Az ukrajnai háború utáni helyzet ugraszthatja össze igazán Orbánékat Varsóval

Andrzej Duda lengyel államfő a Financial Timesnak nyilatkozott abból az alkalomból, hogy Lengyelország az amerikai elnököt, Joe Bident látja vendégül a hét elején. Duda az interjú előtt talán már tudta azt is, hogy Biden nemcsak Varsóba, hanem Kijevbe is ellátogat. Ez nemcsak aktuálissá, hanem fontossá is teszi azt a javaslatot, amit a politikus megfogalmazott. Varsó ugyanis szeretne biztonsági garanciákat adni, adatni Ukrajnának a háború után. Duda szerint a Nyugatnak meg kell erősítenie Kijev támogatását, illetve támogatási szándékát: a biztonsági garanciák azért nagyon fontosak, mert az ukrán katonák morálját fokozná, ha tudnák, hogy a „NATO velük van”.

A lengyel elnök valószínűleg jobban tájékozott az ukrán hadsereg moráljáról, mint a nemzetközi közvélemény, ám az a haditudósításokból is tudható, hogy az elmúlt napokban inkább az oroszok értek el sikereket a Donbaszban, és az orosz hadsereg illetékesei már Bahmut bekerítéséről beszélnek.

Közben Duda a müncheni nemzetközi biztonsági konferencia kapcsán azt magyarázta a brit lapnak, hogy az ukránok tudják: nem csatlakozhatnak most a NATO-hoz, de számítanak egyfajta „partnerségre”, ami „valamiféle biztonsági garanciával” járna együtt. Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter ehhez képest hétfő este a CNN-nek úgy nyilatkozott, hogy Kijev célja egyértelműen a NATO- és EU-csatlakozás. Ez persze lehet, hogy a háborús kommunikáció része, és elképzelhető, hogy a lengyeleknek mást mond az ukrán vezetés.

A lengyel államfő most mindenesetre szeretné rávenni a hozzájuk (is) ellátogató amerikai elnököt arra, hogy erősítse meg: az USA szilárdan áll a NATO 5. cikkelye, azaz a kollektív védelmi klauzula mögött. Ez kimondja, hogy bármilyen támadás irányul a NATO egyik tagállama ellen, az az összes tagország elleni támadásnak minősül. Duda szerint az ukránoknak nyújtandó biztonsági garanciák ettől eltérnének, és

elsősorban a vezető NATO-tagállamok – az USA, az Egyesült Királyság és Franciaország – katonai segítségét ígérnék Kijevnek egy jövőbeni támadás esetére.

A Financial Times szerint ezzel egybecseng a volt NATO-főtitkárnak, Anders Fogh Rasmussennek és Andrej Jermaknak, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök kabinetfőnökének a közös javaslata, amely a háború utáni Ukrajna problémájára kínálna megoldást. Ebben olyan biztonsági garanciák szerepelnek, mint amilyeneket Izrael kapott az USA-tól.

Egyelőre azonban a lengyel vagy a Rasmussen-Jermak-féle javaslatokhoz hasonló ötleteket nem fogadják kitörő örömmel a nyugati hatalmak képviselői. Az amerikai és a német résztvevők a müncheni konferencián nem ezt tartották fontosnak, hanem arról beszéltek, hogy Kijev igényeinek biztosítását a jelenlegi katonai szállítások garantálják.

Duda egyébként felvetett egy olyan kérdést is az Ukrajnának nyújtott garanciák kapcsán, ami nemcsak Kijevet, hanem az egész térségünket érinti. Tehát a Kijevnek adott biztonsági garancia egyben az amerikai befektetőknek szóló jelzés is lenne: „ez a hely biztonságos, tehát nyugodtan invesztálhatod itt a pénzedet!”

A NATO és Ukrajna szerepét egészen más szemszögből vizsgálta Orbán Viktor a szombati évértékelőjében. A miniszterelnök hangsúlyozta: „Magyarország elismeri Ukrajna jogát az önvédelemhez, hogy a külső támadással szemben harcoljon”, de „mi nem szállítunk fegyvert”. Gúnyosan azt is megjegyezte: „A pénzzel is csínján bánunk, mert a végén még azt a pénzt, ami bennünket illet, Brüsszel majd Ukrajnának adja oda. Ukrajna humanitárius támogatása számunkra nem jelenti az orosz kapcsolataink felszámolását sem, mert ez ellentétes lenne a nemzeti érdekeinkkel”.

