Betlen János: A pápa megveregette a vállamat azzal, hogy „maga rendben van”

Betlen vagy ugyan, de nem gróf. Sajnálod, hogy kimaradt a nevedből a „h” betű?

Hát, ma már nem sok előnnyel járna a grófi cím.

Édesapád Bettelheim néven született.

Tudod, mit jelent a szó? Koldusotthon. Az nagyon nem gróf. A Bettelheim egy felvidéki família, tagjai Galgócon éltek, aztán a XIX. század közepén, hogy a zsidók már beköltözhettek a királyi városokba, ők is áttették a székhelyüket Pozsonyba. A legenda szerint a Bethlenből ered a Bettelheim név. Az egyik verzió szerint Bethlen Gábor fejedelem udvarából származott el az ősünk, a másik szerint pedig egy galgóci zsidó kereskedő szépséges feleségét elrabolta egy Bethlen gróf, ám a zsidó a köztük lévő rendi különbség dacára szembeszállt vele, és a falu a bátorsága miatt elnevezte őt Bethlen-zsidónak, abból lett a Bettelheim. Állítólag valahol Galgócon létezik egy festmény a jelenetről, de annyira azért nem izgat a dolog, hogy utánajárjak.

Szabad kérdezni apádról, a kommunista csúcsvezetőről?

Persze. Miért ne? Nem titok.

Betlen Oszkár 115 éve született, a minap volt az évforduló. Hogyan emlékeztél? Kiballagtál hozzá a temetőbe?

Nem. Futólag eszembe jutott. Egyetemista koromban halt meg még 1969 elején.

Nem volt még hatvanéves.

Ötvenkilenc és negyed. Úgyhogy én már messze túléltem.

Volt rád ideje?

Miért ne lett volna?

Mert a kommunista eszmének élt.

Kiskoromban valóban keveset láttam, utóbb azért többet.

Egy rövid nacionálé, ha megengeded. Pozsonyban született, Budapesten nőtt fel, villanyszerelőnek tanult, huszonegy évesen a Kommunista Ifjúsági Internacionálé moszkvai iskolájában képezték, itthon agitpropos lett, vezette az Ifjú Proletár szerkesztőségét, 1931-ben kilenc hónapot ült, Pozsonyba toloncolták, bevonultatták a csehszlovák hadseregbe. 1934-től a szlovák munkásmozgalomban tevékenykedik, tagja a Szlovák Kommunista Párt vezetőségének. Szlovákia 1939. márciusi német megszállásakor elvtársait menekíti át a határon, de lebukik, koncentrációs táborba kerül, és ott is marad egészen a felszabadulásig. Túléli Dachaut, Buchenwaldot és túléli Auschwitzot is. Hazatérve a pártlaphoz, a Szabad Néphez kerül, aminek 1951 és 1954 között főszerkesztője, 1956-ig az Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének póttagja. Sztálint és Rákosit is túléli. Aztán a forradalmat is túléli. Mindent túlél. Viszont kegyvesztetté válik: 1957-ben az MSZMP Párttörténeti Intézetébe száműzik, tudományos munkatársként haláláig a Kommunista Internacionálé történetét kutatja. Úgy tűnik, hitte a kommunizmust.

Szentül. Tízéves volt, amikor a szülei Budapestről egy felvidéki faluba küldték föltáplálni, csakhogy a háború miatt hosszú időre ott rekedt. Amikor végre hazajött, hozott a batyujában egy kinőtt kabátkát, és úgy tartotta magánál, mint más a játékbabáját, szorongatta állandóan. A nagynéném azt mondta, azért mert ott, a faluban szerették őt.

A szülei nem szerették?

Nem gondolom, hogy ne szerették volna, csak nem tudták kimutatni a szeretetüket. A négy elemi és négy polgári osztály után beadták villanyszerelő-tanoncnak, a szakmában megismerkedett a szakszervezetiekkel, a szocdemekkel meg a kommunistákkal.

A mozgalom menekvést kínált neki a szűk zsidó világból. A párt lett a családja.

És mit szólt ehhez az „eredeti” családja?

Az apja a moszkvai tanulmányútról azt mondta, „Oszi járt a maga Mekkájában.” Ez elég pontos definíció, ugyanis kommunistának lenni vallás volt, ami vakhitet kívánt. A nagynéném egy, a háború után Amerikából írt levelében meg az áll, hogy „az Oszi foglalkozzon csak a maga álmaival”, vagyis hóbortnak tartotta a kommunistaságot.

Amerikából írt levél?

A nagynéném a Pázmány Péter tudományegyetemen angol szakon tanult, és néha figyelmeztették a barátai, hogy „holnap ne gyere be, mert zsidóverés lesz.” Aztán valamikor 1939-ben az a házuk falára meszelt felirat fogadta az utcára kilépve, hogy „zsidók kifelé”. Ezt már nem – gondolta, és kiment Amerikába nyomorogni.

Apád Szlovákiába toloncolásának mi a története?

Lebukott a moszkvai kommunista továbbképzéssel, pedig elvileg teljes konspirációban zajlott a dolog: hivatalosan Miskolctapolcára utazott, még az is meg volt szervezve, hogy képeslapok érkezzenek tőle onnan, csak pont a zsarukat nem sikerült átverni. Nyilván volt beépített emberük, aki mindent jelentett. Őt azonban nem akarták fölfedni, inkább teljesen törvénytelenül kitoloncolták. Persze Szlovákiában is volt kommunista párt, sőt, még inkább, mint itthon. A náci megszállás kezdetekor az akkor még pár hónapig szabad Lengyelországba mentett volna ki más kommunistákat, csakhogy a legelső úton felnyomta őt az a helyi lakos, aki azt ígérte, hogy átvezeti őket a hegyeken. Onnan kezdve hat év lágerekben. Buchenwald, Dachau, aztán a java: Auschwitz.

Amikor ’42-ben megérkezett Auschwitzba, a foglyok, akik tetoválták rá a számot és bevezették a nevét a nyilvántartásba, azt mondták, hogy két hét múlva halott lesz.

Kérdezte az apám, ugyan miért halna meg, ha kibírt három évet Dachauban és Buchenwaldban. A tetováló rab azt felelte büszkén: „Buchenwald szar volt, ha ott kibírtad három évig.” Kőtörőbe vezényelték apámat, sziklákat cipelt, tényleg meghalt volna, csakhogy a helyi kommunista hálózat kimentette, a rabkórházba helyezték, onnan irodára írnoknak.

Kommunista hálózat a náci haláltáborban?

Auschwitzban rendkívül hatékony kommunista hálózat működött. Valamint működött szocdem hálózat, lengyel hálózat, francia hálózat, bűnöző hálózat, mindenféle hálózat. Egyedül huzamos ideig nem lehetett életben maradni. Apám a lágerekről írt könyvében úgy fogalmaz, hogy az elvtársi szolidaritás mentette meg. Mást meg másfajta szolidaritás mentett meg. Nem mellesleg súlyos ára volt a szolidaritásnak: ha a hálózat kiemelt valakit, azzal valaki mást a halálba küldött. Apám helyére is került valaki a kőbányába, aki nyilván nem sokkal később meghalt, már ha őt is ki nem mentette valamelyik hálózat, és ez addig ment, míg olyan nem került be, akinek nem volt hálózata. Apám már írnokként szintén csinált olyat, hogyha meglátta egy-egy elvtársa számát valamelyik halállistán, akkor akár az SS-tiszttel a háta mögött, mondjuk, egy hármast kijavított nyolcasra a papíron. Amivel megmentette az elvtársát, mást valakit pedig megölt, már ha az illető élt még.

Ezt hogy magyarázta meg magának?

Úgy, hogy ő olyasvalakit ment meg, aki majd másokat ment. Rettenetes etikai probléma. Sok egykori rab utólag pusztán azért öngyilkos lett, mert nem tudta feldolgozni, hogy ő túlélte a túlélhetetlent, míg mások nem. Apám könyvében is olvasható az az esetet, hogy a rabtársaikkal kegyetlenkedő kápók számát ilyen belefirkálásos módszerrel rácsempészték a gázkamrába küldendő haldoklók listájára. Jöttek érte, és hiába szabadkozott, hogy jó egészségnek örvend, föl volt írva a száma, úgyhogy indulás. Nem volt olyan nagy dolog a halál.

Hat évet így kibírni – felfoghatatlan.

A túléléshez a hálózaton túl kellett a kommunista vakhit és a szerencse is. Egyszer kitört a tífusz, a betegeket egy altáborban különítették el, és apám hősiességi rohamában jelentkezett ápolónak. Ám, amikor hírét vette, hogy hamarosan megsemmisítik a komplett altábort – a németek ezt ítélték a legbiztosabb módszernek a járvány megfékezésére –, apám fogott egy vödröt, és elindult a főtábor felé. Épp jelentést tettek a kápók az SS-tiszteknek, a kápók felé nem kanyarodhatott, mert visszaküldték volna, elsétált hát a tisztek mögött, azok meg nem foglalkoztak vele, így elért a kórházig, ott a haverjai leborotválták, fertőtlenítették és eldugták, míg az altábort megsemmisítette az SS. Egy másik történetet nemcsak apámtól, hanem egy lengyel rabtársától is meghallgattam, amikor a nyolcvanas évek elején meglátogattam őt Varsóban. Már nem jártak messze a szovjet csapatok, amikor egy SS-tiszt meglátta, ahogy egy idős rab kiköp. Ráordított, hogy hasaljon le és nyalja föl a földről a saját nyálát. Az öreg fölnyalta. Az írnoki karszalagot viselő apám ott járt a közelben, és a tiszt utasította, hogy üsse meg az öreget. Mire apám azt mondta:

alázatosan jelentem, írnok vagyok, nem hóhér.

A tiszt előkapta a pisztolyát: lelőlek, mit képzelsz?! Ha SS-katonához szóltál, le kellett kapni a sapkádat, és vigyázzállásban a combodhoz szorítani a kezedet, fater viszont zsebre vágta a kezét, és letegezte: „Lőj! Hatodik éve vagyok a táborban. Azt hiszed, félek a haláltól?” Mire a tiszt a remegő pisztolyt visszadugta az övtáskájába és elviharzott.

Hogyan szabadult apád?

Az oroszok közeledtével a németek evakuálták a tábort, nyitott vagonba terelték a rabokat, és apám két társával megpattant egy kanyarban, ahol lassított a szerelvény. Volt úgy harmincöt kiló.

És kábé annyi éves is. Ifjú aggastyán.

Ja. És azon nyomban jelentkezett az oroszoknál azzal, hogy adjanak neki fegyvert, megy harcolni a nácik ellen. Azok meg halálra röhögték magukat rajta, hiszen járni alig tudott, hogyan akar ez harcolni. Hiába hajtogatta, hogy őneki mindene a Szovjetunió. Márciusban ért haza Magyarországra, bement a pártközpontba Farkas Mihály későbbi honvédelmi miniszterhez. A kitoloncolásos éveiből ismerték egymást Kassáról. Apám mondta, hogy a rendőrséghez szeretne kerülni, már megint harcolni akart a reakció, a fasiszták vagy mit tudom én, ki ellen, de itt sem járt sikerrel. Utóbb azt mesélte nekem, hogy Farkas Mihály egy állat, de sokat köszönhet neki, mert ha felveteti a rendőrségre, valószínűleg ő is elkövetett volna disznóságokat.

Mármint részt vett volna kínzásokban, agyonverésekben?

Nem részletezte. Tán maga se gondolta végig, mi mindent nem csinált. Mondjuk így meg más dolgokat követett el. Azt hitte, jó úton jár.

Hogyan lett belőle a pártlap főszerkesztője?

Úgy, hogy amikor Farkas Mihály nem engedte rendőrként harcolni a reakció ellen, azt mondta neki: „Te újságíró voltál, és nekünk szükségünk van kommunista újságírókra, a Szabad Néphez mész!” És ment.

Apád értett az újságíráshoz?

Nem. Attól még nem válik újságíróvá az ember, hogy írt a Kassai Munkásban meg az Ifjú Proletárban, egyik sem volt komoly kiadvány, nem kellett ahhoz tudni. De beletanult. A Szabad Népnél persze nem rögtön főszerkesztő lett, „csupán” külpolitikai rovatvezető.

Mindig azt írta, azt szerkesztette, amit a párt elvárt? Semmi elhajlás?

Eszébe sem jutott. Amikor Csehszlovákiában kollektíve háborús bűnössé nyilvánították a magyarságot, apám harcisan megírta, hogy ez nem felel meg a sztálini nemzetiségi politikának – mint nekem jóval később bevallotta, idővel rájött, hogy bizony megfelel, de ezt akkor még nem tudta. Szóval akkoriban írt a csehszlovák elvtársainak, megvan a levelek indigós másolata, hogy ezt nem szabad, milyen dolog nemzetiségek szerint különbségeket tenni, hát bolondok vagytok, nem emlékeztek, hogy a háború előtt közös kommunista cél volt védeni a szlovákiai magyar nemzetiség jogait, és akkor ebben mindenki egyetértett, most meg mi történt. Hát kisvártatva nem kitelepítettek Magyarországról kétszázötvenezer svábot?!

Mire apád?

Azt már szó nélkül hagyta. Elfogadta. Ezeknek a hívő kommunistáknak teljesen beszűkült a látásuk, egy idő után semmi nem tűnt fel nekik. Láttam filmeket az archívumban a kitelepítésről, fekete ruhás asszonyok gyalogmenetben az állomás felé kis batyuval. Rettenet. Őket is tehervagonban vitték Németországba, mint a zsidókat alig pár évvel korábban.

Az indulás előtti helyzetet mutató kép ütött igazán szíven: volt, aki már fölszállt, volt, aki még kint állt, és a nyitott vagonajtóra mésszel az volt felírva, hogy »Isten veled, édes hazánk.« Majdnem elsírtam magam. Mire megértettem, mi is volt a kitelepítés, apám rég nem élt, úgyhogy nem tudtam megkérdezni tőle, hogy ezt mégis hogy képzelték. Az egész ország hogy képzelte? Jó, a kitelepítetteket nem megölni vitték. Oké. És nem nyolcvanan voltak egy vagonban, csak huszonöten. Na, de legjobban mégiscsak a holokausztra hasonlított. Képben is. Ráadásul a rákosista őrületnek egész az elején történt, amikor még nem volt annyira szigorú a rendszer. De ezek a kommunisták már akkor sem láttak ki a csőből.

Jóeszű srác volt apád?

Határozottan. Okos. Műveltnek nem mondanám, bár a magyar mellett beszélt csehül, oroszul, németül, valamennyire szlovákul, és franciául is értett kicsit, sőt, olvasott is, igaz, nem szépirodalmat. De még okos, művelt emberek is elképesztő dolgokban képesek hinni. Egész egyszerűen nem voltak hajlandók tudomásul venni a Szovjetunióból érkező szörnyű híreket. Tudhatták, hallhatták, olvashatták, de elzárkóztak tőle. Apám sem akart látni. Abból a szempontból megértem, hogyha felfogja és elfogadja a valóságot, ha legalább önmagának kimondja, akkor… hát, akkor mit kellett volna gondolnia a múltjáról, az áldozatokról, amiket hozott?

Milyen volt főszerkesztőnek?

Kezdetben Révai József volt a Szabad Nép főszerkesztője. Amikor felment miniszternek, Horváth Márton vette át a posztot, aztán 1951-ben őt is berendelte a pártközpont agitprop-főnöknek, így csináltak apámból főszerkesztőt. De nekem úgy mesélte, hogy valójában a Marci volt a tényleges főszerkesztő, ő csak a napi ügyeket vitte. Plusz írt rettenetes hülyeségeket, olvastam párat, rosszul voltam tőle.

Miket írt?

Amiket akkoriban írtak a kommunisták. Ne tudd meg. Egyetemi csoporttársam, Zalai István, későbbi Népszabadság főszerkesztő-helyettes mesélte, hogy ő a nyomdászoktól hallotta, micsoda profi volt a Betlen: fejből diktálta nyomdagépbe a vezércikket. Valóban komoly szakmai teljesítménynek tűnik, egészen addig, míg el nem olvasod, mit diktált. Olyan panelek, édes Istenem! Szóval egyáltalán nem volt hülye, csak végtelenül beszűkült. Amikor mesélte, nem akartam elhinni, hogy nevetségesnek tartotta, amikor a nyugati sajtó azt írta, hogy Nagy Imre és Rákosi között ellentét feszül. Elképesztő, hogy az ő pozíciójában alapvető történésekkel nem volt tisztában.

Miért nem?

Azt hiszem, vele senki nem beszélt. Az egyszerű munkatársaknak, rovatvezetőknek ő a főnök volt, ezért nem osztották meg vele a kétségeiket és a pletykáikat. De az elithez sem tartozott, a Központi Bizottságnak csak póttagja volt, ezért a bennfentesek sem avatták be a gondjaikba.

Szigeten élt, ahol csak egyetlen ember lakott: ő, a kommunista Robinson Crusoe.

Tán a nemtudásnak köszönhette, hogy Sztálint és Rákosit is túlélte, nem?

Nem tudom, talán.

Mit hibázott, hogy Sztálin halála után egy évvel, ’54-ben Bukarestbe helyezték a „Tartós békéért, népi demokráciáért” című kominform laphoz?

