Mégis, kinek a halála?

Csaknem ötven éve, 1972-ben írta meg Brian Clark a balesetben teljesen lebénult sikeres szobrász, Ken Harrison küzdelmét a saját haláláért. Ken „győzött”, orvosa a halálba segítette. A világ változott azóta. Bár nem állítanám, hogy igazán sokat. Európában mindössze három országban, Belgiumban, Hollandiában és Luxemburgban engedik az aktív eutanáziát. A Benelux államokban 2002 óta kérhetik életük kioltását azok a fizikailag vagy mentálisan elviselhetetlenül szenvedő betegek, akiknek reményük sincs a javulásra.

Sajátos a jogi helyzet Svájcban, ahová sokan éppen meghalni mennek. A svájci jog ugyanis nem engedélyezi az eutanáziát. Ugyanakkor a büntető törvénykönyv nem bünteti sem magát az öngyilkosságot, sem pedig azt, aki ahhoz segítséget nyújt. Ezt a jogi kiskaput használják ki azok a szervezetek, amelyek mind a svájciakat, mind az ezért oda utazó külföldieket a halálba segítik. Mivel nincs igazi törvényi szabályozás, nincs is jogilag megfogalmazott feltétele annak, hogy milyen estekben alkalmazható az eutanázia.

De mit is jelent maga az eutanázia szó? A görög eredetű „eu” (jó) és a Thanatos (a halál istene) szavakból származik, vagyis úgy fordíthatnánk: jó halál.

Ma azt értjük „jó halálon”, amikor a gyógyíthatatlan beteg halálának bekövetkezését – a beteg kívánságára, vagy beleegyezésével – meggyorsítják. A végrehajtás módja alapján beszélünk aktív, vagy passzív eutanáziáról aszerint, hogy a halálba segítés cselekvéssel (például méreginjekció beadásával), vagy éppen nem tevéssel (az életmentő kezelés abbahagyásával) valósul meg.

Magyarországon – sajátos módon – két olyan büntető ügy kapcsán lángolt fel a „kegyes halálról” szóló vita, melyek egyike sem tekinthető valójában eutanáziának. 1993-ban B. Györgyi a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő 11 éves kislányát, a gyerek kérésére „halálba segítette”. A kislány rettenetes fájdalmakkal küzdött, talán még 2-3 hónap lett volna hátra az életéből. Az anya először egy működő hajszárítót dobott a gyerek fürdővízébe, majd miután a kislány ettől nem halt meg, a víz alá nyomta a fejét. A bíróság előtt az anya eutanáziára hivatkozott. A Fővárosi Bíróság azonban emberölésben mondta ki bűnösnek az anyát, és három évre felfüggesztett két évi börtönbüntetésre ítélte. Az ügyész fellebbezése folytán a Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, hogy az emberölés miatt kiszabott szabadságvesztést a vádlottnak ténylegesen le kell töltenie. Utóbb Göncz Árpád köztársasági elnöki kegyelmet gyakorolt: négy évi próbaidőre felfüggesztette az ítélet végrehajtását.

A másik, nagy port kavaró ügy vádlottja a Nyírő Gyula Kórház ápolónője, F. Tímea – ahogyan a sajtó emlegette: a Fekete Angyal – volt. Az egyébként kitűnő munkát végző nővér végállapotban lévő betegeknek adott be kálium, morfium, seduxen, illetve dolargan injekciókat, állítása szerint azért, hogy megkönnyítse a halálukat. Az intravénásan beadott kálium a beteg azonnali halálát okozta, az ugyanígy beadott morfium nagy valószínűséggel néhány órán belül vezetett halálhoz. A seduxen és dolargan beadása és a halál bekövetkezése között az oksági kapcsolat nem volt bizonyítható. Ennek alapján a Fővárosi Bíróság a vádlottat emberölés bűntettében (kálium), több emberen elkövetett emberölés kísérletében (morfium) és foglalkozás körében elkövetett szándékos veszélyeztetésben (seduxen és dolargan) mondta ki bűnösnek. Ezért kilenc évi fegyházra ítélte és végleg eltiltotta ápolónői foglalkozásától. A másodfokú bíróság a büntetést 11 évre súlyosította.

Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában hangsúlyozta, hogy miközben az ügy kapcsán a nyilvánosság előtt számtalanszor szóba került az eutanázia kifejezés, „határozottan és egyértelműen le kell szögezni, hogy szó sincs eutanáziáról. Az eutanázia fogalmán mindenütt a világon azt értik, hogy egy gyógyíthatatlan beteget úgy segítenek a halálba, hogy az illető nem akar tovább élni. Az eutanázia egyéb feltételeinek (orvosok, bizottságok, törvényi engedély stb.) felsorolása már azért is teljesen fölösleges, mert ebben az ügyben az alapfeltétel hiányzik: soha senki, egyetlen beteg sem kérte, hogy vessenek véget az életének.”

