Így kellett volna csinálni a keleti nyitást

Orbán Viktor már 2010-ben arról beszélt, hogy a világpolitikában keleti szél fúj, és ugyan Magyarország nyugati zászló alatt hajózik, muszáj alkalmazkodnia. 2011-ben hivatalosan is Magyarország céljává vált a „globális nyitás”, amikor is a frissen kiadott Magyar külpolitika az uniós elnökség után című dokumentumban prioritásként jelent meg, igaz, nemcsak kelet felé, hanem a világ különböző régióinak irányába.

Az eredetileg alapvetően gazdasági megfontolásból meghirdetett program keleti nyitásként azóta a kormány külpolitikájának szimbólumává vált, és erősen átpolitizálódott. Kormányzati szakértők dicsérik, és kevés kritikát engednek meg róla, ezzel szemben az ellenzék szinte egészében, érdek- és értékalapon is sikertelennek vagy akár nevetségesnek tartja. Különösen igaz ez az orosz-ukrán háború kitörését követően, amikor is a keleti nyitás gyakorlatilag egyenlővé vált az – európai viszonylatban – oroszbarát magyar állásponttal.

Ebben az átpolitizált közegben nehéz tényleges mérleget vonni, holott a magyar külpolitika jövője szempontjából hasznos lenne. A külkereskedelmi arányok számolgatása helyett érdemes stratégiai szempontból megközelíteni a kérdést. Ebből a szempontból alapvetően érthető, hasznos és talán elkerülhetetlen is volt, hogy Magyarország nyisson az Európán kívüli térségek felé, ugyanakkor abban a formában, ahogyan ez megvalósult, több szempontból is problémássá vált.

A globális nyitás védelmében

Magyarország külpolitikai stratégiáját a rendszerváltást követő három kormányzati ciklusban változó súlyokkal, de ugyanaz a hármas cél (vagy orientáció) határozta meg: az euroatlanti elköteleződés, a jó kapcsolatokra törekvő szomszédságpolitika és a határon túli magyar közösségek védelme. Miközben Budapest figyelmét a NATO- és az EU-csatlakozás kötötte le, az Európán kívüli térségnek (Oroszországot leszámítva) minimális szerep jutott. Ugyanakkor hazánk transzatlanti integrációja 2004-re teljessé vált, ami nemcsak az első külpolitikai cél elérését jelentette, de a második kettőben is komoly sikert hozott: szomszédjaink a szövetségeseinkké váltak, az uniós tagság pedig új lehetőségeket teremtett a magyar közösségek közötti kapcsolatépítésben.

Ezt követően természetes és szükséges is volt, hogy Magyarország több figyelmet fordítson az Európán kívüli térségekre, és a globális térben definiálja szerepét. Az EU és NATO tagjaként a világpolitikát meghatározó közösségek tagjává váltunk, a két szervezetben való felelősségteljes részvételhez szükségessé vált többet foglalkozni az Európán kívüli világgal. Ezen túl a 21. században a nemzetközi politikai napirendet nagy részben globális kihívások határozzák meg, például a klímaváltozás, a terrorizmus vagy éppen regionális konfliktusok. Ráadásul legkésőbb a 2008-as gazdasági világválsággal világossá vált, hogy az Egyesült Államok által dominált világrend átalakulóban van. Ez nem jelenti azt automatikusan, hogy a „Nyugat” hanyatlik, csak annyit, hogy a világpolitikában a hatalom egyre több pólus körül összpontosul, Washington nem tudja és akarja az egész világon érvényesíteni az érdekeit, valamint az általa fenntartott rend normatív alapjai is megkérdőjeleződtek.

A globális nyitáshoz tehát inkább hazánk geopolitikai helyzetének változása vezetett el. Ezt bizonyítja, hogy az új külpolitikai irányt már a Gyurcsány-kormány is meghirdette: a 2008-as külkapcsolati stratégiában a korábbi prioritások közé bekerült a világpolitikában való felelős szerep felvétele. Persze tartalommal igazán csak a 2010-ben hatalomra kerülő kormány tudta ezt megtölteni, így az alábbi kritikák is alapvetően erre az időszakra vonatkoznak.

Csinálni, nem meghirdetni

A globális nyitás politikájával az első és talán legfontosabb probléma, hogy nem meghirdetni kellett volna – csak csinálni. Az Európán kívüli térségek nemcsak a magyar külpolitikában értékelődtek fel, hanem a legtöbb uniós tagállam külpolitikájában is, sőt sokan nálunk sokkal hamarabb kezdték el ezt a folyamatot. Igaza van a kormánynak abban, hogy kialakult egy verseny a feltörekvő gazdasági nagyhatalmakkal való kapcsolatépítés tekintetében, ugyanakkor az ebben való részvételhez nem kell hangzatos külpolitikai doktrínákat megfogalmazni.

Persze az a logika érthető lehet, hogy éppen a megkésettségünkből adódó versenyhátrányt kell ledolgoznunk a globális nyitás meghirdetésével, mint egy pr-kampánnyal, a gyakorlatban azonban nem látható, hogy ebből bármiféle előnyünk származott volna. Ezzel szemben hátránya mindenképpen volt – egyrészt bizalmatlanságot keltett itthon és külföldön egyaránt, másrészt olyan stratégiai szintre emelkedett a globális nyitás fontossága, hogy az automatikusan átpolitizálta a kérdést belföldön és külföldön egyaránt.