Miután 1953 júliusában megalakult az első Nagy Imre-kormány, a politikai bizottság egyik ülésén a kultúra volt a téma. Ott volt a Szabad Nép két jeles szerzője, a Sztálin-díjas Aczél Tamás és Méray Tibor. Ők is hozzászólhatnak ahhoz a kulturális programhoz, amit apám főszerkesztői elődje, Horváth Márton írt Farkas Mihálynak, a pártközpont akkori kulturális, tudományos, ideológiai titkárának. Farkas korábban panaszkodott az orosz nagykövetnek, hogy őt újabban kihagyják mindenből, mire azt az eligazítást kapta, hogy már nem Rákosi elvtárssal kell jóban lenni, hanem Nagy Imre elvtárssal. És onnantól Farkas jóban volt Nagy Imre elvtárssal, aki ebbe az ideológiai, kulturális főmicsoda pozícióba emelte, mégpedig Révai József helyére. Méray és Aczél viszont kulturálatlan tuskónak tartották Farkast, Révai Józsefet ellenben nagy embernek. És a politikai bizottság ülésén az Aczél-Méray duó ízekre szedte a Horváth Márton készítette programot, amivel kivívták Nagy Imre rosszallását, s a miniszterelnök azzal zárta le a tanácskozást, hogy úgy látszik, a Szabad Nép szektás-dogmatikus központtá vált. Minderről Aczél és Méray emigrációban írt, 1956-ot bemutató Tisztító vihar című kötetében olvastam. Szóval szerintem ezért helyezték át apámat Bukarestbe, de ő erről semmit nem tudott. A legviccesebb, hogy még csak azzal sem volt tisztában, hogy ez számára hatalmas bukás. Romániában élt két éven át, közben itthon jobbra-balra, előre-hátra hullámzott minden. Az összes kommunista elvesztette az iránytűt, folyton változott, merre van észak, kétségbe vonódtak korábban szentségnek számító dolgok, aztán vissza az egész. Apám mindebből kimaradt. ’56 elején visszajött a Szabad Néphez, és csak kapkodta a fejét.

A forradalmat hogy élte meg?

Még rá, a dogmatikusra is hatott október huszonharmadika hangulata. Egy szabadnépes újságíró küldöttség élén aznap délelőtt beviharzott a pártközpontba, Kádár fogadta őket, és apám elővezette, hogy eztán az már nem fog menni, hogy innen bediktálják nekünk, milyen szavakat kell írni a cikkeinkbe. Mire Kádár azt mondta neki:

Az elvtárs a párt propagandistája, ne gondolja, hogy azt csinál, amit akar, meg ne próbáljon szabadulni a pártirányítástól. Hogy képzeli?! Mit képzelnek maguk?!

És apámnak leesett, hogy tényleg. Egy szemtanú mesélte utóbb, hogy látta apámon, Kádár kapásból meggyőzte őt ezzel a szöveggel. És attól kezdve megint ő volt a szektás-dogmatikus. Egyetlen pillanatig tartott a lázadása. Éjjel a felkelők elfoglalták a Magyar Rádió épületét, ám a kommunista rádió szólt tovább, éspedig a Parlamentben hamarjában berendezett ministúdióból. Egy szűk stáb dolgozott ott, Kalmár György, a Magyar Rádió párttitkárra, Szepesi György, valamint apám, aki nem tudom, hogyan került oda. Főleg zenét sugároztak, néha Szepesi beszélt.

Találtak hanglemezeket, nézték, mi a választék, hát, Sztálin elvtárs beszédei, ezt ne, összetörték, nehogy véletlenül föltegyék, aztán Широка страна моя родная, ezt se, szintén összetörték, majd valaki rátalált az Egmont nyitányra, és egész este azt játszották. Ha más »semleges« lemez akad a kezükbe, ma más lenne a forradalom emblematikus zenéje, nem ez a Beethoven-darab.

Dacára annak, hogy az Egmont sugárzójaként már az úgymond jó oldalon állt apád, a forradalom leverése után bedugták a munkásmozgalmi, később pártörténeti intézetbe. Miért?

Kádár, ahogy mondta is később, kétfrontos harcot vívott, vagyis Rákosiéktól is félt, és az apámat az ő köréhez sorolta. Apám olyannyira nem kapott munkát, hogy jelentkezett az eredeti szakmájába, villanyszerelőnek, fel is vették, megvolt, mikor kezd, de végül nem hagyták, hogy ilyen szégyen essen meg vele. Így más szégyen esett meg: részt vett az úgynevezett fehér könyv megírásában.

Ez az úgynevezett fehér könyv az úgynevezett ellenforradalom úgynevezett bűneit dolgozta fel. Apád továbbra is hitte a párt szavát, hitte, hogy ’56 gyilkos ellenforradalom volt és nem forradalom, de még csak nem is népfelkelés?

Persze, hogy hitte. És ha, teszem azt, a Köztársaság téren történt borzalmas jelenetekre szűkíted a látókörödet, akkor ki tud jönni az, hogy ellenforradalom volt.

Szoktad mondani: pici igazsága mindenkinek van.

Néha egészen pici.

A Köztársaság téri eseményeket feldolgozó részt írta apád?

Nem. Szerencsére. Azt hiszem, a Nagy Imre-Losonczy csoportnak nevezett társaság szerepét elemezte. Az se nagyon dicső  fejezet. Mindegy.

Szóba került köztetek valaha a fehér könyv?

Már csak azért sem, mert a halála után tudtam meg, hogy részt vett benne.

Aláírta a saját fejezetét?

Nem hiszem. Tán az impresszumban szerepel szerkesztőként.

Van példányod?

Van.

Megnézzük?

Persze. Tessék. Na, nincsenek nevek… hála istennek. Amúgy itt a lágeres könyve is: Élet a halál földjén.

Mi ez a piros háromszög a borítón?

A politikai foglyok jele Auschwitzban. Fater végtelenül büszke volt rá. Nagyon sajnálta a „sima zsidókat”, akik, szegények, azt se tudták, miért vannak ott.

Hogy is lett belőle Betlen?

A Betlen a mozgalmi neve volt, és ’46-ban hivatalosan is felvette. Nem volt nagy ügy, mindenki azt diktált be, amit akart, hiszen milliószám vesztek el iratok. Egy tolmács kolléganőm évekkel dátumoztatta előre a születését. Apám meg még az ő apja nevét is megváltoztatta Betlen Sándorra.

Legalább a Sándor stimmelt?

Áh.

Hogy hívták a nagyapádat?

Samunak. Bettelheim Samu. Pozsonyban ő alapította az első hazai cionista szervezetet, az első cionista kongresszuson, Bázelben a nyolc magyar küldött egyike volt. Azt nyilatkozta a Huszadik század című folyóirat valamelyik 1920-as számában, hogy súlyosan antiszemita idők közelednek.

Ez a jóslat be szokott jönni.

Időről időre. Mindenesetre apám nem tekintette magát zsidónak. Amihez kellett némi absztrakció, hiszen a szülei zsidók voltak.

Te zsidónak tartod magad?

Erre azt szoktam mondani, hogy apám nem volt zsidó, anyám sem volt zsidó, viszont a nagyszüleim mind a négyen zsidók voltak.

Szóval?

Egész egyszerűen nincs bennem, hogy zsidó is lennék. Érted? Viszont, ha csak meglátok egy magyar rendszámot külföldön, megörülök.

A zsidó magyar is megörül kint a magyar rendszámnak, nem?

Persze, nem zárja ki egymást a kettő. De, mondjuk, ha találkozom egy zsidóval, nem érzem, hogy de jó, találkoztam egy zsidóval. Tisztában vagyok a zsidó ősökkel, de az érzés nincs bennem. Sokáig nem is tudtam a zsidó felmenőkről.

Milyen sokáig?

1963-ig.

Tizenhét évesen tudtad meg? Hogyan?

A nagynéném hazalátogatott Amerikából, és tisztázni kellett, miért Bettelheimnek hívják.

Megrázott a hír? Büszke voltál rá? Szégyellted. Vagy nem bírt jelentőséggel?

Utóbbi. Sose voltam rasszista, hogy szégyelljem. És hát a gyerekkoromban sehol sem volt téma a zsidóság. Utólag rakom össze, hogy talán azért nem szeretett a kosárlabdaedzőm, mert ő tudta, amit én akkor még nem. Éreztem, hogy nem szeret, de nem értettem, miért nem. Már nem él szegény, meg se kérdezhetem tőle. Persze simán lehet, hogy azért nem szeretett, mert szar játékos voltam – egyébként tényleg az voltam.

Elég megértő vagy.

Azon az alapon csak nem vádolhatok meg egy halott, következésképpen védekezésre képtelen embert, hogy talán azt gondolta.

Egyszer a Nap-keltében az akkor „nyilas korszakát” élő Vona Gábor élő adásban javasolta neked, költözz ki Izraelbe. Utóbb nyilvánosan megbocsátottál neki.

Az én hibám volt. Az én hibám is. Az jött ki abból a veszekedésből, hogy Vona Gábor támogatja a neonácikat, márpedig ezt nem gondoltam róla. Szóval magamnak kellett megbocsátanom. Ő is hibázott, igaz, de ez az ő problémája. Azt hiszem, be is látta.

Ott tartottunk, hogy édesapád bukott dogmatikusként a Párttörténeti Intézetbe került.

Ami köztudottan kádertemető volt. Azt mondták neki, történészkedjél, és ő párthíven történészkedett, írt két könyvet, kandidált, majd viszonylag fiatalon meghalt áttételes májrákban, ily módon is támogatva a nyugdíjrendszert, ha szabad ezt az egészen frivol megjegyzést tennem. De hát úgy volt kitalálva a nyugdíjrendszer, hogy rengetegen dolgoznak, rengetegen fizetnek, és a végén kevesen részesülnek a juttatásban, ugyanis elhaláloznak, mire jogosulttá válnának.

Apád a kádertemetőben is kitartott a kommunista hite mellett? Még olyan párperces megingása sem volt, mint 1956. október huszonharmadikán?

A ’68-as csehszlovákiai bevonulás még őt is elbizonytalanította. Hol ide, hol oda csapódott. Anyámnak még azt is mondta, most érzi először azt, hogy hiába élt. Aztán pár hónapra rá meg is halt, nyilván nem ettől, mégis drámai. A vége felé én is megkérdeztem tőle a koncepciós perekre utava, hogy akkor megérte-e, és azt felelte, igen, érdemes volt. Kérdeztem, hogy miért. „Mert az új rendszerben a parasztfiúk is járhatnak egyetemre.” Hát, apukám, azt a rémségek nélkül is el lehetett volna intézni, nem kellett volna annyi embert üldözni, megölni. Na, jó, ezt akkor még nem mondtam neki, sőt, elgondolkodtatott a válasza. Mindenesetre úgy érezte, a mérleg pozitív. Kétségtelen, hogy a kommunizmusban csomó ember fölfelé mobilizálódott, mások viszont lefelé, ráadásul ráléptünk egy olyan útra, ahonnan, úgy látom, most se tudunk kikecmeregni. Léphettünk volna más útra is. Mindegy, ez van.

Apád teste bekerült a munkásmozgalmi panteonba, igaz, annak az alsó szintjére. Annak idején bármelyik hithű kommunista boldogan beleegyezett volna ilyes végkifejletbe.

Mi mégis kivettük onnan.

Mikor? És miért?

Anyám is meghalt 2003-ban, a testvéreim azt akarták, hogy együtt legyenek eltemetve, énnekem meg hátborzongató volt ez a munkásmozgalmi panteon. Mint valami horrorfilm. Így lett kettejüknek közös, normális sírjuk.

Pedig apád nyilván halálában is szeretett volna jó elvtárs maradni.

Mindig is jó elvtárs akart maradni. Az első parlamenti választás reggelén, amelyen már részt vehettem, szólt, hogy, na, megyünk szavazni. Én meg azt találtam kérdezni tőle, hogy tulajdonképpen miért megyünk, ha egy jelölt van, és úgyis az fog nyerni. Ezen annyira kiborult, hogy összefüggéstelenül kiabált velem.

Valójában min akadt ki?

Utólag azt hiszem, azon, hogy azzal az egyszerű kérdéssel akaratlanul is kétségbe vontam mindent. Az egész életét.

Mit kellett volna feleljen?

Mondjuk azt, hogy azért megyek, nehogy azt gondolják, hogy rossz elvtárs vagyok. De hát ezt nem mondhatta.

Mit feleltél az atyai kifakadásra?

Semmit. Riadtan indultam szavazni. Nem voltak nekem ideológiai kifogásaim. Csak kérdeztem. Mint ahogy kérdez minden kamasz.

Anyukád is ment veletek?

Persze.

Neki mi volt a szakmája?

Eredetileg gépi kötő. Hasonló eset, mint apám: pesti zsidó család, hárman voltak nővérek, a középső lány kommunista lett egy udvarló révén, anyám meg csapódott hozzájuk 1933-ban. Ő is szabadulni akart a zsidó bezártságból. Mesélte, hogy hatalmas felszabadulás volt odakerülni ezek közé a baloldali emberek közé, evezni velük a Dunán, olvasni a könyveket, melyeket a kezébe adtak. A nagyapja birtokigazgató volt, de az 1910-es években tönkrementek, Pestre kellett költözni, gyorsan férjhez adták a lányaikat, nagyanyámat is, bárkihez, aki jött, mert nem tudták eltartani őket. Anyám a szakmájában helyezkedett el, de ’37-ben bevitték a rendőrök, és elhíresztelték róla, hogy köpött, ami nem volt igaz, mert, noha jól megverték, nem árult el semmit. Onnan tudni ezt, hogy a felső kapcsolata nem bukott le. Ennek ellenére megjelent valami illegális kiadványban, hogy anyámmal vigyázni kell, mert rendőrügynök. A rendőrség feketelistára tette, nem kapott munkát, másrészt feketelistán volt a kommunistáknál is, és azok sem segítettek neki. Ekkor kiment Franciaországba, mondjuk előbb meg kellett vesztegetni egy hivatalnokot, hogy útlevelet kapjon, és két éven át kint élt. Aztán a háború alatt már itthon élt, egyike volt a legfeljebb kétszáz kommunistának, akik szervezkedtek, ellenálltak. Túlélte, és fater még haza se jött a lágerből, anyám már bent dolgozott a pártközpontban.

Mint?

Mint kishivatalnok. Később annak ellenére, hogy a szabadnépes Betlen felesége volt, kiderítették, hogy valamit jóvá kell tennie, és elküldték a Ganz Villamossági Művek lemezsajtoló műhelyébe, ahol hatalmas lemezeket cipelt, aztán visszamehetett egy kerületi pártbizottságra agitproposnak, megszületett a kistestvérem, majd Bukarestbe költöztünk, aztán vissza. ’56 után a Kohó- és Gépipari Minisztériumban csinált valamit, majd a Népművelési Intézetben felelt a nemzetközi kapcsolatokért.

Ő is nyelvzseni?

Csak franciául beszélt, és pont franciákkal nem kellett tárgyalnia, úgyhogy nem tudom, milyen kapcsolatokat ápolt. Jó, németül is tudott, nem jól, de tudott.

Mi köze volt a népműveléshez?

Sokat olvasott. És nagyon szerette a népművészetet, itthon minden tele volt népi tárgyakkal, terítőkkel.

Ez az a lakás?

Ez.

Nyoma sincs népművészetnek. Elég puritán vagy hozzá képest.

Felőlem ma is itt lóghatnának azok a tárgyak, de az első feleségem modern dolgokat akart, én meg odaadtam szegény anyám tányérjait a testvéremnek, hogy figyelj, mentsük át a jövőbe a kollekciót. Úgyhogy én tulajdonképpen abban nőtem fel, hogy apám szerint a legjobb ember a munkásember, mindenki más egy kicsit kevésbé jó, talán még Marxot is beleértve. Illetve őt talán mégsem. Anyámtól meg az hallottam, hogy a legjobb ember a parasztember a népi művészetével. Na most a munkások és parasztok között pont elég kevés zsidó akadt – kivált a háború után.

Anyukád is hithű, beszűkült kommunista volt?

Az, bár annyira talán nem, mint apám.

Neki egészen hétköznapi gondolatok is belefértek a kommunistaságba. Valamikor az ’50-es évek első felében tanácstalanul mondta apámnak, hogy el nem tudja képzelni, Rákosi hogyan tud szerelmeskedni.

Szerelmeskedni?

Jó, hát a baszni szót használta. Mire apám rettentően fölháborodott azon, hogy miként lehet a közös kommunista hit megtestesítőjét ilyen profán pózban elképzelni.

Hogyan jutott anyukád eszébe, hogy hogyan baszik Rákosi?

Anyám ilyen értelemben normálisabb volt, mint apám.

Poénból dobta fel a témát?

Dehogy. Csak próbálta elképzelni, hogy ez a Rákosi hogyan képes közösülni. És nem tudta elképzelni.

Milyen szempontból nem? Annyira csúnyának találta? Annyira férfitlannak? Vagy alkatilag tartotta kizártnak, hogy Rákos hozzáfér Rákosinéhoz?

Nem magyarázta meg, így nem tudom, pontosan mit értett ezen. Apámnak viszont Rákosi olyan volt, mint valami Buddha, vagy még hatalmasabb, aki fölötte van az olyan dolgoknak, mint a közösülés. Hát ne vicceljünk.

Volt humora anyukádnak.

Apámnak is.

Tényleg?

Tényleg. Nagyon jó humora volt.

Az eddigiekből nem egy tréfás alak képe bontakozik ki.