Orbán ezután azt állította: „Európán kívül minden ország tisztában van az ukrajnai háború korlátozott jelentőségével és saját nemzeti érdeke elsődlegességével”. Kijelentése igencsak érdekes annak fényében, hogy e „korlátozott jelentőségű” konfliktus miatt a japán miniszterelnök hétfőn bejelentette, hogy Ukrajnába utazna, és országa jelentős segítséget ad Kijevnek 1970 milliárd forint, azaz 5,5 milliárd dollár értékben.

A kormányfő nem tartja életszerűnek azt a feltételezést, hogy Oroszország fenyegetné Magyarország vagy Európa biztonságát. Kitért arra is, hogy „Magyarország már egy évtizeddel ezelőtt javasolta a közös európai haderő fölállítását, s ma láthatjuk, milyen kár, hogy akkor ez süket fülekre talált.” Orbán azt is hangsúlyozta – és ebből látható a lengyel állásponthoz képest eltérő véleménye is –: „A NATO védelmi szövetség. Katonai, védelmi szövetség, amely azért alakult, hogy megvédhessük egymást. (…) A NATO nem háborús szövetség. A NATO nem háborús koalíció.” Sőt ezt fokozta is: „A NATO-tagság a közös védekezésen túl semmilyen kötelességet nem jelent, és a tagállamok nem is várhatják el egymástól, hogy valamiféle közös hadicél érdekében együtt támadjanak meg egy harmadik országot. Ha néhány NATO-tag vagy ezek egy csoportja a tagállamok területén túl háborús cselekményt akar végrehajtani, akkor ezt a NATO keretén kívül kell megtennie. Aki akar, az megy, aki nem akar, az nem megy.”

Ennek kapcsán Szent-Iványi István, az ellenzék korábbi külpolitikai kabinetvezetője, volt nagykövet az ATV-ben arra hívta fel a figyelmet, hogy a NATO tagállamai igenis vállaltak közösen feladatokat a határaikon túl, ha nem is kötelező jelleggel. Így például Afganisztánban Magyarország is vett már részt közös akcióban.

A lengyelek Ukrajnához való viszonyára is röviden, ám annál homályosabban tért ki a magyar kormányfő: „Európa a háborúba sodródás perceit éli. (…) Sőt, valójában már közvetett háborúban állnak Oroszországgal. (…) Mint az alvajárók a háztetőn. Meg kellene értenünk azt is, hogyan kerítette a háborúpártiakat hatalmába a holdkórság, és hogyan kerültek a háztetőre? A lengyel és a balti barátainkat minden véleménykülönbség ellenére is értjük. A történelmük sok mindent megmagyaráz. No, de a többiek?”

Ebből nehéz kideríteni, hogy egyrészt Orbán a lengyeleket is alvajáróknak nevezte-e, de őket legalább „megérti”, vagy inkább arról van szó, hogy a többiek holdkórosak, a lengyelek viszont történelmi okokkal magyarázhatóan járkálnak a háztetőn. Valószínűleg ezt sosem tudjuk meg, a miniszterelnök inkább csak azért minősítette holdkórosnak minden európai partnerét, mert egyedül maradt álláspontjával kontinensünkön – ahogyan azt ő maga is állította a saját beszédében.

A lengyel és a balti történelem mindazonáltal nem azt magyarázza meg, hogy ezek az államok miként viselkednek ma. Éppen arról van szó, hogy a korábbi, zsákutcába, illetve katasztrófába vezető történelmén akar túllépni Észtország, Lettország, Litvánia és Lengyelország. Évszázadok óta fennálló vitáikat félretéve most ugyanis összefogásra törekednek. A lengyel-litván, illetve észt-lett történelmi konfliktusok részleteitől most eltekintünk, csak megemlítjük, hogy súlyos lengyel-litván voltak egykor Vilnius hovatartozásáról – ez ma Litvánia fővárosa, miközben nagyon sok lengyel élt itt. Az észt-lett határon lévő, kettéosztott Valga/Valka városáról folyó vitákról mi, magyarok nem sokat tudunk, pedig a településnek Báthori István adott címert, s az itteni szovjet fogolytáborban 27 magyar tisztet temettek el 1945 után. A város hovatartozásáról folyó vitákat Angliának kellett egyébként eldöntenie a két háború között – ma is ezt a döntés tartja tiszteletben a két ország. Ám azt, hogy mennyire nem a lengyel vagy a balti „történelem” indokolja a lengyelek mai viselkedését, leginkább Varsó Ukrajnával kapcsolatos álláspontja mutatja. Ugyanis minden korábbi sérelmét félretette e két ország is, így mára a lengyelek Kijev első számú támogatói közé tartoznak Európában.