Ne csináljunk belőle ideológiát, maradjunk a külgazdaságnál

Ugyan a keleti nyitást alapvetően inkább külgazdasági, mint külpolitikai koncepcióként jelentettek be, az egyre inkább ideológiai töltetűvé vált. A transzatlanti szövetségeseinkkel ápolt kapcsolataink romlása párhuzamba került például a szoros magyar-török, magyar-orosz, magyar-kínai kapcsolatokkal.

A nyitást már nemcsak a világgazdasági súlypontok kétségtelen átalakulása indokolta, hanem egyre inkább egyfajta illiberális szolidaritás, amely összekötötte az amerikai-európai maistream által kritizált (és gyakran lenézett) rendszereket és vezetőket.

Ez az álláspont külpolitikai stratégiai szempontból nagyon nehezen védhető. Lehet (és kell is) az európai fősodort bírálni, lehet kapcsolatokat építeni, de egy ilyen társasághoz való ideológiai közeledésből nem sok jó következik. A liberálisok és progresszívek cukkolásán (és talán az amerikai és uniós túlkapásokkal szembeni kritikán) kívül nehéz bármilyen közös érdeket látni Magyarország és az „illiberális klub” tagjai között. Macron francia elnök és Orbán Viktor esete is mutatja, hogy ideológiai rokonság nélkül is lehet közeledni egymáshoz.

Kelet-nyugat szembeállítás helyett globális nyitás

Ehhez kapcsolódóan a kormány és az ellenzék által is épített „Nyugat-Kelet” szembenállás folyamatos hangsúlyozása tévút a nemzetközi politika értelmezéséhez. Magyarországon a csapból is ez a narratíva folyik, és én is használtam már ezeket a kifejezéseket, pedig igen problémás diskurzusról van szó. A „Nyugat” és a „Kelet” nehezen definiálható fogalmak, amelyek arra szolgálnak, hogy nagyon sok eltérő érdekkel és értékekkel rendelkező országot összemossunk, és róluk általánosító véleményt formáljunk. Az még érthető, hogy a Nyugat alatt a leggyakrabban a NATO-t és az EU-t értik sokan (bár ez esetben Törökországot nyugatinak kell tekintenünk, Svájcot pedig nem), a keleti államok összemosása viszont érthetetlen.

Ez éppúgy kritika a kormányzati keleti nyitás politikájával, mint az ellenzéki közbeszéddel szemben. Európából nézve összefolyhat Kína Malajziával, Kazahsztánnal, Indonéziával, Oroszországgal és Indiával (hogy csak pár országot említsek), de ezek nagyon eltérő kultúrájú és különböző politikát folytató államok. Nem alkotnak egységes blokkot, összemosni őket egymással (legyen szó autoriter kormányzásról vagy elmaradottságról) nemcsak leegyszerűsítő, de gyakran rasszista felhangú is.

Nem a „Kelet” hívja ki a „Nyugatot”, hanem Kína vetélkedik az Egyesült Államokkal. Nem a kelet diktatórikus, hanem például Oroszország vagy Észak-Korea. Nem a „Kelet” emelkedik fel, hanem Szingapúr vagy Vietnám.

A keleti nyitással kapcsolatos kormányzati narratíva nagyban felelős azért, hogy ez a diskurzus uralkodóvá vált Magyarországon. Persze megvannak ennek a történelmi gyökerei, de a nyugathoz vagy kelethez tartozás dilemmája a 19. és 20. században sokkal jobban értelmezhető volt, mint ma. Az ilyen leegyszerűsítések elkerülésére jobb lett volna, ha a magyar kormány megmarad a globális nyitás terminológiájánál, ami egyébként jobban le is fedi, hogy mit akart csinálni: ázsiai mellett afrikai, latin-amerikai és más országok felé is nyitni.

Végrehajtás, végrehajtás, végrehajtás

A fenti koncepcionális problémák és az átgondoltság hiánya megnyilvánult a végrehajtás problémáiban. A keleti nyitás átpolitizáltsága és érzékennyé válása nemcsak a diplomatákra tett nagy terhet, de bizonyítási kényszerhez és így gyakran átgondolatlansághoz és irreális elvárásokhoz vezetett. Sok eleme a nyitás politikájának (kereskedőházak, letelepedési kötvény) hibásnak bizonyult, ami rengeteg energiát és pénzt elvitt. Kevés tér maradt az alulról jövő kezdeményezéseknek és a prioritások pontos kijelölésének. Az egész világ felé egyszerre nyitni nemhogy Magyarország nem tud, de a nagyhatalmak sem.

E hibák miatt akár ennek a kormánynak, akár a következőnek fontos lenne reálisan átgondolni a nyitás politikáját, különösen a felerősödő geopolitikai feszültségek keretében. Sem változatlanul hagyni, sem gondolkodás nélkül kidobni nem szolgálná hazánk érdekét, ehhez a párbeszédhez viszont mindkét oldalnak változtatnia kéne a hozzáállásán.