Pedig még öniróniája is volt. De azért akadtak tabuk. És még a rendszerről is lehetett vele beszélgetni, csak ügyesen kellett megütni a hangot.

Hogyan kell ügyesen megütni a hangot?

Érdemes volt többes szám első személyben szólni, mert akkor belül vagy, és az más.

Például?

Például „mi azt várjuk el az emberektől, hogy elfogadják, amit mondunk nekik, de azt nem várjuk el, hogy gondolkodjanak is.” És apám elfogadta ezt az állítást. Mondjuk, én ugyan semmit nem vártam el az emberektől, csak szerettem volna beszélgetni a faterral.

Jó viszonyban voltunk, tényleg, fölnéztem rá. Ami fejlődéslélektanilag nagyon hasznos, ugyanis akkor válhatsz kiegyensúlyozott felnőtté, ha apáddal rendezett a kapcsolatod. A szellemi érés, a tisztánlátás szempontjából viszont hátrányos volt, hogy ennyire hatott rám.

És mire sok mindenre rájöttem, apám már nem élt, nem kérdezhettem. Talán szerencsénkre.

Úgy általában milyen volt otthon a hangulat?

Ha hiszed, ha nem, rengeteg viccet meséltek. És kifejezetten kiegyensúlyozott családi életet éltünk.

Az ötvenes évek első felében is?

Anyám elmondása szerint akkor azért elég nagy volt az idegesség.

Féltek, hogy értük is megérkezik a nagy fekete autó?

Egyszer azt mondta anyám, hogy még saját magáról is elhitt volna bármit.

Azt hogyan?

Jó, nem azt képzelte volna, hogy tudatosan kémkedett, csak azt, hogy figyelmetlenségből olyat tett, amiből az elvtársaik azt hihették, hogy valami rosszban sántikál. Beszűkültek, mondom. Rettegtek, nehogy félrevezessék az éber pártot. Vagyis még azok is rettegtek a rendszertől, akiké volt az a rendszer. És közben imádták a rendszert. Lényegében saját maguktól rettegtek. Nagyon furcsa.

Hozzád mi ért el ebből a tébolyból?

Semmi. Jóval később, 1972-ben meglátogatott egy francia lány, itt ültünk ebben a szobában, a szomszéd helyiségben, a csukott ajtó mögött anyám. Beszélgettem a lánnyal, kérdezgetett, hogy mi történik Magyarországon, én válaszolgattam, és egyszer csak anyám átjött azzal, hogy „bejönnél egy picit?”. Megyek, és azt mondja, „ebben a házban ilyeneket ne beszélj, már ne haragudj.” Jól van, mama, mondom, jól van, nem akartalak bosszantani, elmegyünk.

Mármint milyeneket beszéltél?

Olyanokat, amiket anyám úgy értékelt, hogy áztatom a rendszert a külföldi előtt.

Mindez 1972-ben?

Igen.

Nem próbáltátok jelezni édesanyádnak, hogy félrekamerázza a működő szocializmust?

Szó volt róla. Amikor elmeséltem a sztorit a nagyobbik húgomnak, gondolkodtunk, mit tegyünk, és végül úgy döntöttünk, hogy nem próbáljuk átnevelni a mutert.

Mert?

Mert, attól tartottunk, ha átneveljük, akkor elveszíti a barátait és meghal. És nem is neveltük át, de persze szép lassan átnevelődött magától.

Megmaradtak a kommunista barátok?

Elvesztette őket. De nem halt bele. Szerzett új barátokat, vidékieket, el-elutazgatott hozzájuk. Jóval később, kilencvenévesen vesztettük el.

Te mikor jutottál el addig, hogy ’56 nem ellenforradalom?

A ’70-es évek elején tök véletlenül sorra ismerkedtem meg ötvenhatosokkal, értelmiségiekkel, elsőként Eörsi Istvánnal, akivel együtt jártam KRESZ-tanfolyamra, aztán Nizzában Wald Palkóval, itthon Lipták Tamás matematikussal, Gáli Józseffel, Obersovszky Gyulával és másokkal. Sokat beszélgettünk, és nem rádöbbenés volt, hanem szép lassan állt össze a fejemben a kép.

És anyukád mikor jutottál el addig, hogy ’56 nem ellenforradalom?

Ő is apránként, de persze később, mint én. A régi barátai közül elég sokáig kitartott mellette Lakos Éva, aki ’56 után a Filharmónia igazgatója volt. Ő tán 1940-ben Moszkvába került, onnan tért haza ’45-ben. Olykor beültem melléjük, kérdeztem Moszkváról is, egy ilyen alkalommal mesélte Éva néni, hogy az elején többször rászóltak a régebbi emigráns magyarok, hogy „erről ne beszéljél”, „erről se beszéljél”. „Miért ne?” „Mert elvihetnek.” „Nem csináltam semmit, miért vihetnének el?” „Miért, miért?! A Zsófi se csinált semmit és a Jóska se csinált semmit, mégis vitték őket, úgyhogy csönd legyen!” Hallgatom ezt a hetvenes évek legvégén Pesten, és kérdem, hogy „ebből az egészből nem tetszett arra extrapolálni, hogy akkor talán valami nincs rendben a rendszerrel?” „Nem!” Betonfal. Éva néni, ez az okos, művelt nő még bő három évtizeddel később sem akart extrapolálni. Visszakérdezett, hogy szerintem ez az egész rendszer úgy, ahogy van, rossz? Hát, mondom, csak abba tessék belegondolni, hányan pusztultak bele. Erre azt mondta, jó, de a fasizmust hogy lehetett volna nélkülünk legyőzni? Hát, mondom: „Nehezen, de biztos, hogy a bolsevikok nélkül lett volna fasizmus?” Nem szólt egy árva szót sem. Bizonyára végiggondolta, hogy a keleten győztes bolsevizmusra adott reakció volt az, hogy Mussolini győzött Olaszországban, és Hitler átvette a hatalmat Németországban. Mindkét mozgalom ugyanabból fakadt: az első világháborúban olyan emberek, akik a falujukból se léptek ki soha életükben, egyszer csak ott találták magukat egy hatalmas tömegben, felfegyverezve és elkeseredve, megélve a háború borzalmait, látva a társaik pusztulását, hát csatlakoztak az első elitellenes mozgalomhoz, ami szembejött. Hitler azért kapott támogatást konzervatív, pénzes köröktől, és Mussolini azért kapta meg a királytól a miniszterelnöki kinevezést, mert azok tartottak a városokban balhézó bolsevikoktól.

Édesanyád mit szólt az Éva nénivel vívott párbeszédetekhez?

Addigra ő is nagyjából úgy látta ezt, mint én, és már négyszemközt bevallotta, gyötri a gondolat, hogy hiábavaló volt a nyilas uralom alatt részt vennie az ellenállásban, fegyvereket cipelnie a szökött és föllázadt katonáknak.

Mire te?

A saját érveivel vigasztaltam: „Figyelj, akkor te a nácikkal álltál szemben, és nem tudtál a gulágról.”

Lépjünk vissza a pályafutásodhoz. 1964-ben érettségiztél a Rákóczi gimiben, és mentél a közgázra, nemzetközi szakra. Apád miért hagyta, hogy ne az újságírás, vagy a történészség, vagy a politikusi szakma, leginkább a külpolitika, a diplomácia felé indulj?

A politika szóba se került. Sőt, amikor már a nemzetközi szakra jártam, figyelmeztetett, semmiképp se menjek a külügybe dolgozni.

Mert?

Mert, mondta ő, a diplomáciában sose a munkádon múlik a két ország kapcsolata, emiatt ott a nyalás és a furkálás játssza a döntő szerepet.

Azóta is így van ez, nem?

Hát, én azt nem tudom, hogy így van-e.

Ha necces állítást teszek, sarkosan foglalok össze valamit, tompítasz. Alapbeállításod a precizírozás?

Kénytelen vagyok. Ha például ezt az állításodat nem pontosítom, azzal megrágalmazok egy csomó diplomatát. Nem biztos, hogy ma is így van. És még az sem biztos, hogy apámnak igaza volt abban a korban. Na, de a kérdésre is válaszolok, mármint arra, hogy apám akarta-e, hogy a politika felé induljak. Szerintem egyáltalán nem akarta, mert arra még inkább vonatkozott a fúrás és nyalás faktor. De ezt ő nem mondta, csak én gondolom, hogy gondolta.

Miért a közgázt választottad?

Fogalmam sem volt, mi akarok lenni, most se nagyon tudom egyébként, és mivel a nyelvek érdekeltek, az döntött, hogy azt hallottam, a bölcsészkaron nem tanítják rendesen a nyelveket, a közgáz nemzetközi szakán viszont igen.

És a közgáz rendesen tanította a nyelveket?

Dehogy. Azért rossz se volt.

Elsőre felvettek?

A gimnázium alatt országos tanulmányi versenyen oroszból negyedik lettem, ami nemzetközi szakon elvileg felvételt ért, így nem is készültem a felvételi vizsgára. De aztán ott helyben azt mondták, írjam csak meg a felvételit történelemből és matematikából. Jól elszúrtam az írásbeliket, a szóbelin meg azzal nyitott a matekos, hogy maga ne képzelje, hogy a közgázon nem kell tudni a matematikát. „De hát én nem képzeltem.” „Jaj, ne vicceljen, látom, milyen gyöngét írt.” Cseszegetett, cseszegetett, míg kitört belőlem, hogy „tanár úr, én mindent tudok”. Azt mondja: „Nahát, ezt még Albert Einsteintől sem hallottam. Akkor fogja szépen a krétát, és mutassa meg a táblánál, mit tud.” Onnan kezdve tényleg mindent tudtam, már amit ott tudni kellett. Utóbb mesélte valaki a bizottságból, hogy hiába mondták, hogy a Betlennek csak tizenhét és fél pontja van, és húszpontosokat utasítunk vissza, a matekos addig erősködött, míg föl nem vettek, de nem az aktuális tanévre, hanem előfelvettként, mondván, hogy egy év múlva a kutya se nézi majd, hány pontot szereztem.

Vittek előfelvett sorkatonának?

Azért nem, mert ez volt az első olyan év, amikor már nem huszonegy, hanem tizennyolc éves korban hívták be az előfelvetteket, emiatt több turnus feltorlódott, s rám egyelőre nem számított a honvédség. Ugyanakkor, ettől azt hiszem függetlenül, meghalt Togliatti elvtárs.

Hogy jön ide Togliatti?

Palmiro Togliatti elvtárs, az Olasz Kommunista Párt országos titkára Jaltában halt meg, és a hátrahagyott jegyzeteiben kritikus megjegyzések voltak a Szovjetunióra nézve, és ezek a jegyzetek megjelentek az olasz kommunista hetilapban, a Rinascitában. Miután a Szabad Európa beszámolt erről, én a Vörösmarty téren, az egyetlen olyan újságosnál, ahol lehetett kapni nyugati lapokat, még ha csak a kommunistákat is, beszereztem nem kis pénzért a Rinascita legfrissebb számát, és nekiálltam magyarra fordítani a jaltai feljegyzéseket, azzal a szándékkal, hogy majd jól terjeszteni fogom.

Voltál tizennyolc éves.

Annyi.

Súlyos állításokat tett hátramaradt jegyzeteiben az olasz?

Mérsékelten súlyosakat. Én mindenesetre azt gondoltam, hogy soha az életben nem jelenik meg Magyarországon. Aztán még be se fejeztem a fordítást, Togliatti dolgozatát közölte a Társadalmi Szemle. Ennyit az első szamizdatomról. Bánatomat enyhítette, hogy apám, aki tudott a fordításomról, ősszel szólt, hogy a Párttörténeti Intézetben egy olasz kommunista történész Togliattiról fog beszélni, és ha akarom, bevisz. Mentem. Látszólag nem tartozik ide, de azt a nyarat végigtolmácsoltam olasz turistacsoportok mellett, és egy alkalommal a dunaújvárosi hengerműben az én csoportom mellé keveredett egy másik olasz csoport, szintén tolmáccsal, egy bácsival. Mindketten fordítottuk a sajátjainknak az idegenvezető dumáját, és a vége az lett, hogy a bácsi egyedül maradt, mert a turistái mind átszivárogtak hozzám, pedig én se voltam jó, de ő, szegény, nálam is rosszabb volt.

Mi a túrót keres egy olasz turistacsoport ’64 nyarán a dunaújvárosi hengerműben?

Szakszervezeti üdültetés. A SZOT-nál jelentkeztem tolmácsolni oroszul vagy angolul, de az nem kellett, az olasz viszont igen, csak abból gyenge voltam, igaz, leérettségiztem belőle. A csoportoktól aztán ragadt rám valami, lényegében folyékonyan beszéltem, de azért gyöngécskén. A Párttörténeti Intézetben a togliattis olasz előadását, mit ad Isten, az a bácsi tolmácsolta, akivel a hengerműben találkoztam, és bizony ugyanazt a színvonalat hozta. A szünetben odalépett hozzám a rendező, hogy át kéne vennem a tolmácsolást. Mondtam, ilyet nem csinálunk. Jó, jó, de ők már megbeszélték a bácsival, és tényleg, odajött, mondta, vedd át, nem haragszom. Csak a kérdés-feleletek voltak hátra, ráadásul olvastam Togliattit, magyarul többé-kevésbé szabatosan beszéltem, az olasz előadóval pedig nem volt baj, mert rezzenéstelen arccal hallgatta a stilisztikai retteneteimet. Emiatt azt hitték rólam a magyar párttörténészek, hogy őrületes olasztudor vagyok. A közönség soraiban ült a Magyar Rádió külföldi adások helyettes főszerkesztőjének, Imre elvtársnak a felesége, aki este otthon újságolta a férjének, hogy micsoda kiköpött olasz ifjú tolmács tolmácsolt nekik. Pár nap múlva felhívott az olasz adások vezetője, Falus elvtárs, hogy menjek be hozzá.

Munkát kínált az egyetemig hátralévő egy évre?

Akkor már volt munkahelyem, az IBUSZ útlevélosztályán dolgoztam. Azt ígérték, gyakorolhatom a nyelveket, konzulátusokra fogok járni. De a konzulátusokra egy néni járt szolgálati autóval, egy Simcával. Én trolival közlekedtem, az volt a dolgom, hogy a Bulcsú utcából átvigyem az útlevélkérő aktákat az Élmunkás híd túloldalán található BM útlevélosztályra, és visszahozzam a kész útleveleket.

Reggel bementem, megpakolták a vulkánfíber bőröndöt, kisétáltam az épületből, át a téren, fölültem a trolira, a túloldalon leszálltam, be az útlevélosztályra, leraktam, kivették az aktákat, betették a kész útleveleket, és vissza. Egy tizennyolc éves gyerek bőröndnyi útlevéllel a trolin. Mindez a szocializmusban, ahol az útlevél kincset ért. Érted?

A Magyar Rádióban mivel bízott meg Falus elvtárs?

Az olasz szekció Falus elvtársból, a titkárnőjéből és három-négy olasz kommunista újságíróból állt, ők csinálták a Magyar Rádió olasz nyelvű műsorát. Azt mondta Falus elvtárs, hogy itt a három magyar napilap, és minden reggel készíts ezekből olasz nyelvű sajtószemlét az olaszoknak másfél flekkben.

Kinek készült az az olasz nyelvű műsor?

Olaszországba sugározták rövidhullámon Szabadiból.

Meddig ért el a rövidhullám?

Jó időben akármeddig, de nemigen hallgatta senki. Illetve páran azért hallgatták, mert időnként érkeztek hallgatói levelek. Az első napomon megírtam az első sajtószemlémet, átmentem az olaszok szobájába, bemutatkoztam, odaadtam a papíromat, becsuktam magam mögött az ajtót, még vissza se értem az asztalomhoz, harsány röhögés csattant föl az ajtó túloldalán. Másnap ugyanaz. Harmadnap ugyanaz. De akkor az is kihallatszott, hogy azon vitatkoznak, meg kell-e mondani nekem, vagy sem, és az győzött, hogy meg kell mondani. Behívtak, és elmagyarázták, hogy ezt nem így kell, hanem így, azt meg nem úgy kell, hanem amúgy. És ezt mindennap megcsinálták velem.

Nem bántott, hogy kiröhögtek?

Igazuk volt, tudtam, hogy hülye vagyok hozzá. Jó kis tanfolyam volt, rengeteget tanultam belőle. Januárban bevontak a műsorkészítésbe, ami azt jelentette, hogy másnak cipeltem a magnót, de készíthettem két saját riportot is arról, hogy a magyarok miért tanulnak olaszul a nyelviskolában, egyik sem jelentős mű. A következő szeptembertől egyetemre jártam, és minden héten készíthettem két semmi kis tudósítást, riportot, interjút, jobbára olasz vendégekről.

Semmi kis tudósítás? Ekkoriban interjúztad Kodály Zoltánt!

Az se maradandó mű. Valamikor 1966-ban, nem sokkal Kodály halála előtt elküldtek a Zeneakadémiára, hogy az előadás szünetében, az előtérben kérdezzek meg valamit a mestertől. Be voltam tojva. A szünetben kijött, körülállták a rajongók, nem mertem megszólítani, de aztán mégiscsak rászántam magam.

Hogyan szólítottad? Kodály elvtárs? Művész úr?

Tanár úrnak. És elhebegtem, hogy a Magyar Rádió olasz nyelvű műsorának kéne nem tudom már mit mondani.