Tehát nem a történelem, hanem a politikai eszmék története magyarázza azt, amit a lengyelek tesznek manapság. Varsó olyan eszmékhez nyúlt vissza, amelyek ugyan a két világháború között vetődtek fel, de ma már egészen mást jelentenek, mint száz évvel ezelőtt. Erről több korábbi cikkünkben is írtunk. A lengyelek nem az elzárkózást, hanem a térségbeli összefogást választják, felélesztették és módosították ezért a két háború közötti Intermarium (Tengerköz) elképzelést, így az ma már nem a lengyel nacionalizmus eszköze, hanem a Három Tenger Kezdeményezés nevű multinacionális-regionális szervezet működését jelenti. A lengyelek Horvátországgal és Romániával közösen igyekeznek a balti, az adriai és a fekete-tengeri térség kooperációját erősíteni. Ennek megfelelően a szervezet – melynek amúgy Magyarország is tagja – első három találkozóját Dubrovnikban, Varsóban és Bukarestben tartották. És persze ennek jegyében is igyekeznek Ukrajna európai integrációját szintén előmozdítani.

Ami pedig a NATO és Ukrajna kapcsolatát illeti, itt a két világháború közti prométheizmust élesztette fel és módosította Varsó. Ennek képviselői eredetileg Lengyelország függetlenségét védték a szovjet imperializmussal szemben az első világháború után. Az alapötlet az volt, hogy a lengyelek – egyfajta Prométheuszként – a szabadság fáklyáját hordozzák Kelet-Európában, a Kaukázusban, sőt Közép-Ázsiában is, ahol a szovjetek elnyomták a nem orosz népeket. A modern lengyel prométheizmus viszont a nagyhatalmi befolyási zónákkal szemben fogalmazódik meg, és a kis népek szuverenitására koncentrál.

Mindeközben Magyarország ma konfliktusban van szinte minden szomszédjával, ha a történelmi kérdéseket vizsgáljuk. Szlovák, ukrán és román viszonylatban nem sok remény látszik egyelőre a viták tisztázására – ezt jelzi Orbán Viktor Nagy-Magyarországot ábrázoló szurkolói sálja vagy Németh Zsolt nemrégiben közzétett Facebook-posztja a székely zászlóról. Egyetlen kivétel akad: a Putyinhoz barátságosan viszonyuló Szerbiával mintha nem keresnék a fideszes politikusok a konfliktust.

Ukrajnával kapcsolatban a legaggasztóbb kérdés viszont a háború utáni helyzet – bármennyire távolinak tűnik is ez 2023 februárjában. Hiszen itt a lengyelekkel kerülhetünk szembe stratégiailag, akik Orbán Viktor legfontosabb szövetségeseinek számítanak akkor, amikor Brüsszellel folytat ádáz jogállamisági vitákat a magyar kormány. Ráadásul a lengyel-magyar viszony nem a putyini agresszió, azaz nem a háború idején válhat igazán kényessé. Hiszen Varsó és Budapest továbbra is együttműködik a jogállamisági vitákban és a brüsszeli pénzekért való lobbizásban.

Az igazi konfliktus a háború után bontakozhat ki Varsó és Budapest között. Ekkor kellene majd biztosítani, hogy ne törhessen ki új konfliktus, és ennek a mikéntjében lehet döntő a magyar és a lengyel álláspont közti különbség. Míg Magyarország továbbra is Oroszországgal üzletelne a magyar kormányfő hétvégi beszéde alapján, addig Varsó Ukrajna biztonságát tartaná fontosabbnak. Ezért alapvető kérdés, hogy a háború utáni újjáépítés, illetve az Ukrajna számára adandó esetleges biztonsági garanciák ügye miként befolyásolja majd a lengyel-magyar viszonyt.