Hangoskönyveket olvas fel vakoknak a zalai Columbo

Tizenhat éves voltam, valamikor a hatvanas években, amikor eldöntöttem: zsaru leszek, semmi más.

Mitől támadt ez a nagy eltökéltség?

Simon Templar miatt. Ezt a tévés sorozatot falta akkor az egész ország. Roger Moore, a főszereplő tip-top elegánsan került elő a hatalmas bunyókból, mindig ő győzött, és döglött érte az összes magyar lány. Így már érthető?

Hogyne, így már tökéletesen.

∗

Varjasi Gábort az isten se zsarunak teremtette. Szülei mindketten tanárok, ötéves korától maga is irodalom- és zenerajongó volt, később irodalmi színpadokon lépett fel – egy farmeres, nyugatimádó srác, amolyan kívül-belül laza, igazi humán értelmiségiféle.

Talán soha nem került volna a pályára, ha az érettségi után, hatvannyolcban nem sorozzák be katonának. Persze ettől még nem lesz valakiből rendőr.

Csak hát hirtelen a nyakába pottyant egy lehetőség. Mivel a rendőrség és a határőrség állományában óriási volt a tiszthiány, a régi gárda, az ötvenévesek éppen leszereltek, és szükség volt az utánpótlásra, az arra alkalmas kiskatonáknak felajánlották, kiválthatják a sorkatonaságot egy kétéves BM tartalékos tiszti tanfolyammal.

Kalandvágyból jelentkezett.

Képzelje csak el: húszévesen a hosszú hajammal, gitárral a hónom alatt hirtelen a Zalaegerszegi Városi és Járási Rendőrkapitányságon találtam magam, mint nyomozó alhadnagy. Ezen még én magam is meglepődtem. Mert persze lövésem sem volt a nyomozó szakmáról. Viszont az egész kapitányságon csak nekem volt rendes, nappali tagozatos érettségim, fogalmazni is jól tudtam, sokszor rám bízták hát a jelentések írását meg egy csomó más adminisztrációt. Hervasztó dolog egész nap gépelgetni, Simon Templartól sem ezt láttuk.

De azért mindenkinek lehet szerencséje. Némi hányódás után egy tapasztalt bűnügyi nyomozótiszt mellé osztották be. Bálint bátyó (így hívta a mesterét az ifjú nyomozósegéd) sem bajlódott anno sokat a középiskolával (később elvégzett talán valami gyorsított tanfolyamot vagy iskolát), művelt embernek sem lehetett mondani, viszont két dolog is jellemezte: a fifikás agy és az empatikus készség. Úgy is hívta mindenki: „Egerszeg Columbója”. Varjasi Gábor mellette nőtt fel, így lett belőle igazi zsaru, a zalai Columbo. Mondjuk azt, hogy a Roger Moore-os elegancia vágyott álmából a gyűrött zalai ballonok reális világába csöppent.

Bálint bátyótól tanulta meg például a pörgetéses technikát. Hogy az micsoda? A kihallgatások során megismerni a bűnöző delikvens személyiségét, beszéltetni és beszéltetni, sok cigit elszívni együtt, viccelni vele, kávéval is kínálni, és közben abba az irányba vinni, amerre a kihallgató tiszt akarja. Szóval locsogni-fecsegni, és közben iszonyatosan figyelni, főleg arra, merrefelé nem akar elmenni az a gyanúsított. Mert esetleg éppen ebben rejlik az ügy kulcsa.

Idővel már össze se kellett néznünk a bátyóval, spontán vettük át egymástól a szót, cserélgettük a szerepeinket, egyikünk dumáltatott, a másik közben töprengett és figyelt: aha, itt lehet fogás az emberen. Na, ez a pörgetős kihallgatás. Mire leült velem szemben az a gyanúsított, addigra – mivel erősen készülni kell egy ilyen kihallgatásra – néha többet tudtam róla, mint ő saját magáról. De persze közben úgy teszünk, mintha semmit se tudnánk. Ez benne a kunszt.

Hát, ez tényleg teljesen columbós nyomozási technika – jegyzem meg. Érdekes, hogy még az évjárat is egybe esik. Persze nem Los Angelesben vagyunk, hanem Zalában. Tényleg, a hetvenes-nyolcvanas években milyen jellegű bűnügyek fordultak elő errefelé?