Rám néz. »Szolmizálni tud?« »Tudok.« »Felülről fúj az őszi szél…« »Re-do-ti-do…« »Elég! Mit akar kérdezni?«

Így tudsz szolmizálni?

Már kiskoromban tudtam szolmizálni. Tízéves lehettem, amikor anyám a testvéremmel együtt elvitt a főiskolán zongorát tanító Gát professzorhoz, nézné meg, lesz-e belőlünk énekes halott, pontosabban zenész. Hetekig jártam hozzá, csináltatott mindenféle gyakorlatot az ujjainkkal, vizsgálta a muzikalitásunkat, és a végén megállapította, hogy nincs jövőnk a zenében. Ezt azonban tapintatosan úgy közölte, hogy „a Berta nénihez fogtok járni, ő is Bartók-tanítvány volt.” Attól fogva Berta nénihez jártam zongorázni hetente kétszer. Hajlotthátú, valószínűleg Bechterew-kóros, édes, édes kis öregasszony volt, aki közvetlenül Liszt Ferenctől származtatta magát. Liszt Ferenc, Thoman Sándor, Bartók Béla, Berta néni. Ez a sorrend. Berta néninek volt egy százkötetes Jókaija, és minden héten adott nekem abból egy kötetet, és következő héten megbeszéltük, mit olvastam, lényegében ez volt a főtevékenység, de azért valamit klimpíroztam is. Az előmenetelemről annyit, hogy az évzáró ünnepségen éveken keresztül ugyanazt a Bachot játszottam.

De legalább egyre színvonalasabban.

Inkább úgy fogalmaznék, hogy stagnáltam, vagy ahogy manapság a nyugdíjakra mondják: megőriztük az értékét. Szintén Berta nénihez járt Agárdi Péter osztálytársam, aki utóbb irodalomtörténész lett, ő lelkiismeretes tanuló volt, nem olyan, mint én, aki focizott a téren napközis tanulás helyett. Péter folyamatosan fejlődött, egyre bonyolultabb darabokat játszott. Az anyukája büszke volt rá, nekem pedig minden évvégi bemutatón azt mondta: „Jani, hogy te mennyit fejlődtél!” A családomnak megtetszett Péter anyukájának mondata, és bármiben hibáztam, már kaptam is valakitől, hogy „Jani, te mennyit fejlődtél!” Mindenesetre szolmizálni azért tudtam, most is tudok. Ennek köszönhetem, hogy Kodály szóba állt velem. Később olvastam valahol, hogy nála ez volt a belépő az interjúhoz.

Milyen benyomásod maradt róla?

Olyan undorral kérdezte, hogy tudok-e szolmizálni! Legalábbis én úgy éreztem, és a válasza is kelletlen volt.

Az egyetem alatt bedolgoztad magad a Magyar Rádióba?

A vége felé kitaláltam, hogy megnézném a hírszerkesztést, azt gondoltam, ez az alapja mindenek: hogyan lehet sűrítve megtartani a lényeget. Az egyetem utolsó félévében már a hírszerkesztőségnek dolgoztam, diploma után pedig automatikusan ott vállaltam állást. Az előéletem miatt nem is gyakornoknak, hanem munkatársnak vettek föl, így 1200 helyett 1800 forint volt a fizetésem. Ez már nyáron eldőlt. Jó pénz. Udvaroltam egy lánynak, sokatmondóan mondta az apukája, hogy ilyen jövedelemmel már családot lehet alapítani.

Alapítottál is?

Nyár végéig tartott a kapcsolat. A zamárdi gyereküdülőben táborozó olasz földrengéskárosult gyerekekhez jártam le, felvettem üzeneteket, amiket leadott a rádió, a szülők meg táviratot kaptak, mikor kell hallgatni a Magyar Rádiót. Sokat marháskodtam, fociztam velük, és mellesleg a táborvezető lányával is összebarátkoztam. De semmi komoly. Ártatlan ügy.

Utána léptél be a Magyar Rádióhoz?

Igen, de még el kellett végeznem a MÚOSZ újságíróiskoláját.

A felvételin azt kérdezte tőlem a vizsgabizottság elnöke, Földes György, a Ludas Matyi főszerkesztő-helyettese, hogy mióta érez az elvtárs elhivatottságot magában az újságírói szakma iránt? Hát, mondom, nem érzek. Mire ő: »Ha maga el akar menni a November 7. térre, nem tudja, hogy miért?« »Előfordulhat.« Erre fölvettek.

Ekkor még kommunistának tartottad magad?

Annak. Jó, tudtam, hogy hazudnak, de tartott még az apai szellemi örökség. Ám, amikor pár hónappal később, 1970 elején fölhívott Várnai Ferenc, a Népszabadság külpolitikai rovatának vezetője, hogy menjek oda dolgozni, már nemet mondtam.

A Népszabadság elődje, a Szabad Nép főszerkesztőjének fiaként huszonnégy évesen lehetett nemet mondani a Népszabadságnak?

Nyilván azt nem mondtam, hogy hazudni nem megyek oda, de annyit azért megengedtem magamnak, hogy, amikor azzal győzködött, hogy a Népszabadság kollektívájában nagy a demokrácia, akármilyen álláspont képviselhető, de a lapban a párt álláspontját kell megírni, azt feleltem: „Nem lehetne fordítva? Én szívesen képviselném a párt álláspontját a szerkesztőségben.” Nevetett.

Az nem minősült hazugságnak, amikor az olasz nyelvű adásban tolmácsoltad a párt hazugságait?

Erre nézve az volt az ideológiám, hogy, aki odakint bekapcsolja a budapesti rádiót, az nem az igazságra meg az én véleményemre kíváncsi, hanem arra, hogy mit állít a kommunista magyar hatalom rádiója, és azt megkapta. Tehát nem vezetem félre őket. A magyar olvasókat viszont félrevezetném. Pedig igazából még mindig kommunista voltam, egyáltalán nem volt semmi bajom a rendszerrel, de zavart, hogy ezek hazudnak, nyalnak. Inkább csináltam a külföldi adásokat azzal, hogy az nem árt, nem használ senkinek. Egyszer összefutottam Kovács Lászlóval, akit onnan ismertem, hogy ’68-ban tolmácsoltam Finnországban egy egyetemi küldöttségnek, és indulás előtt ő instruálta a küldötteket a KISZ-székházban, rokonszenvesnek találtam, na, szóval találkoztunk a Magyar Rádió kapujában, ő már a pártközpontban volt külügyes, és kérdezte, hogy „János, miért a külföldi adásoknál vagy? Így nem ismernek téged”. Azt feleltem: „Éppen azért.” Hümmögött a pártközpontos Kovács, hogy „értelek”. És ez 1971-ben volt!

Sokat dolgoztál?

Ellenkezőleg. Igyekeztem minél kevesebbet bent lenni, összesűrítettem a rádiós beosztásokat, hogy minél több szabadidőm legyen, meg aztán tolmácsolgattam is mellette. Olaszul már ’67-ben, angolul ’71-ben tolmácsoltam először szinkronban.

Valamint titokban, név nélkül külföldi lapokat tudósítottál magyarországi eseményekről. Az hogy jött?

Úgy, hogy ismertem Haraszti Miklóst, akit ’73 őszén bepereltek a Darabbér című könyvéért, én meg szóltam az L’Unità nevű olasz kommunista lap budapesti tudósítójának, hogy szívesen elmondom neki, miről van szó, mire azt felelte, hogy „nem kívánok propagandát folytatni szocialista országok ellen.” Amúgy jó srác volt, csak félt, hogy besúgó vagyok. Oké, öreg. Írtam én magam olaszul egy tudósítást arról, hogy indul a per, és a szöveget eljuttattam ravaszul nem a kommunistákhoz, hanem az Il Manifesto című, szélsőbalos, szalonmaoista értelmiségi laphoz. Haraszti is maoista volt, illetve akkor jött belőle kifelé, gondoltam, ráharapnak a témára, hír lesz belőle Olaszországban. Rá is haraptak, és utasították Rómából a L’Unità tudósítóját, aki engem elhajtott, hogy, Guido, tudósítsál légy szíves Haraszti peréről. Mire az addig óvatoskodó Guido fölhív engem telefonon. Telefonon! És mondja, hogy segítsek már neki a Haraszti-per ügyében. Mire én: „Én nem csinálok propagandát a szocialista Magyarország ellen, szevasz!”

A tudósításod szövege hogyan került ki Rómába?

Volt itt egy haverom Olaszországból a 600-as Fiatjával. Fölvettük magnóra a szöveget, kioperáltuk a kazettából a szalagot, aztán elrejtettük a Fiat hátsó lámpájának lámpatestében. Kivitte, kézbesítette. Haraszti tárgyalása akkor elmaradt, ugyanis a kitűzött időben megjelent Károlyi Mihályné, Rajk Lászlóné és Duczyńska Ilona, mire a bíró halasztást rendelt el, így csak egy-két hónappal később indult a per. Arra nem ültem be, ugyanis tudósítani akartam róla az olaszoknak, és úgy kalkuláltam, hogy a hatóság nyilván a megjelentek között keresi majd a szerzőt. Ezért megkértem Bence Gyuri barátomat, aki egyébként is ment volna, hogy mindenről tájékoztasson, és az ő beszámolója alapján szépen megírtam a cikket olaszul, plusz franciául is. Pont akkor küldtek ki tolmácsolni Moszkvába a Békeerők Világtalálkozójára, negyven magyar „kétnyelvű” tolmács utazott, az égvilágon semmi szükség nem volt ránk. Gondoltam, Moszkva felé csak nem motoznak, nem is motoztak, kint odaadtam a legépelt szövegeket egy amnestys nőnek, és pár hét múlva megjelent a cikkem az Index on Censorshipben. A per második fordulóját is megírtam, azt már 1974 elején, akkor Brüsszelbe utaztam szolgálati útlevéllel a kommunista pártok találkozójára, mindenféle nyelveken vettem fel interjúkat, melyeket itthon a különféle külföldi adásokban adtak le.

A harasztis tudósításomat magnóra mondtam, a szalagot a mikrofonomba szerelve csempésztem ki, és átadtam egy Párizsból átruccant lánynak, ő elvitte Fejtő Ferencnek, aki megjelentette a Les Temps Modernes-ben.

Onnantól rendszeresen küldözgettem kisebb hírecskéket.

Sose buktál le?

Sose. Óvatos voltam, külföldiek voltak a futárok.

Sose próbáltál engedélyt kérni a hatalomtól, hogy névvel tudósíts külföldi lapokat?

Dehogynem. Ám még csak nem is válaszoltak. Aztán, 1980-ban… Na, onnan kezdem, hogy volt nekem egy szerelmem, együtt éltünk, és egyszer mondtam neki, hogy, zajlik most egy szakszervezeti kongresszus, meg tudnám írni úgy, hogy érdekes lenne külföldi lapoknak. Mire ő: „Kit érdekel Nyugaton, amit te írsz?” Mire én: „Mi az, hogy kit érdekel?! Ha megírom, másnap megjelenik a Repubblicában!” „Na, ne hülyéskedj.” Én meg dühből leültem, megírtam, fölhívtam a Repubblicát R-beszélgetésen, vagyis ők fizették, bediktáltam a gyorsírónak a szöveget, másnap megjelent az én nevemmel, a Szabad Európa lefordította magyarra, és az elejétől a végéig fölolvasták az adásban.

Csak hogy viríts a csajnak?

Végül is ő inspirált.

Volt akkora respekted a Repubblicánál, hogy bediktálhattál egy cikket?

Előtte számos írásomat közölték név nélkül.

Az aláírt cikkért milyen retorzió járt itthon?

Behívott Hárs elvtárs, a Magyar Rádió elnöke, és azt mondta, hogy ilyet nem lehet csinálni. Mondom, én is tudom, hogy nem lehet, de hiába folyamodom engedélyért, sose válaszolnak, pedig nem leleplezni akarom a szocializmust, csak véleményalkotás nélkül, korrektül tájékoztatni az olvasót, és most legalább tudják, hogy miket írnék, ha engedélyeznék, és láthatják, hogy nem kell félni tőlem. Azt mondja erre Hárs: „Ebben egy valaki tud magának segíteni – Aczél elvtárs.” „És hogy kerülök én be hozzá?” „Hívja föl a titkárságát, fogadni fogja magát.” Jó. Fölhívtam a Parlament központi számát, kértem Aczélt, aki akkor épp miniszterelnök-helyettes volt, kapcsolták a titkárságát, és pár nap múlva tényleg fogadott Aczél elvtárs. Pontosan tudta, hogy mit akarok, a Hárs nyilván felkésztette. Így kezdte: „Nézze, János…  Vagy mondjam azt, hogy Betlen elvtárs?” Hohó! Mondom neki:

Ez csapda, mert ha azt mondom, hogy János, az azt jelenti, hogy ne elvtársazzon, ha meg azt mondom, hogy Betlen elvtárs, az azt jelenti, hogy ne bizalmaskodjon. Tessék engem János elvtársnak szólítani.

Röhögött Aczél?

Egyáltalán nem.

És te kibírtad röhögés nélkül?

Ki. Értette ő a viccet, egyúttal meghallotta, hogy a jópofáskodásommal a függetlenségemet demonstrálom. Legalább is utólag így gondolom. Azt mondta: „Maga egy évvel ezelőtt aláírt valamit. Ma is aláírná?” Mondtam neki: „Tessék nézni, ha önkritikát kell gyakorolnom, és megkapom utána az engedélyt arra, hogy tudósíthassam a Repubblicát, akkor önkritikát fogok gyakorolni. De azt nem szeretném, hogy önkritikát gyakorolok, és a végén nem kapom meg az engedélyt.” Erre azt mondja: „Maga azt csinál, amit akar. Oda ír, ahova akar. Ebbe nem szólunk bele. De azt vegye tudomásul, hogy a Repubblica ellenséges a Magyar Népköztársasággal szemben.” Kérdem: „Minden újság ellenséges, amelyiknek nincs ráírva a fejlécére, hogy világ proletárjai egyesüljetek?” Néz rám kérdőn. Folytatom: „Csak mert a Repubblicát olasz kommunisták írják, és olasz kommunisták olvassák Olaszországban.” Mire Aczél: „Ha a Le Monde-ot mondta volna, nem szólnék egy szót sem.” Mire én: „Máris mondom a Le Monde-ot!” „Na, ne vicceljen velem!” „Esküszöm, hogy nem viccelek, a Le Monde évek óta kér, hogy dolgozzam neki, csak én nem akartam név nélkül.” Jó, ez nem volt igaz, hiszen küldtem én nekik sok apróságot név nélkül. Erre azt mondja Aczél: „Maradjunk abban, hogy utánanézek a Repubblicának, és majd jelentkezem.” Hát, eltelt azóta pár évtized, és Aczél elvtárs nem jelentkezett, már nem is fog szegény, ugyanis rég meghalt.

Vajon miért fogadott téged?

Nyilván eszébe sem jutott engedélyt adni a külföldi publikálásra, csak tapogatózott meddig vagyok puhítható. És kíváncsi lehetett arra, hogy néz ki apám és anyám fia. Mindkettejüket ismerte még az illegális kommunista mozgalomból, kérdezte is, hogy van anyám, felemlegette, hogy milyen szép volt, meg hogy szerelmes volt belé.

Micsoda?!

Ja. Aczél elvtárs szerelemes volt anyámba. Ezt mondta.

Vagyis üzent veled az akkor már özvegy anyukádnak?

Ha üzent is, nem adtam át, az biztos.

Csórikám… Mármint Aczél elvtárs.

Jó, annyit biztos mondtam otthon, hogy jártam az Aczélnál. De többet aligha. A lényeg, hogy reménnyel töltött el, hogy fogadott, de amikor elkezdte, hogy még egyszer aláírnám-e a prágai politikai perben hozott ítéletek elleni tiltakozást, tudtam, ebből nem lesz semmi. Eleve nem volt semmi esélyem.

Akkoriban senki nem kapott engedélyt nyugati publikálásra?

Kaptak páran, de azt hiszem, mind belügyes volt, az ő emberük. Ma már tudni, hogy még az is a III/II-ben dőlt el, ki mehet külföldi tudósítónak.

Amikor Aczélnál jártál, már nyoma sem volt benned a kommunistának?

Szép lassan ástam le, hogy hol romlott el. Marx az utolsó, akivel végeztem. Illetve aztán még az anarchistákkal is. A marxista olasz filozófus, Antonio Gramsci 1977-ban nálunk is megjelent művének én írtam az utószavát, s abba már belefogalmaztam, hogy nem jó a proletárdiktatúra, persze nem ezekkel a szavakkal, úgy nem engedték volna át, de azt azért kifejtettem, hogy az nem fog működni, hogy a jó célt rossz eszközökkel próbálják elérni, mert a rossz eszközök felhalmozódnak és céllá válnak.

Büszke vagy arra az utószóra?

Legkevésbé sem.

A minap belelapoztam, és… Jézusom! Abban a szövegben még mindig megdicsértem Lenint.

Hogyan?

Forradalmárnak minősítettem pozitív kontextusban. Borzasztó. Nem szívesen gondolok rá.

A rádiós hírezés, a külföldi lapok anonim tudósítása és az utószavazás mellett glosszáztál is az Élet és Irodalomban.

