló és egy – elbukott – függetlenségi referendumot is kikényszerítő Skót Nemzeti Párt (SNP) súlyos vereséget szenvedett, korábbi mandátumainak mindössze az ötödét szerezte meg. A párt igen rossz állapotban van Sturgeon lemondása óta, ugyanis a korábbi pártelnök férjét illegális pártfinanszírozás vádjával letartóztatták, az utódja, Humza Yousaf alatt pedig megbomlott az SNP és Zöldek kormánykoalíciója. Az epizód az új első miniszter lemondásához és egy újabb vezetőségi választáshoz vezetett, amit a nem túl karizmatikus John Swinney nyert. A nacionalisták összeomlása jelentősen gyengíti a skót függetlenség mellett érvelő szeparatista hangokat,

egy újabb függetlenségi népszavazás kérdése pedig jó időre lekerült a brit politika napirendjéről.

Szintén elmaradt az érdemi nacionalista áttörés Észak-Írországban. Bár az ír egység mellett érvelő baloldali Sinn Féin Észak-Írország történetében először a legnagyobb parlamenti erővé vált (igaz, elvi okokból hagyományosan nem veszik át a westminsteri mandátumukat), ez inkább az unionista blokk felaprózódásának tudható be. A jelenség hasonlatos az angliai eredményekhez, ugyanis a sokáig domináns Demokratikus Unionista Párt három kerületet is elvesztett más, de szintén unionista jobboldali pártokkal, illetve képviselőkkel szemben. Bár a jobboldal töredezettsége látványos Sinn Féin-győzelmet eredményezett, Észak-Írországot továbbra is egységkormány irányítja, a baloldali nacionalisták előretörése aligha növeli az ír egyesülés esélyeit.

A konzervatívok összeomlása Walesben is munkáspárti sikereket hozott, ugyanis a párt hattal növelte a megszerzett mandátumainak számát. A toryk és Reform UK összesen a szavazatok több mint 35 százalékát szerezték (a munkáspárti 37 százalékkal szemben), azonban ez egy parlamenti mandátumra sem volt elég. A nacionalista Plaid Cymru eggyel szintén növelte parlamenti mandátumainak számát, azonban a kis párt számára jóval nagyobb siker, hogy közel közel öt százalékponttal bővítette szavazatarányát. Bár Wales függetlenedése sosem volt igazán napirenden (az országot a 13. század végén foglalták el az I. Edwárd által vezetett angol seregek, messze megelőzve akár Skócia, akár Észak-Írország „csatlakozását”), az eredmények tükrében nacionalista áttörésről továbbra sem beszélhetünk.

Történelmi felhatalmazás

A Starmer vezette Munkáspárt példátlan demokratikus felhatalmazást kapott az Egyesült Királyság választóitól. A méretes parlamenti többség rég látott stabilitást hozhat a brit politikába. Emellett Starmernek aligha kell aggódnia a pártban továbbra is megbúvó radikális hangok miatt. Ráadásul a konzervatívok hosszas és konfliktusos vezetőségválasztás elé néznek és jelen állás szerint igen valószínűtlen, hogy 2029-re ismét ütőképes politikai erővé tudnának válni.

A nagy kérdés, mit is kezd a Munkáspárt történelmi felhatalmazásával. A mézeshetek (a gazdasági adatok javulása fényében akár hónapok) lejárta után a kormányzat szembesülni fog Nagy-Britannia számos kínzó szerkezeti problémájával (stagnáló termelékenység, regionális különbségek, lakhatási válság, tömeges bevándorlás), ezekre pedig egy egyre szűkülő fiskális mozgástér mellett és bonyolult geopolitikai környezetben kell választ adnia. A brit választók számos alkalommal hallhatták Starmer tory kormányzatokkal szemben megfogalmazott kritikáit. A drámai szerepcsere után, 14 év után a először a Munkáspárton a sor, hogy bizonyítsa kormányzati kompetenciáit.