Mackó lovasszánon

„Jellemző volt a betörés, a rablás, a lopás, a markecolás. Különböző, erre szakosodott bandák működtek a megyében, és mondhatom, nem csak hülyékből álltak. Az egyik ilyen bűnöző csoport már 76 betörést hajtott végre, de nem tudtuk elkapni őket. Többek közt téeszek páncélszekrényét vették célba, mégpedig mindig fizetésnap előtti este, hogy biztosra mehessenek. Akkor még nem volt divat biztonsági őr alkalmazása, a fizetések banki átutalása sem. Az is előfordult, hogy nem sokat cicóztak a soron lévő páncélszekrénnyel: mivel nem akartak zajt csapni a felfeszítésével, éjjel kibontották a falat, és egy lovasszánnal vontatták el a mackót, hogy aztán valami távoli erdőben fejszével verjék szét. Elmeséljem az utolsó akciójukat?”

Azt bizony szívesen hallanám.

„Na, az egy kocsma kifosztása volt, talán még a hetvenes évek közepén történt. Elvitték persze az egész kasszát, az értékes italkészletet is kipucolták. Meg amit még találtak. Többek közt a gazda legálisan tartott vadászfegyverét is. Ez utóbbi nagyon súlyos tettnek számított a hetvenes években, szinte politikai ügynek. Fegyvert lopni! De hiányzott a bizonyíték, mert a puskát nem találtuk meg. Közben mindegyik gyanúsítottunk vadul és rutinosan tagadott, keresztbe-hosszában teleaggatták egymást alibikkel.

Volt köztük egy nagyon derék, okos fiatalember is, aki a Narancs névre hallgatott. Ambiciózus kölök volt, esti gimnáziumba is járt, pedig a legszegényebb cigánytanyán nőtt fel. Kifejezetten megkedveltem a srácot, jóravaló gyereknek látszott, és borzasztóan sajnáltam, hogy ilyen ügyekbe keveredett. Egyébként az elfogatása környékén született egy kisfia. Miután mindenről az égvilágon nagyon jól elbeszélgettem vele, elcigizgettünk együtt, és egyfajta bizalmi kapcsolatba kerültünk, intelligens srác lévén, ő volt az összes gyanúsított közül az egyetlen, aki, megértette, hogy az egész ügyben a fegyver a legfontosabb, azt meg kell találnunk. Ha a pénzt meg a többit nem is, a társait sem kell beköpnie, de ezt az egyet muszáj. Nagy volt a külső nyomás, összesen három napom volt rá. Ha eredménytelen a kihallgatás, el kell engednünk a gyanúsítottakat.

Ajánlottam neki egy üzletet: Ha megmutatja, hová dugták a puskát, én elintézem, hogy a karjába vehesse az újszülött gyerekét. Ez teljesen szabálytalan ajánlat volt a részemről, ilyet rendőr elvileg nem tehet. Mind a ketten tartottuk a szavunkat. Egy budihoz vezetett el minket, oda dobták be. Utána már nem volt nehéz felgöngyölíteni az egész veszélyes bandát. A végén Bekes Bálint bátyó kezet nyújt nekem, azt mondja: gratulálok, a tanítvány túlszárnyalta a mesterét. Azóta sok kitüntetést kaptam, de ez a mondat volt életem fődíja. Egyébként, amikor ez a fiú  kijött a sittről, felkeresett és hozott nekem ajándékba egy üveg whiskyt. A Bátyó, a mesterem sajnos már nem ihatott belőle, mert addigra eltemettük szegényt.

Varjasi Gábor mintha barátságban lenne a bűnnel, mintha kedélyesen, otthonosan kezelné azt. Tényleg, mit gondol róla?

„A bűnelkövetés az emberi természet része. Kész. Persze nem csak kedélyes, whiskyzős betörők vannak, hanem olyan ügyek is, ahol szóba se jöhet a zsaru empátiája. Agyonszurkált testek, örökre tönkretett családok, megerőszakolt kiskorúak, félig agyonvert asszonyok. Az a halálra éheztetett kisgyerek például, akinek a boncolásán hivatalból kellett jelen lennem, örökre beleégett a retinámba. Az igazságügyi orvosszakértő megpróbált tanítani: csak azt a testrészt kell nézni, amit éppen boncolnak, ne az egészet. Honnan is tudhatta az a szakértő, hogy nekem otthon egy ugyanilyen korú kislányom van? Az ilyen ügyek után nem szabad egyenesen hazamenni, nem szabad hazavinni azt, amit láttál. Nagyot kell előtte sétálni, vagy akár bedobni egy felest. Ezt is tanulni kellett. Viszont annál erősebb a késztetés meg az elszántság, hogy egy ilyen bűnözőt vagy gyilkost megfogjak. Hogy soha senkivel ne ismételhesse meg a tettét. Ilyenkor aztán kőkemény tudok lenni.”