A hetvenes évek közepén úgy negyven glosszát írtam, kettő jelent meg. Az egyikről azt mondta nekem Máriássy Judit, a glosszarovat vezetője, hogy „én úgy szeretem a maga írásait, de ez most nem volt olyan jó”, azt feleltem, hogy „hát ezért jelent meg”. Kacagott. Aztán a rádiós Ónodi György a képembe vágta, hogy „senkit nem érdekel sem a véleményed, sem az, hogy milyen fasza legény vagy, nem kell tündökölni, inkább foglalkozz a tényekkel, és mindenki gondoljon, amit akar.” Ez fejbekólintott. Rádöbbentett, hogy hivalkodás volt az egész, hülyeség, önzés, magamutogatás. És soha többet nem írtam véleménycikket. Az utolsót 1976-ban próbáltam megjelentetni. Akkoriban nem lehetett béremelést kiharcolni. Ha több pénzt akartál, átmentél egy másik vállalathoz, nem nagy ügy, a túlfoglalkoztatás miatt mindenütt munkaerőhiány volt. Látta ezt a hatalom, és elrendelte, hogy aki egy év leforgása alatt legalább harmadszor változtat munkahelyet, azt kizárólag a munkaerő-közvetítő helyezheti el, az is csak az ötven, erre kijelölt nagyvállalat egyikéhez. Ezt glosszáztam meg az ÉS-ben azzal, hogy jogos a szabályozás, hiszen a nagyvállalatokat nem szabad kiszolgáltatni a fizikai dolgozók önkényének.

Ez ugye irónia volt?

Persze.

Csak mert olyan komoly képpel mondod.

Mégsem lehet minden poénhoz szmájlit mellékelni.

Azt a glosszát közölte a lap?

Dehogy.

Mivel utasították el?

Azt mondták, annyira jó a téma, hogy inkább fejtsem ki publicisztikában. Hát írtam belőle egy kéthasábos publicisztikát, levezettem, mitől alakult ki munkaerőhiány, és sérelmeztem, hogy a gazdaságpolitikai hibákat a dolgozókon verik le azzal, hogy röghöz kötik őket. Na, ez még kevésbé jelent meg. Ekkor megszólalt Katona Éva, a riportrovat vezetője: „Ez a téma riportért kiált.” Jó. Kolumnás riportot írtam, az volt a címe, hogy: A madárnak megtiltani. Tetszett Katona Évának a szöveg, de persze szerkeszteni kellett. Nekiálltunk harcolni, ő kihúzott részeket, én mondtam, hogy inkább átírom, átírtam, ez se jó, átírtam még egyszer. És ez így ment. Egy idő után felsóhajtott azzal, hogy „maga olyan makacs”. De csak megalkudtunk. Megyek levonatot, kefét olvasni, állati büszkén. Nézem, az a cím, hogy: Repül a madár. Atyaég. Kihúztam, föléírtam hatalmas betűkkel az eredetit: A madárnak megtiltani. Belépett Katona Éva, és mielőtt kinyitottam volna a számat, azt mondja: „Ne fárassza magát, János, nem jelenik meg.”

Mert?

Úgy rémlik, hogy Jovánovics Miklós főszerkesztő Havasi Ferenc gazdaságpolitikáért felelős KB-titkárt kérdezte meg.

Soha többé nem próbálkoztál az ÉS-nél?

De. Pár évvel később ajánlottam egy témát a Le Monde-nak arról, hogy a magyar vendéglátóiparban bevezetik a szerződéses üzemeltetést, ami arról szól, hogy pályázatot írnak ki, és az kapja a működtetést, aki árverésen a legmagasabb díjat ajánlja. Jó téma, hiszen olyan még nem fordult elő a szocializmus dicsőséges történetében, hogy ne a hivatal nevezné ki a főnököt. Mondták, kapok egy teljes kolumnát. Ismertem egy francia srácot a nagykövetségen, fegyveres sorkatonaság helyett a polgári szolgálatot választotta, és ebbéli minőségében sajtószemléket gyártott Budapesten. Később a Le Monde főszerkesztője lett, de akkor még semmi, feldobtam neki, hogy én megírom a riportot, te meg átnézed. Oké. Jártam vendéglátós árverésekre, de azt nem mondhattam, hogy a Le Monde-nak dolgozom, hát felajánlottam a témát az Élet és Irodalomnak is. Örültek, hogy végre konstruktív anyagot készítek. Meg is jelent a szöveg a nevem alatt a Le Monde-ban. Itthon semmi reakció, se egy letolás, semmi, még azzal se hívott fel egyetlen elvtárs sem, hogy honnan volt engedélyem. Közben a magyar verziót leadtam az ÉS-ben. Tetszett nekik, de azt mondták, vigyem át az Új Tükör című hetilapba, mert „most azok bátrabbak”. Átvittem, és ott csodák csodájára közölték. Na, erre már volt reakció. Levelet írt a lapba Boross Péter, aki évtizedekkel később, 1993-tól, Antall József halála után a rendszerváltás utáni második magyar miniszterelnök lesz, de akkor még csupán a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalatot igazgatta. Sérelmezte, hogy a riport tele rágalmakkal, állította, közönséges hazugság, hogy a vendéglátóipari igazgatók pénzért árusítják a gebines helyeket, különben is a sajtó állandóan a Patyolaton meg a vendéglátóipari vállalatokon köszörüli a nyelvét, miközben akadna ebben az országban más kritizálni való is.

Azt válaszoltam neki, hogy tucatnyi olyan emberrel beszéltem, aki fizetett a gebines helyért, ami pedig a sajtót illeti, egyetértünk, nekem is van bajom vele, de miként a vendéglátóiparról a sajtóban, azonképpen a sajtóról a vendéglátóiparban szoktam a véleményemet kifejteni. És mivel mindketten jóban vagyunk a vendéglátóiparral, kérem, ne gondoljon rám haraggal. Még a nyomdában lehetett a levelem, amikor fölhív egy nő a KPVDSZ nevű szakszervezettől, hogy a vendéglátóipari igazgatók föl vannak háborodva a cikkemen, és azt akarják, írjak egy másikat, ellenkező előjellel, és e célból rendeznek egy tetemre hívást, ahol leszek szíves megjelenni. Mondtam, jó, szívesen, örülök, hogy a szakszervezet ily lelkesen képviseli a vendéglátóipari vezérigazgatók érdekeit.

Megjelentem, ott ült Boross is, aki már egyáltalán nem akart se tetemet, se új cikket, hanem azt mondta, hogy őt tökéletesen kielégítette a levelére írt válaszlevelem. Békességben elköszöntünk.

Értékelte a pikírtségedet?

Alighanem.

A pikírtségnél jóval messzebb merészkedtél 1979-ben, amikor aláírtad a magyar Charta ’77-et. Az előzmény ugye az, hogy 1977 januárjában Prágában a csehszlovák ellenzék Vaclav Havel vezetésével közzétett egy eredetileg 243 magánszemély által aláírt, a kormánynak címzett, az emberi jogok folyamatos megsértését kifogásoló politikai nyilatkozatot, amit nem mellesleg vezető nyugat-európai lapok is lehoztak. A rezsim válaszul börtönbüntetésre ítélte a Charta hat vezetőjét, és úgy általában igyekezett ellehetetleníteni az aláírókat. Minderre reagálva világszerte szolidaritási akciók szerveződtek, idehaza 1979-ben két és félszázan jegyezték azt Kádár Jánosnak írt nyílt levelet, melyben felszólították őt: tegyen azért, hogy a keleti tömbben ne legyenek politikai perek. A válasz Magyarországon is a megtorlás lett, igaz, bársonyosabb, mint Csehszlovákiában: számos aláíró partvonalra került, mondjuk sokuk eleve ott lakott, a belügy elkezdte megfigyelni őket, mondjuk sokukat addig is figyelte. Te is az aláírók között voltál. Miért? Hogyhogy nem riasztott vissza, hogy semmit nem értek el, cserébe viszont szívni fogtok?

Azért írtam alá, mert azt gondoltam, sok embernek alá kell írni ahhoz, hogy ne essen bajuk a legvédtelenebbeknek: az egyetemi hallgatóknak. És ez szerintem be is jött. Úgy éreztem, nem tehetem meg, hogy miközben kis egyetemisták kockáztatják a kirúgásukat, én lapítok.

Megúsztad komoly büntetés nélkül.

Annyi történt, hogy szokás szerint berendelt Hárs elvtárs, ott ült mellette a főszerkesztőm, az Imre elvtárs, és Hárs elvtárs megkérdezte: „Az édesapja mit szólna ehhez?” Hát, mondom: „Az apám fiatal korában az akkori igazságtalanságok ellen harcolt a maga meggyőződése szerint. Én nem harcolhatok az akkori igazságtalanságok ellen, annak semmi értelme nincsen. Én a mostani igazságtalanságok ellen nem is harcolok, csak kicsit berzenkedem.” Mire azt mondja Hárs elvtárs, hogy: „Mi haszon származik ebből, magyarázza meg.” „Szerintem tiszta haszon, hogy a párt reagálásaiban megjelent az a szó, hogy ellenzék. Ez nem volt azelőtt. Óriási haladás, hogy már nem ellenség van, hanem ellenzék. A párt is csak akkor fejlődik, ha kihívások érik, aztán, ha szerencsénk van, jól reagál.” Mondja Hárs elvtárs, hogy ezzel ő nem ért egyet, mert ellentétes mindazzal, amit ő képvisel. Mire mondom, hogy értem az álláspontját, de mi lenne, ha nem hozna végleges döntést, vizsgálat indulna, és közben kiderülne, mi lesz az elvárás az enyémhez hasonló esetekben. Erre Hárs elvtárs: „Mit képzel?! Én nem helyezkedhetek várakozó álláspontra! Imre elvtárs majd megmondja magának, hogy mit csináljon. Viszontlátásra!” Viszlát. Ballagunk vissza a szerkesztőségbe, azt mondja Imre elvtárs: „Kapsz két hetet, hogy találj magadnak másik munkahelyet, addig nem kell bejárni.” „Nem kell, vagy nem szabad?” „Ne járj be.” Elővettem a telefonkönyvet, kimásoltam úgy negyven szerkesztőség címét, és mindnek megírtam, hogy szeretnék maguknál dolgozni, miután engem ezért meg ezért eltanácsoltak a Magyar Rádióból. Az összes levelet aláírtam fáradságos munkával, majd föladtam a postán. Egyetlen egy válasz sem érkezett. Egyedül a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettese, Rajcsányi Károly üzente meg egy kolléganőmön keresztül, hogy ne haragudjak, de nem tud válaszolni.

Mert?

Mert nem szívesen írják le, hogy nem vehetnek föl, de még azt se, hogy sajnálják.

Akkor neked volt már valamennyire neved a szakmában?

Nem. Megbújtam a külföldi adások szerkesztőségében.

A főszerkesztők mint apád fiáról sem tudtak rólad?

Rajcsányi tudott. Meg a többi öreg. De így se mertek felvenni.

Mi történt, amikor letelt a két hét?

Jelentettem Imre elvtársnak, hogy nem érkeztek válaszok. Azt felelte: „Kapsz még két hetet.” Aztán kaptam még két hetet. És még kettőt. És sokszor kettőt. És már nem is nagyon kerestem állást. Egyszer csak fölhív Kertész György kollégám, öreg újságíró azzal, hogy tárgyalni kell. Mondom: miről? Az téged ne érdekeljen, csak kezdj tárgyalni. De hát miről tárgyaljak? Nézd, azt akarják, hogy vond vissza azt az aláírást. Mondom, az lehetetlen. Jól van, jól van, én nem is azt mondom, hogy vond vissza, de azért csak tárgyaljál, aztán majd meglátod. Jó. Jelentkeztem kihallgatásra Imre Mátyásnál, úgyis lejárt a szokásos két hét. Mondtam, hogy továbbra sem sikerült a dolog, bár majdnem fölvettek a hanglemezgyárba.

Hanglemezgyárba?

Presser Gábor, aki akkor már persze híres zenész volt, de személyesen nem ismertem, szóval ő egy megbeszélésen, ahol Erdős Péter, a hanglemezgyár igazgatója azt mondta, hogy a Charta-ügyben senkinek egy haja szála nem görbült, közbeszólt, hogy egy Betlen János nevű újságírót kirúgtak a Magyar Rádióból, mire Erdős megüzente, hogy majd ő ad nekem munkát. Erre fölhívott Vámos Miklós, mert ő ismerte Pressert és engem is, és beküldött Erdőshöz.

Bementem, szűk szoba, én ültem, ő sétált föl-alá, szinte súrolta a fejemet, és leszúrt, hogy hogyan lehetünk olyan ostobák, hogy az aláírásainkkal komplett listát adunk »ezeknek«, és megkérdezte, hogy »és mi a maga vágya velünk kapcsolatban?». Én meg azt feleltem, hogy »egy nagylemezt szeretnék«, »menjen maga a fenébe, akkor úgy kérdem, hogy mit akar itt dolgozni«. »Hát, kérem, néztem a borítószövegeket, rosszak, ezeket én gatyába tudnám rázni.« »Rendben, föl fogom terjeszteni a nevét.«

Csakhogy hiába terjesztett föl. Egyszer mentem buliba Koncz Zsuzsához, nála csövezett a haverom, ő hívott, ott volt Bors Jenő is a hanglemezgyár főnöke, és mondta, „ismerem magát, sajnálom, hogy nem sikerült, pedig tényleg fölterjesztettük.”

Szóval ott állsz Imre elvtárs előtt.

És elmesélem neki a hanglemezgyáras affért, mire Imre elvtárs azt mondja: „Nézd, van nekünk egy javaslatunk. Mivel nyilván nem vonod vissza az aláírást… Igaz?” „Igaz.” „Akkor mondj csupán annyit, hogy nem értesz egyet azzal, hogy külföldre juttatták a dokumentumot.” „Ez ugyanazt jelentené. Ha itt nem publikálta senki, hova juttatták volna, ha nem külföldre?” „Jó, akkor mondd azt, hogy nem vettél részt a külföldre juttatásában.” „Ez igaz, de szintén ugyanazt jelenti.” „Hát akkor sajnálom, szevasz, kapsz még két hetet.” Mesélem a szerkesztőségben a beszélgetésemet, mire szól Kulcsár Péter kollégám, hogy írna ő egy levelet Imre elvtársnak az én MÚOSZ-összekötőmként. Mondom neki, hogy én nem vagyok MÚOSZ-tag. Sebaj. Megírta a levelet, melyben az állt, hogy nem vettem részt a dokumentum külföldre juttatásában, amit ő, Kulcsár Péter onnan tud, hogy akkoriban én ezt elmondtam neki. Én vittem föl Kulcsár papírját, nézi Imre elvtárs, csóválja a fejét: „Ez nem jó. Tőled kell.” „Tőlem nem lehet.”

»Akkor tudod mit? Akkor csak simán ígérd meg nekem, hogy többet ilyet nem csinálsz.« Mire én: »És ha Kádár elvtársat elviszi a Gestapo vagy a rendőrség, maradjak néma?!« Azt mondja: »Menj te a picsába! Legalább azt jelentsd ki, hogyha legközelebb ilyen készül, mielőtt aláírnád, felmondasz.« Mondom: »Miért, ha még egyszer aláírnék, nem rúgnátok ki ? Én ugyanúgy szeretlek benneteket, mint ti engem, hát miért mondjak nektek fel?« Azt mondja: »Ismételten menj a picsába! Te azt beszélsz, amit akarsz, és én is azt beszélek, amit akarok, hétfőtől álljál be a munkába.«

Ez azt jelentette, hogy azt fogja mondani a Hársnak, hogy én megígértem, hogy legközelebb, ha ilyenre készülök, előtte fölmondok. És Hársnak volt annyi esze, hogy nem hívott be ellenőrizni a dolgot, mert hátha azt mondom, hogy ezt nem mondtam, és akkor minden kezdődik elölről, miközben ők már elhatározták, hogy nem rúgnak ki. Közben írtam tovább név nélkül Nyugatra, konferenciákon tolmácsoltam, és már évekkel korábban elkezdtem irodalmat fordítani, arra gondolva, hogyha kirúgnak, valamiből meg kell élni. Kezdetben az is megfordult a fejemben, hogy lecsuknak. Azt éreztem, hogy előbb-utóbb baj lesz. Amikor az ezredforduló után kikértem a rám vonatkozó titkosszolgálati iratokat, kiderült, hogy már 1974-ben fölkerültem a radarjukra azzal, hogy ellenzéki társaságba keveredtem. Vizsgálták, szükséges-e állandó megfigyelés alá helyezni, de végül úgy döntöttek, hogy nem. Ezzel együtt előfordult, hogy noha hivatalos tolmácsként még Ghánába és Indiába is eljutottam, hetekig várakoztattak az útlevelemre, ezzel jelezve, hogy valami változott.

Próbáltak beszervezni?

Csak egyszer. Még apám életében, az egyetemi évek alatt én magam jelentkeztem kémnek.

Mert?

Mert húszéves, hithű kommunistaként azt gondoltam, gondoltuk, hogy ott folyik az igazi osztályharc. Szerencsére eleinte csak kóstolgattak, az egyetem alatt párszor találkoztam velük fedett lakáson. Ismerőseimről, külföldi barátokról kérdeztek. De, ha akartam volna, se tudok érdemlegeset közölni, hiszen nem voltak különösebb kapcsolataim. Diploma után pár évvel mondták, hogy bevonultatnak, kapok rendfokozatot, és azzal hírszerzővé válok. Akkor már menekültem volna, de tudtam, hogy egy ösztöndíjjal hamarosan kimehetek Franciaországba, és féltem, ha szakítok velük, nem lesz belőle semmi, ezért csak akkor mondtam, hogy inkább mégsem akarom ezt az egészet, miután hazajöttem. Simán beleegyeztek, mondták, sejtették, hogy ez lesz.