Ez az ítéleti indokolás már utal a két ügy közötti időben, 1997-ben hatályba lépett egészségügyi törvényre, amely – bár nagyon nehézkes eljárást követően – lehetővé teszi Magyarországon a passzív eutanáziát. A törvény leszögezi, hogy a „beteget megilleti az önrendelkezéshez való jog”, vagyis szabadon eldöntheti, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, illetve milyen beavatkozásokba egyezik bele, vagy melyeket utasít vissza. Csak csendben jegyzem meg, hogy az oly szépen csengő önrendelkezési jog korlátozását érzem abban a rendelkezésben, amely szerint ugyan a beavatkozás elvégzéséhez adott beleegyezését a beteg bármikor visszavonhatja, de ha ezt „alapos ok nélkül” teszi, akkor „kötelezhető az ennek következtében felmerült és indokolt költségek megtérítésére”. Vagyis azért kvázi „büntetlenül” nem gondolhatja meg magát. És vajon ki dönti el, hogy mit kell „alapos oknak” tekinteni?

Az a beteg utasíthatja vissza az életét – és szenvedését – meghosszabbító kezelést, aki „olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül megfelelő egészségügyi ellátás mellett is halálhoz vezet és gyógyíthatatlan”. Ezt a nyilatkozatot azonban a beteg csak közokiratban, vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban teheti meg. Ha írásképtelen, úgy két tanú együttes jelenlétében nyilatkozhat. De ez még mindig kevés ahhoz, hogy nyilatkozata érvényes legyen. Kell még egy – a kezelő orvosból, egy másik szakorvosból és egy pszichológusból álló – háromtagú orvosi bizottság egybehangzó írásos nyilatkozata is arról, hogy vizsgálatuk alapján megállapították, a beteg a következmények tudatában hozta meg döntését, továbbá, hogy az imént említett feltételek (gyógyíthatatlanság és közeli halál) valóban fennállnak. Ám még ez sem elég ahhoz, hogy a haldoklót lekapcsolják a gépekről. Három nap elteltével – ismét két tanú előtt – újból nyilatkoznia kell a kezelés visszautasításáról. Mi több, a törvény még azt is előírja az orvos számára, hogy próbálja meg lebeszélni a beteget erről a döntéséről.

Ha a beteg még nincs 18 éves, az életmentő beavatkozás elmaradásához a bíróság nyilatkozatára van szükség. A döntést a bíróságnak soron kívül kell meghoznia. Nem élhet a kezelés visszautasításának jogával az, aki terhes és előreláthatóan képes a gyermek kihordására, illetve az sem, aki ezzel mások életét, testi épségét veszélyeztetné (például járvány esetén). Számos egyéb bonyolult előírást tartalmaz még a törvény arra az esetre, ha a beteg más személyt – elsősorban hozzátartozót – hatalmaz fel arra, hogy helyette döntsön, ha ő már nincs döntésképes állapotban.

Mindebből az következik, hogy egyfelől a passzív eutanázia igencsak körülményes, az aktív eutanázia viszont bűncselekmény. Nem is akármilyen súlyú.

A körülményektől függően lehet akár emberölés (5-15 év), vagy öngyilkosságban közreműködés (1-5 év), esetleg foglalkozás körében elkövetett, halált okozó szándékos veszélyeztetés (5-10 év). Ennek a nem jelentéktelen különbségű jogi megítélésnek az Alkotmánybíróság 2003-ban hozott döntése az oka. A kislányát vízbe fojtó anya elítélését követően Takács Albert alkotmányjogász (akkori helyettes ombudsman) és Kmetty Ildikó ügyvéd azzal fordult az AB-hoz, hogy a gyógyíthatatlan betegek aktív eutanáziához való jogát iktassák be a törvénybe. Azt is kérték, hogy a törvényileg engedélyezett passzív eutanázia procedúrája ne legyen ilyen bonyolult és hosszadalmas. Az AB mindkét indítványt elutasította. Indokolásának lényege szerint a gyógyíthatatlan betegnek az a kívánsága, hogy az orvos tevőleges segítségével vethessen véget életének, már meghaladja a beteg önrendelkezési jogának kereteit. Az AB döntését mind a kérelmezők, mind más jogászok is erősen vitatták.

Az egyházak egyetértettek a döntéssel, ugyanakkor a közvéleménykutatások szerint az emberek többsége eutanáziapárti. Egy 2013-as felmérés szerint a megkérdezettek 55 százaléka támogatta a kegyes halál lehetőségét és a támogatók több mint fele az aktív eutanáziát is. 2017-ben, egy újabb felmérés szerint a magyarok 71 százaléka támogatta és csak 23 százalék utasította el a „kegyes halált”. A többség tehát osztja a 2015-ben elhunyt spanyol író, Francisco González Ledesma nézeteit:

Ha senki se dönti el, hogy megszülessen, akkor legalább a haláláról hadd dönthessen az ember.

(A szerző volt bíró)