Teltek az évek, évtizedek. Időközben Varjasi Gábor levelezőn elvégezte a Rendőrtiszti Főiskolát, a nyolcvanas évek közepén a Politikai Főiskolát is, ahol politológiára szakosodott. Mindkettőt vörös diplomával abszolválta. Különböző vezetői állásokat töltött be a megyében, később a bűnügyön alosztályvezetőnek nevezték ki, így azoknak az embereknek lett a főnöke Egerszegen, akik hajdan a mesterei voltak. Kényes helyzet volt ez, de megugrotta ő is, a többiek is. „Jobb lenne nekünk, ha egy ejtőernyőst küldenének a nyakunkra valahonnan felülről?” – győzködték a néhány berzenkedő kollégát Gábor zsarubarátai és hívei. „Őt legalább ismerjük, mint a rossz pénzt.”

És tényleg úgy tűnt, hogy mindenki jól járt. A népszerűsége a városban, később az egész megyében egyre növekedett, úgy beszéltek róla a helyi lakosok: a mi zsarunk, a mi emberünk. Hétvégente a Kobükisz nevű rendőrbandával játszott a rendőrklubban, gitár, szintetizátor, mindegy volt neki. Szinte mindenkit ismert a környéken. A helyi cégek kapkodtak érte, hogy a gyerekek örömére december hatodikán ő menjen el hozzájuk Mikulást alakítani. Az alkata tökéletesen alkalmas erre a szerepre. Szép nagydarab ember.

Aztán eljött 1989.

Ebben az évben, húsz év szolgálat után nevezték ki az akkor már rendőrezredesi rangban lévő, éppen 40 éves Varjasi Gábort a Zalaegerszegi Városi és Járási Rendőrkapitányság vezetőjének. Egyébként sem azelőtt, sem akkor nem szívesen hordott egyenruhát, a hétköznapi szolgálatban egyáltalán nem. Csak ha nagyon muszáj volt. Továbbra is farmerben járt.

A rendszerváltás soha nem látott zűrt és káoszt hozott a rendőrség életébe is.

A frissen kinevezett rendőrkapitány is csak kapkodta a fejét. Hogyan verje a beosztottjai, a járőrei fejébe, hogy mostantól nem járhat el a kezük? Még akkor sem, ha gyalázza vagy esetleg fizikailag inzultálja őket egy-egy igazoltatott személy. Mert az ilyesmi már tilos. Felbolydult az utca is. Szaporodtak a cigány-magyar bunyók a nyilvános helyeken. Meg az a rengeteg párt, ami a kilencvenes évek legelején alakult, a fene se ismerte ki magát rajtuk, az a sok indulat körülöttük. A folyamatos utcai tüntetések: szimpla rendőri biztosítás vagy közbeavatkozás? Na, de hol a határ? Senki sem lehetett ebben biztos, mert az addigi szokásokat el kellett felejteni, az új jogszabályok pedig még képlékenyek voltak.