Hogy volt az a francia ösztöndíj?

Nyugati országba hosszabb időre kizárólag ösztöndíjjal lehetett kijutni. 1972 elején szólt egy volt egyetemi csoporttársam, aki akkor a kereskedelmi kamarában dolgozott, hogy a kamara elnöke szerzett egy hároméves ösztöndíjat, angol és francia felsőfokú nyelvvizsga és közgazdász végzettség kell hozzá, de nem jelentkezik senki, iszonyú égés. Én azonnal jelentkeztem volna, de ahhoz, hogy beadhassam a pályázatot, kellett a munkahely ajánlása, és Hárs elvtárs azt mondta, nem engedi szétcincálni a Magyar Rádiót, kizárt, hogy elenged három évre, de, ha hozok egy rövidebb ösztöndíjat, mehetek. Kérdeztem tőle, hogy honnan tudnék ilyet szerezni. Két hét múlva fölhívtak a személyzeti osztályról, hogy kaptam egy két féléves francia ösztöndíjat. Nyilván a Hárs intézte.

Mit tanultál kint?

Az anarchizmust tanulmányoztam. Az még érdekelt a kommunizmusból.

A végén hogyhogy nem maradtál kint? Írhattál volna újságokba, építhettél volna egyetemi karriert.

Eszembe nem jutott. Ugyan jól éreztem magam Franciaországban, szereztem barátokat, de hát itt élnek azok, akik az anyanyelvemen beszélnek, akikkel megértem magamat félszavakból is, és itt vannak a helyek, amiket szeretek. Később hívtak a Nouvel Observateurbe, de ha kint maradtam volna, elvileg soha az életben nem engednek vissza nemhogy Magyarországra, hanem egész Kelet-Európába. Kint miről írtam volna? Latin-Amerikáról? Arra van jobb szerzőjük is, nem? Itt meg tanúja lehettem egy rendszer szétesésének. Olyan folyamatot kísérhettem végig belülről, amilyen több száz évente egyszer történik. Már akkor látszott, hogy így lesz.

Futottál még össze a titkosszolgálattal?

Ahogy hazajöttem Franciaországból, szakítottam velük. Annyi volt még, hogy ezzel nagyjából egyidőben a külügy megpályáztatott egy munkát Vietnámba, a négy nemzetből álló fegyverszüneti ellenőrző bizottság mellett kellett dolgozni. Jelentkeztem. Gondoltam, egyébként mikor kerülök én ki Délkelet-Ázsiába?! Az évi hetvendolláros turistakeretből egy vietnámi vendéglőbe se nagyon jutok el. A felvételi vizsgán nyelvből és nemzetközi ismeretekből is megfeleltem. Mondták, várjak. Vártam. Aztán hívott valaki telefonon, hogy szeretne találkozni velem. Kérdeztem, hogy ez valami hivatalos ügy? Igen. „Akkor tessék idézést küldeni, és természetesen megjelenek az illetékes hatóság előtt.” „De ez nem olyan.” „Legalább azt árulja el, milyen ügyben.” Azt ő nem árulhatja el, gondolkodjam, visszahív. Bent elmeséltem ezt egy idősebb kollégának, azt mondja, nem kell betojni, a lényeg, hogy ne írj alá semmit. Hív a fickó, jó, találkozzunk. Szófia étterem, Kossuth Lajos tér, hétköznap délelőtt, ott egy pali egy üveg sörrel. Nincs bent senki más, leülök, és a következőt mondja: „Maga most egy nagyon érdekes helyre fog kerülni, mindenféle dolgokhoz hozzáfér, mindenféléket hall majd, és az a kérésünk, hogy mindezt nekünk is mondja majd el.” Mondom, ezzel semmi probléma, mert én mindenkinek mindent elmondok, olyan alkat vagyok, hogy nem tudok titkot tartani. „Na, de ez bizalmas feladat.” „Bízhat bennem, az se kell, hogy bemutatkozzon kint a maguk embere, tényleg akárkinek mindent elmondok.” Nézett, aztán elbúcsúztunk, hogy majd jelentkeznek.

Én meg jól nem mentem ki Vietnámba.

Mert?

Papír érkezett a Magyar Rádióba, hogy egy nyolc hónapos kiküldetés időtartamára átvesznek külügyminisztériumi állományba. Csakhogy nekem megsúgta egy ismerősöm, hogy a csoport már kirepült, és ha átmegyek a külügybe, akkor reggeltől estig bent fogok ülni egy irodában. Beköszöntem a külügyben a leendő főnökömhöz, mondta, mikor álljak munkába, mondtam, előbb azt tessék megmondani, mikor van a kiküldetés. Azt mondja, ő akkor tud engem kiküldeni, ha szólnak neki föntről, hogy küldjön ki. „Akkor minek jövök ide?” „Hogyhogy minek? Azért, mert áthelyezték.” „Engem ugyan nem. Nem hoztam át a papírjaimat.” „Nézze, engem ez nem érdekel, menjen a személyzeti osztályra, ott állapodjon meg.” Mentem a személyzetire, ott közölték, hogy „maga a Külügyminisztérium dolgozója, odamegy és akkor, ahova és amikor mondják”. Mondom: „De hát maguk azt írták, hogy nyolc hónapra kérnek ki egy kiküldetésre, mégsem küldenek ki, és azt mondják, hogy odamegyek, ahova küldenek?!” „Maga meggondolta magát?” Mondom, nem gondoltam meg magam, én kimennék Vietnámba, maguk nem engednek ki. „Jól van, akkor írja le, hogy nem megy Vietnámba.” Leírtam, hogy nem megyek Vietnámba, köszönöm a segítséget, távoztam.

Voltál párttag?

Nem.

Hogy úsztad meg?

Kommunista szülők rendes gyerekeként úgy volt nekem természetes, hogy már az egyetem alatt, ’68 tavaszán felvételemet kértem a Magyar Szocialista Munkáspártba. De végül elutasítottak.

Hogyhogy?

A kérelmem elbírálása során a hallgatói pártcsoport fölfedezte, hogy rengeteg, szám szerint öt konfliktusom volt a tanáraimmal.

Milyen konfliktusok?

Érdektelenek.

Na.

Nem is mindre emlékszem.

Kérlek.

Az első világgazdaságtan előadáson azt mondta a professzor, hogy a Szovjetunió fejlettebb, mint az Egyesült Államok, és ezt onnan tudni, hogy előrébb jár az űrkutatásban meg a sakkban. A leghátsó padban ültem, ott szerettem, felálltam, az ablakok mellett előre lépdeltem, el a katedra előtt, irány a kijárat. A professzor utánam szól: „Maga hova megy?” Mire én: „Sakkozni.”

Következmény?

Évekkel később nála kellett megvédenem a szakdolgozatomat. Nem mutatta, hogy emlékszik rám, de szerintem nem túl gyakran fordult elő vele hasonló eset. A védésen irtó hülyeségeket kérdezett. És nem kaptam ötöst. Csak négyest.

Miről írtál?

Olaszország és Afrika gazdasági kapcsolatairól. Érdektelen volt, ma nem adnék rá még hármast se. De az akkori színvonalba befért volna egy jelessel.

Másik konfliktus?

Marx kapcsán vitába szálltam a szemináriumvezetőmmel arról, hogy a tőkének része-e a munkaerő. Marxnál a része, ugyanis, ha nem az, akkor az egész marxi elméletnek semmi értelme, nem működik. Mondjuk akkor sem működik, ha a része, de ezt akkor még nem tudtam, pedig tudhattam volna, ha kicsit kritikusabban olvasom A tőkét, de én úgy olvastam, mint a Szentírást. Mondjuk intellektuálisan előrelépés volt ahhoz képest, amit addig ismertem. A gondolkodásom fejlődött tőle, akkor is, ha hülyeséget tanultam.

Mi volt még hiba a pártfelvételid szempontjából?

Szegény orosz tanárnőm, aki különben iszonyú helyes csaj volt, órán elővett egy festményt levelezőlap verzióban azzal, hogy meséljem el, mit látok. Mondom, tanárnő, ilyen feladatok az általános iskola hatodik osztályában vannak. „Én vagyok a tanár, maga a diák!” Jó. „A képen egy férfi és egy nő látható.” „Na, de milyen az a férfi? Azt is megfestette a művész.” „Tanárnő, ez nagyon rossz ember. Ez már hétszer volt büntetve erőszakos nemi közösülés miatt.” Erre a tanárnő elsírta magát. Basszus, tényleg. Szemtelenség érte őt, meg egyáltalán, hogy lehet oroszul ilyeneket mondani, hogy nemi erőszak, pláne egy nőnek?! Igaza volt.

Hogy mondják oroszul azt, hogy nemi erőszak?

Cексуальное насилие. Vagy изнасилование. Nem emlékszem, melyiket mondtam.

És a cексуальное насилие is szóba került a pártfelvételin?

Szóba, szóba, szóba.

Hogyan?

Kérdezték, mit gondoltam, amikor könnyekre fakadt a tanárnő. Azt feleltem, hogy sajnáltam szegényt, zavarba jöttem, de azért büszke voltam rá, milyen szellemeset mondtam. Erre beleírták a jegyzőkönyvbe, hogy „örült neki”, és hogy nem javasolták felvételemet a pártba. Néhány tanár küzdött értem, és többször is elérték a döntés elhalasztását. Nekem meg közben kezdett elmenni a kedvem az egésztől, azt éreztem, hogy nem jó ez az egész, és ha simán bekerülök, akkor nem vagyok gondolkodó ember. Előtte is akadtak problémáim a rendszerrel, csak képtelen voltam levonni azt a következtetést, hogy tán mégsem kéne az apám nyomdokain haladni. Aztán a harmadik pártfelvételi tárgyalás előtt behívott magához a kari párttitkár, úgy hívták, hogy Kolacsek, és azt mondta, intézzük ezt a dolgot úgy, hogy önkritikát gyakorlok, elismerem, hogy hibákat követtem el, és akkor nem lesz probléma. Mondom, ez nekem nem tetszik. De azért gondoljam meg. Jó, meggondolom. Taggyűlés, ez már 1969 tavasza, kint várok a folyosón, egyszer csak szólnak, hogy most jöjjek. A jóságos Kolacsek bejelentette, hogy a Betlen elvtársnak közölnivalója van, én meg mondtam, hogy ha igazuk volt abban, hogy nem akartak fölvenni, akkor nem kell fölvenni engem, ha meg nem volt igazuk, akkor nem értem, miért kérjek elnézést, és akkor most, hogy ne legyen több konfliktus miattam, mert ez már tényleg kínos, ezennel visszavonom a felvételi kérelmemet. Erre piszkosul ledorongoltak. Ki akartam menni, de nem engedtek, végig kellett hallgatnom, hogy már megint milyen szemtelenséget követtem el.

Apád mit szólt, hogy alkalmatlanság miatt nem lehetsz az MSZMP tagja?

Először azt mondta, hogy így nem lehet a párttal beszélni. Pár hónappal később viszont már azt, hogy: „Tudod mit?! Szerintem most engem se vennének fel ebbe a pártba.” Nem tudom, pontosan mire gondolt, mindenesetre mellém állt, és nekem ez számított igazán. Mondjuk időközben megtörtént Csehszlovákia lerohanása, ami neki se tetszett, de csak anyámnak jelezte a fenntartásait. A történetem végét már nem élte meg. Aztán, amikor diploma után állást kaptam a Magyar Rádióban, az ottaniak haladéktalanul föl akartak venni a soraiba. Nekik azt mondtam, hogy az egyetemen kiálltam magamért, nem hagytam magam megalázni, de ha most belépnék a pártba, az azt jelentené, hogy tudtam, hogy majd a rádióban simán fölvesznek, és csak megjátszottam magam. Ezt megértették, oké.

Később kapacitáltak még?

Kapacitáltak, de akkor meg azzal bújtam ki, hogy nem érzem magam elég fegyelmezettnek ahhoz, hogy akkor is képviseljem a párt politikáját, amikor nem értek vele egyet. Ezt is megértették, és nagyon boldogok voltak, hogy ők viszont olyan nagyon fegyelmezettek.

Később bármikor, bármilyen párt kért, hogy gyere már, Jani, lépj be, indulj képviselőjelöltként?

Nem. És nem is mentem volna.

Ugorjunk vissza oda, hogy noha 1979-ben aláírtad a prágai ítéletek elleni tiltakozást, maradhattál a Magyar Rádióban. Sőt, 1981-ben, harmincöt évesen a tévébe is bekerültél: angol nyelvű híreket olvastál fel a kettes csatornán. Az a lehetőség hogy jött?

Kitalálták, hogy a nyári időszakban legyenek orosz, német és angol nyelvű hírek a turistáknak. Az orosz ment le délután, a német kora este, az angol késő este. Én azzal vállaltam, hogy én is írhatom a híreket. Délután megírtam magyarul a hírösszefoglalót, egy bizonyos Gara elvtárs ellenőrizte, néha beletett valamit, de inkább nem, aztán az engedélyezett szöveget Rér Éva oroszra fordította és oroszul fölolvasta. Szerencsére Gara elvtárs délután ötkor hazament, amire a hírek olyannyira nem voltak tekintettel, hogy folyamatosan változtak, így a német nyelvű hírek már cenzúrázatlanul kerültek adásba Leipold Péter tolmácsolásában, az este tízes angol nyelvűben pedig, amit én olvastam föl, végképp azt írtam, amit akartam, és az bizony már semmiben sem hasonlított a délutáni oroszra.

Honnan volt a bátorságod?

1981 végéig legálisan működött a Szolidaritás Lengyelországban, ott történtek a fontos dolgok, és ezekről szabad volt közölni a tényeket.

Úgy érezted, meghekkeled a rendszert?

Úgy. De aztán eltelt a nyár, a tévé hét évre eltűnt az életemből, és csak ’88 májusában, a rendszerváltás hajnalán kerültem vissza a képernyőre. A Budapesti Vásár idején, úgy tíz napon keresztül, délelőttönként idegen nyelvű rövid híradókat közvetítettek, újból orosz, német és angol nyelven. Az angolra engem választottak ki: elkészültek az anyagok, megírtam hozzájuk a hírt angolul, aztán elmondtam. Az indulás előtti utolsó stábértekezleten azzal álltam fel, hogy nem szeretném, ha valami fontos dolog történne hazánkban, és nem beszélhetnék róla a híradóban. Azzal érveltem, hogy az elvtársak reggel kilenc óra után már nem néznek tévét, a feleségek pedig nem tudnak angolul. Továbbá, ha egy külföldi hazatérve tudja meg, hogy lemaradt valami lényegesről, akkor jobban tettük volna, ha semmit nem csinálunk. Mindezt úgy értettem, hogy én megmondtam, ha valami balhé történik, és nem olvashatom be, akkor nem megyek be a műsorba. Azt felelte Sándor Pista főszerkesztő-helyettes, aki egészen kiváló újságíró volt, hogy: „Jól van, igyekszünk.” Egyik nap nézem a műsortükröt, az első hír az, hogy Kádár János fogadta a bécsi polgármestert. Bemegyek Elek Jancsi szerkesztőhöz, hogy te, szerintem kezdjünk azzal, hogy az MSZMP pártkongresszusán az összes régi kádert kiszórták az MSZMP politikai bizottságából, mások mellett Apró Antal és Aczél György is kimaradt. Ez az induló hír. Azt mondja Elek Jancsi, hogy ne hülyéskedj, te is tudod, hogy mindig Kádáré az első hely. Mondom, Pingvin, ez volt a beceneve, ideje volna már felhagyni ezzel az agitprop vircsafttal. Mire Pingvin durvábban fogalmazta meg a hírt, mint én tettem volna, valahogy úgy szólt, hogy „a régi bolsevik nemzedék összes tagját leváltották.” Aztán tán másnap Kádár Jánost is menesztették a főtitkári posztról, elnöknek választották meg, és Berecz János KB titkár egy külföldi újságíróknak tartott sajtóértekezleten közölte, hogy Kádár az új posztján nem hoz döntéseket. Készítettük az anyagot, amikor  belép Aczél Endre főszerkesztő, a pártértekezletről jön, és közli,  hogy stop, ezt nem adhatjuk le, ez csak a külföldieknek szól. Pingvin felháborodott: „Hogyhogy? Hát ebből derül ki, hogy mi történt!” Aczél széttárta a karját: nem ő találja ezt ki. Mire Pingvin a szemébe vágta: „Bandi, ideje volna már véget vetni ennek az agitprop vircsaftnak!” Aczél erre legyintett: „Csináljatok, amit akartok.” És lement a hír.

Sándor Pista mesélte, hogy találkozott az ABC sztárműsorvezetőjével, a pártértekezletről tudósító Peter Jenningsszel, aki nem mellesleg Kati Marton férje volt, és azt mondta neki Jennings, hogy a szállodai szobájában nézte a mi angol nyelvű híradónkat, és le kellett rohannia a portára, megkérdezni, hogy milyen országban van. Ekkora dicséretet ritkán kap az ember.

A végén behívtak minket az adásba egy közös beszélgetésre, ültünk, mint dróton a verebek, arról érdeklődött a riporter, hogy milyen volt csinálni ezt a híradót. Kérdezték Rér Évát, hogy oroszul hogyan kell híradót csinálni. „Hát, nagyon kedvesnek kell lenni, az a legfontosabb.” Kérdik Leipold Péter, hogy németül hogyan kell híradót csinálni. „Hát, németül nagyon precíznek kell lenni.” Végül hozzám fordult a riporter, Horvát János: „Angolul is másképp kell híradót csinálni?” Mire én: „Magyarul is másképp kell híradót csinálni.” Többet nem kérdezett tőlem, és már műsoron kívül azt mondta, „meglátod, mit kapsz te odafönn ezért a Banditól”. Ezzel szemben, amikor fölmentem, mindenki össze-vissza ölelgetett, Bandi meg felajánlotta, menjek dolgozni az esti Híradóba. Azt feleltem: „Majd akkor szóljatok, ha föntről már nem szólnak bele a munkánkba. Tíz napra vállaltuk a kockázatot, de előbb-utóbb baj lenne ebből.” Februárban felhívott Pingvin, hogy vége a cenzúrának, hamarosan hivatalosan is kimondják, hogy megszűnik a sajtó pártirányítása. És 1989 februárjától 1990 májusáig minden szerdán én vezettem a késő esti Híradót.

Valóban véget ért a cenzúra?

Nagyjából igen, de a híradós munkatársak ottragadtak egy régi világban. Az volt a fejükben, hogy csak az történt meg, amit előre megmondtak, és ha mégsem az történt, azt úgyse lehet elmondani. Az operatőrök úgy dolgoztak, mint amikor még nem videóra, hanem filmre vették föl az anyagot. A film baromi drága, ráadásul laborálni kell, sokáig tart, ezért az volt a technika, hogy beleforgatsz a témába, fölveszel egy interjút, a történéseket alámondod később. Videóval viszont az igazit veheted föl, persze ott sem foroghat folyamatosan a kamera, de, ha szerencséd van, akkor rögzítesz valamit, ami tényleg történik. A mieinket viszont nem érdekelte semmi, beleforgattak, aztán elugrottak szórakozni vagy fusizni külön pénzért, délután vissza a tévébe, és gyorsan összedobták az anyagot. Csakhogy közben zajlott a történelem, a politikai átmenet, mentek a háromszögletű tárgyalások, amit tévedésből Nemzeti Kerekasztalnak hívtak, és bár elvileg csak a Fekete Doboz maradhatott bent végig, azért lett volna mit felvenni. Ehhez képest használhatatlan tudósításokat küldtek.

A műsorvezetők pedig, akárcsak korábban, nem híreket mondtak, hanem összekötőszöveget, számukra az volt a művészet, hogy bár semmi köze egymáshoz két egymást követő hírnek, de kitalálták, hogyan kössék össze őket. Este nyolckor úgy álltam fel a Híradó elől, hogy azt mondtam magamban, basszus, fogalmam sincs, mi történt az országban. Próbáltam mást csinálni.

Akkoriban nem volt még mobiltelefon, megvártam, míg a tárgyalásokról hazaértek az érintettek, és az otthonukban, vonalason fölhívtam Csurka Istvánt, Pető Ivánt vagy valaki mást, ők mesélték el, aznap mi történt. Folyton hallgattam a Szabad Európát, és például, amikor Krassó Gyuri Londonból közölte, hogy megalakult a Politikai Foglyok Országos Szövetsége, beültem a Trabantomba, át Budára, a Frankel Leó utcába, ott lakott Fónay Jenő, becsöngettem, megkérdeztem, igaz-e, hogy megalakultak, igen, megalakultunk, visszatrabantoztam a tévébe, és elmondtam a késő esti Híradóban a hírt, amit személyesen ellenőriztem.

Hogyan fogadta a stáb az érkezésedet?

Februárban ülésezett az MSZMP Központi Bizottsága, úgy tudtuk, tetemre hívják az ’56-ot ellenforradalom helyett népfelkelésnek minősítő Pozsgay Imrét. Ez történt aznap, amikor először vezettem a késő esti Híradót. Aczél Endre a helyszínről érkezve esett be a stúdióba, én még nem tudhattam, mi történt az ülésen, és azzal konferáltam fel Bandit, hogy: »A főszerkesztő ebben a pillanatban érkezett a helyszínről.« Azt mondja erre nekem a Bandi: »Mi a kérdés?« Mire én: »Szabad kérdezni?!« Mindez élő adásban.

Csuklóztatott?

Persze. Nagyon jól tudta, mi a kérdés: az, hogy mondd el, mit láttál, mit hallottál. Fölkonferáltam, ilyenkor nem kell kérdezni, baszd meg. Szemétkedni akart velem, kioktatni, megmutatni, hogy ő ért a szakmához, én meg nem. Egyébként értett hozzá nagyon, de azért én is. Viszont, amikor visszaszóltam neki – amit, ha felvételre megy, nyilván kivágnak –, már nem keménykedett, hanem tette a dolgát, és beszámolt az eseményekről. És bár ő volt a főnök, adás után nem mondta, hogy takarodjak a francba. Bandi bűne, hogy megújíthatta volna a Híradót, de nem tette, pedig kellett volna, hiszen rossz volt ott szinte minden.

A rendszerváltás után az új vezetés az MDF-es Pálfy G. István kezébe adta a Híradót. Jobb lett a műsor?

Hát nem. Pistával osztálytársak voltunk a gimiben, azóta is baráti érzésekkel vagyunk egymás iránt. Én azt gondoltam, soha többé nem szabad lefeküdni a politikának, és az a híradó bizony lefeküdt az MDF-kormánynak, sőt gyalázta pocskondiázta az ellenzéket. Nagyon nem erről volt szó.

Nem sokkal Aczél után, 1990 májusában te is távoztál a Híradótól. Hogy aztán ciklusnyi idő elteltével főszerkesztőként térj vissza. Mielőtt arról az időszakról kérdeznélek, vessünk fel még egy szálat: az első és a második tévézésed között, 1984-ban elszegődtél Soros Györgyhöz.

Mi a kérdés?

Höhöhö. Aczélos vagy… Szóval?

Szóval 1983-ban fölhívott Soros György, hogy titkárt keres a létrehozandó magyarországi alapítványához. Azért engedték be az országba, mert a magyar kormány csatlakozott a Valutaalaphoz és a Világbankhoz, cserében engedményeket tett a Nyugatnak, például ellenzékiek is kaphattak útlevelet. Az alapítvány úgy áll föl, hogy Soros György a kuratórium egyik elnöke, a társelnököt a párt felügyelete alatt álló Magyar Tudományos Akadémia jelöli, továbbá lesz egy titkár, ez lennék én. A szocializmus dicsőséges történetében először adatott meg, hogy a közösségükért tenni akaró emberek a maguk kis területén a kultúrában, a tudományban, bárhol a politikától, a hatalomtól független alternatív forrás felé fordulhatnak. És, ha van civil társadalom, gondoltam én, akkor egy szép lassú, akár száz évig tartó folyamat a demokráciáig vezethet.

Miket kérdeztél Sorostól az ismerkedésen?

Egyrészt azt, hogy mennyi pénzt szán a projektre, mondta, az első évben egymillió dollárt. Mondtam, ez csak most tűnik jelentősnek, de, ha sikerül beindítani a civil társadalmat, akkor ez semmi. Azt felelte: „Ha bebizonyítjátok, hogy működik az ötlet, nem fogom sajnálni a pénzt.”

A másik kérdésem az volt, hogy a CIA áll-e a kezdeményezés mögött. Azt felelte, hogy nem, senki nem áll mögötte. Mondtam, hogy ugye akkor is ezt mondaná, ha mögötte állna a CIA?

Ezt így bele az arcába?

Nevetett. Azt is kérdeztem, hogyan talált meg épp engem. Mondta, hogy a magyar ellenzéki barátai ajánlottak azzal, hogy ugyan állami állást töltök be, mégsem vagyok besúgó. Elvitt a Mátyás pincébe, hogy bemutasson Bartha Ferencnek, aki Marjai József miniszterelnök-helyettes mellett szolgált, és mint ilyen, részt vett a tárgyalásokban. Kérdezte tőlem Bartha, hogy szerintem miért engem kért föl Soros, mondom, mert azt mondták neki az ellenzéki barátai, hogy a Betlent elfogadja az állam, de mégsem BM-es. Azt mondja erre Bartha Ferenc: „Sok olyan ember van, aki nem BM-es, és elfogadjuk.” Mondom: „Igen, de akiről tudják is, hogy nem BM-es, olyan azért nem sok akad.”

Elárulta Soros, hogy miért hozott létre alapítványt, és miért pont Magyarországon?

Amerikában olyan nincs, hogy csak fölhalmozol, olyan nincs, hogy ne tudj beszélni arról, mi mindent adtál a közösségnek. Amerikában, ha van pénzed, kötelező a jótékonykodás. Sorosnál jóval kisebb vagyonú, egészen egyszerű emberek is adnak valamennyit jótékony célra, aztán kiírják, hogy övé ez a szék a templomban, vagy ő csináltatta meg a kaput a hivatalban. Ki van írva a neve. Tanszékek vannak elnevezve, kurzusok, ösztöndíjak vannak elnevezve egyes adományozókról. Ha egy etapra te vagy a Harvard Egyetem John Smith professzora, az azt jelenti, hogy egy John Smith nevű pacák adta a pénzt a fizetésedre. Sorosnak is kellett valami. Gyerekkori barátja volt Eörsi István és Litván Gyuri, együtt nőttek fel a Lupa-szigeten, és amikor Eörsi és Litván meglátogatta Amerikában Sorost, rábeszélték az alapítványra. Aki úgy kalkulált, hogy míg Amerikában sok pénzzel sem kelt feltűnést, itt egységnyi befektetéssel jóval nagyobb változást képes generálni, mint Nyugaton.

Mekkora szerepe van Sorosnak a rendszerváltásban?

Ő azt képzeli, hogy hatalmas. Szerintem elenyésző. Ezzel nem Soros szerepét kicsinyítem, mert itt senkinek nem volt döntő szerepe a rendszerváltásban.

Egy év után leléptél Soros alapítványától. Miért?

Az első perctől ment a kötélhúzás az MTA-val, azt akarták, hogy a titkárságnak még vécépapírt rendelni se legyen joga, hiába erősködtem, hogy ne szórakozzanak, így nem lehet működni. Végül Soros azzal jött el egy tárgyalásról, hogy akkor nem lesz alapítvány, csak közös bizottság az MTA-val. Így lettem én külsős titkár. Aztán lett még egy titkár mellém, Forgács Pál, jól kijöttünk egymással. Eltelt egy év, tartottunk egy kis ünnepséget, mondta előtte Pali, hogy ajánljuk fel a lemondásunkat, amit nyilván nem fogadnak el, de olyan elegáns egy ilyen gesztus. A zsúron félrevontuk Sorost, hogy „Gyuri, visszaadjuk a mandátumunkat a kezedbe”, ja, Pali ilyen ünnepélyesen szeretett fogalmazni. Soros arca felderült: „De jó, nem tudtam, hogyan mondjam meg nektek.” Nézünk egymásra Palival. Ez meg mi? Már a rendszerváltás után Nové Béla megjelentetett egy vastag könyvet Tény/Soros címen; ebben egy a titkosszolgálati levéltárban kikutatott III/2-es irományt idéz, miszerint Kulcsár Kálmán jelenti Radics Katalin elvtársnőnek, a pártközpont tudományos osztályvezetőjének, hogy megkérte Vásárhelyi Miklóst, Soros itteni képviselőjét, érje el Sorosnál, hogy menessze Betlent és Forgácsot, mire Vásárhelyi azt válaszolta, hogy ő is elégedetlen velünk. Lábjegyzet ugyanott: Vásárhelyi Miklós tagadta, hogy elégedetlen lett volna velünk, de azt nem, hogy átadta az üzenetet, és rábeszélte Sorost a kiiktatásunkra. Fájt ezt megtudni, mert annyira meleg, baráti viszonyban voltam Vásárhelyivel. Nem az a baj, hogy nem mentett meg bennünket, egyikünknek sem volt ez olyan fontos, hanem, hogy nem szólt: gyerekek, ezért meg ezért elárultalak benneteket, meneküljetek. Nem haragszom rá, de azért megdöbbentett.

Említetted a CIA-t. Szerinted az indulásnál benne volt a Soros Alapítványban?

Ha benne volt, jól tette, a kommunizmus lebontása helyes cél volt.

És ha most is benne lenne? Azzal se lenne baj?

Annak a rendszernek ártottak a civil mozgolódások.

És ennek a mostani rendszernek nem ártanak?

Azt nem tudom.

De az biztos, hogy akár CIA-val, akár nélküle, Soros pénze, a támogatás, amit ad a civileknek, pár fillér ahhoz képest, amit a magyar állam propagandára költ. Ezzel együtt, ha a CIA támogat egy olyan, akár félig politikai szervezetet, mely küzd a korrupció ellen és segít ellenőrizni a hatalmat, az nekünk nagyon jó. Amúgy ma a CIA nem tud rendszert buktatni: ha tudna, most nem úgy nézne ki Venezuela, ahogy kinéz. A magyar kormányt még kevésbé tudná megbuktatni a CIA, ugyanis itt demokrácia van, és többséget sem Soros, sem a CIA nem tudna szervezni.

És arra mit mondasz, hogy Soros, ahogy a róla elnevezett terv is mutatja, lakosságcserét akar Európában?

Dehogy akar. Volt egy pillanatnyi ötlete, hogy az európai munkaerőhiány okozta bajt évi akár egymillió bevándorlóval lehetne megoldani. Ezt én hülyeségnek tartom, nem is lett belőle semmi. Különben meg helyes, hogy vannak Soros és mások által támogatott civil szervezetek, melyek menekülteket, migránsokat segítenek, s melyek tagjai emberbaráti érzelmek által hajtva, igen kevés pénzért az általuk helyesnek ítélt célt szolgálják. Rendes emberek, szükség van a munkájukra, és nagyon nem tetszik a propaganda, amit erre az egészre épít a Fidesz. Ettől függetlenül a migráció ügyében már 2015-ben is a kormánnyal értettem egyet. Ezer videóinterjút láttam úton lévő emberekkel, és mind azt mondta, hogy új életet akar kezdeni, és egy se mondta azt, hogy hazamegyek, amint otthon véget ér a háború. Vagyis ők nem menekültek, hanem áttelepülők, és az áttelepülést igenis szabályozni kell. Még akkor is, ha Európának szüksége van a munkaerőre, és akkor is, ha égbekiáltó igazságtalanság, hogy egy Dél-Szudánban világra jövő ártatlan csecsemőnek nulla az esélye a jó életre, és a puszta léte van veszélyben éhségtől, szomjúságtól, járványtól, háborútól. De ebből nem az következik, hogy a közlekedőedények elvén egész addig mindenkit be kell engedni, míg itt is olyan nem lesz a helyzet, mint, teszem azt, Burkina Fasóban. Ez különben is lehetetlen, mert a nép jóval korábban vasvillával kergetné el az efelé tartó vezetőket. Visszatérve a civil szervezetekre: örülök, hogy léteznek, örülök, hogy Soros támogatja őket. Azon viszont nem lepődöm meg, hogy a hatalom nem szereti, ha beleszólnak a dolgába. Logikus, hogy azt képzeli, tudja, mi a jó, ezért aztán az ellenségének tekinti mindazokat, akik akadályozzák a politikáját, keresztbe tesznek neki, följelentgetik Nyugaton.

Vagyis minden hatalom – a mostani is – pont úgy csőlátásban szenved, mint apádék, csak kevésbé szűk a cső.

Azért ne hasonlítsuk össze a két rendszert. Az ötvenes években igazán nem lehetett semmiféle független szervezetet alapítani, ennél kevesebbért is simán kötél járt. A Fideszben természetesen hiszik, hogy a nemzetnek az a jó, ha ők vannak hatalmon, és azt gondolják, az ellenzék annyira hülye, hogy hatalomra kerülve elfogadná a genderteóriát, és itt is bárki bármikor bejelenthetné, hogy nemet váltott. És abban bizony igazuk van, hogy Németországban simán átiratkozhatsz egyik nemből a másikba, és már nem azt írják az iskolai naplóba, hogy apa meg anya, hanem hogy szülő 1. és szülő 2., és ez szerintem sem normális.

A Fidesz miért nem látja be, hogy a brüsszelezés, a Putyin-barátság, a Kínához bújás vesztes pozícióba tolja a hazánkat?

Azt képzelem, úgy gondolják, hogy minden konfliktus igazolja az ő tételüket a Nyugat rosszindulatáról, és megerősíti, hogy igazuk volt, és van, amikor szidták, szidják ezeket.

Közben, noha Szlovákia, Lengyelország vagy épp Románia nem vész össze úgy a Nyugattal, mint mi, mégsincsenek náluk migránstömegek, sem háromfejű nők hatalmas hímtaggal.

Világéletedben több vasat tartottál a tűzben, hadd hozom ide egy történetedet a rendszerváltás idejéből. A hirtelen jött sajtószabadságnak köszönhetően 1989 után számos lap született Magyarországon, ezek egyike a magyarnemzetes Thurzó Tiborhoz köthető Köztársaság, ahová főszerkesztő-helyettesnek hívtak téged. A te keresztapaságoddal lett lap, de nélküled.

Tibor azzal csábított, hogy kilencvenezer forint lesz a fizetésem. Ami elképesztő összegnek számított, a Magyar Rádióban talán havi tízezret kerestem. Mondom neki: „Tibor, miből teremted te ezt elő? Hány példányban fogunk megjelenni? Hány példányt fogunk eladni? Mennyiért adjuk majd a példányokat? Mennyi hirdetési pénz jön majd be? Ezeket kiszámoltad? Lapot nem úgy kezdünk szervezni, hogy megmondod, mennyi lesz a fizetésem!” Erre Tibor: „Na, azért kellesz nekem, hogy feltedd az ilyen kérdéseket!” Hát jó. Amúgy a nevet valóban én adtam. Épp mentem tolmácsolni Horn Gyula akkori külügyminiszternek Olaszországba, és azt szabtam feltételül, hogy a találkozói után maradhatok Rómában pár napot, alhatom a Magyar Akadémián, mert szállodára nem volt pénzem, mindezt azért, hogy találkozhassam a Repubblica alapító főszerkesztőjével, Eugenio Scalfarival, és megtudjam, hogyan kell egy vadiúj újságot a semmiből elindítani úgy, hogy pár év múlva leelőzze még a Corriere della Serat is, ami akkor egy elég nagy lap volt. Mondjuk most se kicsi. Scalfari kapásból azt kérdezte, milyen formátumot akarunk. Mondom, hogy Times formátumot, mert az jó nagy. Mire ő: „Akkor már el is veszítettétek a fiatalokat és a nőket. Én a berlinit javaslom.” „Ó, az elég kicsi, ott csak rövid címet férnek el, az meg harsány kell legyen, és az nem úri dolog.” Mire ő: „Mondok én rosszabbat is neked. Az emberek akkor veszik a lapot, ha van egy állandó ellenség. A mi ellenségünk Bettino Craxi. Nektek is ki kell pécézni egyet, aztán üldözni éjjel-nappal.”

Nem tetszett az idea?

Olyannyira, hogy azt mondtam magamban: nem biztos, hogy én napilapot akarok csinálni.

Ki is maradtál belőle. Miért?

Részben emiatt. Részben meg azért, mert bajom volt Thurzó Tiborral, aki pompás újságíró volt, remek szerkesztő, a kisujjából kirázta a lapkészítés technikáját, türelmesen foglalkozott a fiatalokkal, lelkiismeretesen gondozta a szöveget, de nem volt főszerkesztőnek való.

Nem jut jobb hasonlat az eszembe: akkor lehetsz jó főszerkesztő, ha van dimenziója a testednek.

Na, szóval Tibor szerzett egy angol befektetőjelöltet, a találkozóra behívott párunkat. Kérdezte az angol, hogy milyen lapot akar csinálni, és Tibor lényegében azt mondta, hogy amilyet óhajt az úr. A megbeszélés után félrehívtam Tibort, hogy „ilyen nincs, főszerkesztő az lehet, akinek van egy elképzelése, és ahhoz keres befektetőt, de ha úgy indítasz, hogy azt csinálod, amit ő akar, akkor kapásból egy senki vagy a szemében, már ne haragudj, és egy fillért nem ad, ebben biztos lehetsz.” Nem is adott. Ajánlottam másik befektetőjelöltet: Soros Györgyöt. Beszéltem Vásárhelyivel, aki beszélt Sorossal, aki azt mondta, akkor van benne, ha még valaki beszáll, ugyanis neki az az elve, hogy nem kockáztat egyedül, és azt javasolta, hogy a londoni Independent is szálljon be. Az Independent nyitott volt, de előbb, közölték, látnának valakit a szerkesztőségből. Így aztán 1990 tavaszán kimentem, és náluk dolgoztam egy hónapon át. Épp szabadságra ment a kelet-európai ügyek szakértője, az ő munkáját vettem át. Na, ott aztán láttam újságírókat, kérlek szépen. Vérprofik. Az összes oldalszerkesztő élt már Indiában, Egyiptomban, mindenfelé dolgoztak angol nyelvű lapoknál, őrületes tapasztalatot halmoztak fel.

Nekem Magyarországon nem volt olyan hülye főnököm, akitől ne tanultam volna valamit, és megesett, hogy jót javítottak bele az anyagomba, de inkább nem. Ezek viszont mind jót javítottak bele, érted? Ha ezek meghúzták, akkor az úgy volt jó. Ha azt mondták, hogy rakjak bele valamit, akkor kellett bele az a valami. És ezek nem a híres újságírók, »csak« azok, akik a lapot rakták össze abból, amiket mi lapátoltunk be nap mint nap. Döbbenetes volt.

A főszerkesztő külön gratulált, amikor először jelent meg a nevem az Independentben. Mire letelt az egy hónap, kiderült, hogy besült a Times vasárnapi mellékletének konkurenciájaként frissen piacra dobott Independent vasárnapi melléklet, benne égett csomó pénz, és az angol kiadó alkalmatlanná vált bármiféle befektetésre. Azóta a lap is megszűnt, legalábbis papírformában, neten még működik, állítólag orosz pénzből, de maradt liberális, valamilyen szinten. Szóval a Köztársaságnak semmi haszana nem származott ebből, én viszont jól éreztem magam, rengeteget tanultam.

Említetted, hogy tolmácsoltál Horn Gyulának Rómában.

Jó volt dolgozni vele, mert, miután vége volt egy találkozónak, beültünk az autóba, egyetlen szót sem kellett váltani, elvolt magában. Este nem kellett kvaterkázni, mehettem találkozni a kinti haverjaimmal, és Gyula mellett legközelebb a következő találkozón kellett megszólalnom.

Nem bánod, hogy nem használtad ki a vele töltött civil időt? Mégiscsak olyan ember ült melletted, aki részévé vált a világtörténelemnek.

Akkoriban ő a bukófélben lévő utolsó kommunista kormány külügyminisztere volt.

A rendszerváltás külügyminisztere nem érdekelt annyira, hogy privátban is kérdezgesd?

Eszembe se jutott. Gyula mindenkivel szemben maximalista volt. Az első kinti találkozó Gianni De Michelis külügyminiszterrel volt, és mielőtt leültünk volna, odajön az ő tolmácsa, azt mondja, nem jó a magyar kiejtése, ezért, ha nem bánom, a szokástól eltérően ő fordítana olaszra, én meg fordítsak magyarra. Jó. Belekezdtünk, mindenki tette a dolgát, pár perc után Gyula hozzám fordul, és szigorúan megkérdi: „Jól fordít ez?!” Hát, az igazság az, hogy egyáltalán nem fordított jól, de azért azt mondtam Gyulának, hogy „elég jól”. Rendben, tovább. Egy idő után megint odafordul hozzám a Gyula, és emelt hangon kérdi: „Biztos, hogy jól fordít ez?!” Mondom: „A körülményekhez képest.” Mire Gyula: „Na, jó, nekem ebből elég! Maga nem fordít!” – mondja az olasznak. „Maga fordít!” – mondja nekem. Attól kezdve oda-vissza én fordítottam.

És az olasz tolmács?

Ült csöndben. Szegénynek borzasztó égés volt.

Horn értett olaszul?

Nem, de hihetetlen érzéke volt az emberekhez, látta, hogy De Michelis szemében nincsen semmi.

Miközben Horn fontosakat mondott?

Nem mondott olyan fontosakat, de értelmeseket igen. És látszott De Michelisen, hogy semmi nem megy át, nem is mehetett, hiszen a tolmácsa össze-vissza zagyvált. És Gyula megérezte ezt.

Horn Gyulával jártál II. János Pál pápánál is.

Ó, azt nagyon szerettem.

Hárman érkeztünk, Gyula, Magyarország római nagykövete, javakorabeli ember meg én. Meglát minket a Szentatya, és azzal kezdi tréfálkozva, évődve, hogy »a minap fogadtam a lengyel külügyminisztert is, de őt csupa fiatalember vette körül.« Mire én színpadiasan: »Na, de Szentatyám!« Erre megveregette a vállamat: »Maga rendben van!«

Atyavilág. Ugye megilletődtél?

Miért illetődtem volna meg?

Életedben először személyesen találkozol a pápával. Mégiscsak a Jóisten legfőbb földi helytartója veregeti a válladat. És két kézfogásra lenni az Úrtól, az már valami.

Nem először találkoztunk.

Jó, a „mellettem gurult el a pápamobillal, integettem neki a tömegből” nem ér teljes pontot.

Volt másik teljes pont is. Pár hónappal korábban Pozsgay Imre államminiszterrel is jártam a pápánál. Lényegében hazajártam a Vatikánba… Szmájli: marháskodom ám! Nem szoktam hasra esni attól, ha valaki magas állásban van, ritkán kerülök mások hatása alá, de II. János Pál rendkívüli benyomást tett rám. Nála sem hatódtam meg vagy ilyesmi, de határozottan éreztem, hogy ez az ember nem akárki. Megnyerő volt, sugárzott belőle valami. Mondjuk már a személyes ismeretség előtt is szimpatikusnak találtam, hiszen ő az első lengyel pápa, és nagyra becsültem a nyolcvanas évek elején indult egész Szolidaritás mozgalmat, miatta tanultam meg a lengyel himnuszt, tudtam, II. János Pál is velük van, és hát már 1978-ban szíven ütött a székfoglaló homíliájából a bibliai idézet: „Ne féljetek!”

Szóval ott a Vatikánban úgy éreztem, hogy ő és én igazán közel állunk egymáshoz, azzal a különbséggel, hogy ő valaki, én meg nem.

Hívő vagy?

Nem.

Csöppet sem?

Csöppet sem. De nem tartom rossznak az egyház által ajánlott programot, hogy az ember minden nap gondolja át, miben hibázott. Jó irány, hasznos, tisztességes, arra sarkall, hogy jobb ember légy. Ami persze nem mindig, nem mindenkinél sikerül.

Szerinted mi van a halál után?

Semmi. Azt gondolom, amikor leáll a szívünk és az agyunk, akkor végünk van. Azt gondolom, nincsen folytatás. De azt is megértem, hogy ebbe nehéz belenyugodni, úgy vélem, ezért történt, hogy nem Isten teremtett minket, hanem mi teremtettük őt. Ezt persze nem én találtam ki, hanem Ludwig Feuerbach.

Téged nem rettent, hogy lekapcsolják a villanyt, és vége?

Nem szoktam én azon gondolkodni, hogy mi lesz velem, hogyha nem leszek. Én még fiatal vagyok. Alig hetvennyolc éves.

Félre ne érts, nem a nekrológodat készítem elő.

Meghalt a macska, én se vagyok más, én is meg fogok halni. Nem gondolom, hogy a macska lelke fönn van, azt se gondolom, hogy az enyém fölkerül, de erről senkit nem akarok meggyőzni. Ha tudsz hinni, tiszta haszon. Én nem tudok, most akkor mit csináljak?!

Sose legyintett meg a hit?

Egyszer majdnem bepaliztak, már bocsánat a kifejezésért. Hetvenes évek második fele. Üldözték Iványi Gáborékat…

Ez is szokott ismétlődni.

…Én meg nyugati lapokat tudósítgattam a kálváriájukról, meg vittem hozzájuk külföldi újságírókat. Összebarátkoztunk, többször hívtak, megkértek, hogy fordítsak le nekik egy Jézus-filmet. Jártam párszor a rögtönzött istentiszteletükön, imádkoztak, közben megszólaltak a résztvevők, az egész olyan bensőséges volt, mindenki ugyanazt érezte, és ez hatott rám. Mígnem valaki azzal állt elő, hogy ő olvasta a Bibliában, hogy a Szovjetunió el fog pusztulni. Amúgy akkorra én is azt gondoltam, hogy nem tart örökké a Szovjetunió, például mert a déli részén nagyon szaporodnak a muzulmánok, Ukrajna időzített bomba, a balti államok szintén, ezer ellentét feszül a felszín alatt, plusz a rendszer feléli az erőforrásait, hiszen fönt döntenek az elosztásról.Csakhogy alulról torzított információt kapnak, mert a lentiek érdeke az, hogy alábecsüljék a képességeiket és túlbecsüljék a nehézségeiket, fönt tudják, hogy ez így van, ezért srófolnak, ezért a lentiek még inkább torzítanak, a döntéshozatal ellehetetlenül, egyszer minden elfogy, összedől az egész, vagyis a rendszer elméletileg is rossz, nem tud jó lenni. De hogy a Bibliában benne van mindez, az kicsit agyonverte az áhítatot.

Menjünk vissza II. János Pálhoz. Mondod, hogy közvetlenül a rendszerváltás előtt Pozsgay államminiszterrel is jártál a pápánál. Neki mondott valami politikailag értékelhetőt a pápa?

Semmit! Viszont Pozsgay utóbb többször is úgy nyilatkozott, hogy a Szentatya figyelmeztette őt, óvatosan kell lebontani a rendszert, ne kapkodjanak, ne csináljanak hirtelen dolgokat.

Egyszer nekem is elővezette ezt Pozsgay egy tévéműsorban, én meg jeleztem, hogy nem mondott ilyet a pápa, de Pozsgay csak kötötte az ebet a karóhoz, én meg: »Én voltam a tolmács, nem emlékszik? Bizton állíthatom, hogy ezt nem mondta a pápa.« »Dehogynem, dehogynem.« »Higgye el, a lengyel-magyar kapcsolatokról volt szó, meg Szent Kingáról, a politika szóba se került, megesküszöm mindenre, ami szent.«

Még az is kizárt, hogy elbambultam volna, ugyanis én fordítottam oda-vissza, mert elfelejtették behívni Szabó atyát, aki a Vatikáni Rádió magyar adásának volt a vezetője, ugyanis a pápa szavait felszentelt papnak kell fordítania. Emiatt engem először be se akartak engedni, úgy kellett erősködnöm, hogy beüzenjenek, elsőre nemet mondtak, de nem hagytam magam, végül a kamarás vagy kicsoda magát a pápát kérdezte meg, mi legyen, és ő mondta, hogy jöhetek.

Horn Gyula látogatásánál már jelen volt Szabó atya?

Ott már igen.

Ő jól fordított?

A pápánál igen, de aztán átmentünk Agostino Casarolihoz tárgyalni. 1990 januárját írtuk, azzal kezdte a bíboros, hogy megkapták Németh Miklós miniszterelnök szeptemberben írt levelét, melyben felajánlja, hogy a Vatikán és Magyarország vegye fel a hivatalos diplomáciai kapcsolatot, és alapos megfontolás után úgy döntött a Szentatya, hogy nunciatúrát létesít Budapesten. Szabó atya mindezt úgy fordította, hogy a Vatikán nem létesít nunciatúrát Budapesten.

Miért mondott ilyet Szabó atya?

Nem tudom. Félreérette. Vagy nem értette félre, de megesik, hogy az ember nem azt mondja, amire gondol, hanem pont az ellenkezőjét. Mindenesetre néztem Gyulát, hogyan reagál, és mivel ő továbbra is derűsen nézett maga elé, mintha mi se történt volna, nem szóltam semmit.

Vége lett a találkozónak, elbúcsúzunk, kivezet minket valami komornyik, megyünk lefelé, óriási üres terek, csarnokok, lépcsőház, kupolák, állati nagy csönd, minden lépés visszhangzik, mondom Horn Gyulának, hogy nem kell ám megijedni, mert nem azt mondta a bíboros államtitkár, hogy nem akarnak nunciatúrát létesíteni Budapesten, hanem azt, hogy akarnak. Erre fölkiált abban a hatalmas kongó ürességben Gyula: »És maga miért nem szólt?!« Hát, mondom: »nem jelentem föl a kollégát a főnöke előtt, nem akarhatom, hogy máglyára küldjék és megégessék a Campo de’ Fiorin, mint annak idején szegény Giordano Brunót.” »Maga nem normális« – ennyivel nyugtázta mindezt Gyula, és ballagtunk tovább lefelé.

Odabent hogyhogy derűs arccal fogadta Horn a vélt csapást?

A vérbeli diplomata pókerarcú, elő nem fordulhat, hogy mutatja, hogy háborog a lelke.

Lett nunciatúra?

Lett, persze.

Szabó atyával utóbb megbeszélted a félrefordítást?

Nem. Minek?

Vajon hány háború robbant ki félrefordítás miatt a történelem során?

Szerintem egy se. A komolyabb lépéseket írásos dokumentum átadása előzi meg, a nunciatúra esetében is így volt ez. Az viszont gyakori, hogy a politikusok a tolmácsra kenik a maguk hülyeségeit, például, ha indulatukban valami eszeveszett sértést vágnak a tárgyalópartnerük fejéhez, és az kifogást emel, akkor szokás úgy visszakozni, hogy „nem sértőt mondtam, csak rosszul fordították.” Velem is megtörtént ez, konferencián tolmácsoltam a kabinban, lent összefeszültek, fordítottam, a sértett fél felháborodott, mire a sértegető azzal intézte el dolgot, hogy az egész a tolmács hibája. A szünetben kértem az illetőt a folyosón, árulja már el, milyen fordítási hibára gondolt, „áh, semmire, ez csak egy udvariassági formula.”

Mire te?

Megköszöntem, hogy merő udvariasságból elbánt velem.

 

Betlen Jánossal készült életútinterjúnk a második résszel folytatódik néhány nap múlva.