Lenin élt, él, élni fog – a rendszerváltás szikár bája

Közvetlenül a rendszerváltás után minden rendezvény, tömegesemény vagy bejelentett tüntetés előtt megbeszélést tartottunk, meghívtuk rá az érintett pártok képviselőit is Nem volt ott a világon senki se profi, maguk a politikusok sem. Megjegyzem, ettől sokkal emberibb volt az egész, egészen más volt a kommunikáció, mint manapság. Na jól van, bejelenti az egyik frissen alakult jobboldali párt, hogy le szeretnék rombolni a Lenin-szobrot. Mert hogyhogy az még állhat a talpán?! Mondom nekik: ez nektek a béke meg nyugalom, amit ígértetek? Ne várjátok el tőlem, hogy ehhez az írásos hozzájárulásomat adjam! Viszont megakadályozni se akarom. Találjatok ki valamit. Na, legközelebb jönnek és kijelentik: meggondolták, nem rombolják le, hanem körbetakarják deszkákkal. Helyes, jó ötlet. Igen ám, de létezett két vadonatúj baloldali párt is. Ők meg ahhoz kérték a hozzájárulásunkat, hogy tüntethessenek a szobor megmaradása mellett. Mondom, oké, van egy ötletem: ti fiúk hétfőn betakarhatjátok, a másik párt kedden meg kitakarhatja. Aztán folytathatjátok, ameddig tetszik. És megkezdődött a városban a ki-be deszkázás. Én magam vállaltam a biztosítás parancsnoki szerepét: egy ilyen politikai helyzetben nem adja ki az ember a kezéből a felelősséget. Nem mintha tudtam volna, mit kell csinálni, honnan is tudhattam volna, csak kifelé mutattam a rohadt nagy magabiztosságot. Uraim – mondom nekik a betakarásos tüntetés után –, csak attól tartok, hogy akad olyan hülye, aki éjszaka a sötétben mégis odalopakodik, és ledönti azt a szobrot. Mire ők: semmi gond, kapitány úr, mi majd vigyázunk rá. Rendben. Még élek, nem felejtem el: egy jobboldali párttal őriztettem a Lenin-szobor épségét. Mígnem aztán a megbízott tanácselnökkel együtt darut hívtunk, ami kiemelte és elvitte a Lenint. Vége lett a játéknak.

Ezzel a diplomáciai kunszttal aztán elcsitultak a viharok, és jöhetett Varjasi Gábor Oscar-díja. Legalább is ő így szereti hívni. A térfigyelő kamerák bevezetéséről van szó Egerszegen, egy olyan időben, amikor a térfigyelő rendszerek még ismeretlenek voltak az egész országban. Pokoli nehéz volt kibrusztolni rá pénzt, senki sem értette, mire lesz igazán jó ez a kütyü. De felszerelték a kamerákat, a mindenkori ügyeletes pedig a központban elkezdett szépen mozizni, vadonatúj szórakozás volt neki is, másnak is, és ha kellett, persze riasztott.

„Klassz idők jártak a kilencvenes évek elején. Szabad volt gondolkozni, érvelni, önállóan nekifogni dolgoknak. Megtervezni, kidolgozni az átfogó bűnmegelőzést, helyi pedagógusok, családok bevonásával. Érezte az ember, hogy benne van a jelenben, még ha az a jelen mégoly kaotikus is. Nem volt annyi bürokratikus akadály, merev hierarchia. És az ellenfelek képesek voltak kommunikálni egymással. Bár most is ilyen normálisak lennének az emberek!”

A zalaegerszegi rendőrségi épület már régóta tűrhetetlen állapotban volt. Penészes falak, dohos levegő, málló vakolat, rohadó csatornák, agyonfoltozott tető. Hosszú évtizedeken át esély sem adódott, hogy egy tisztességes helyre költözhessenek. Mikor elérkezettnek látta az időt, Varjasi úgy döntött, megszerzi maguknak az egykori MSZMP megyei pártbizottságának tip-top székházát a városközpontban.

Nektek úgyse kell már – jelentette ki gyakorlatiasan a helyi ex-párttitkárnak. Hát nem – sóhajtott az –, igazad van. Akad rá több pályázó is, de mi titeket fogunk támogatni, ha már, akkor legyen a tiétek. „Megkérhetnélek, hogy a szavazásnál mondjatok inkább nemet?” – mondta a kapitány. „Nem akarlak megsérteni, de most mindenki utál benneteket, és ha ti támogatnátok a dolgot, könnyen lehet, hogy a többiek már csak emiatt is automatikusan betartanának.”

A régi gazda megadóan bólintott. És pontosan így is történt, pár hónap múltán a városi rendőrség el is foglalta az új, alkalmas otthonát.

Viszont az első szabályosan megválasztott polgármester – fele akkora fickó volt, mint én, mellesleg egy remek ember – vonalzóval kergetett engem a hivatal folyosóján, mert csak a beköltözésünk után derült ki, hogy a városnak mostantól semmi köze a rendőrséghez, az már az államhoz tartozik. De akkor már semmit sem lehetett tenni.

Ezzel egy fontos dolog megoldódott: lehetett lélegezni az épületben és nem áradt kollektív dohszag a rendőrökből, amikor kirajzottak onnan.

Amit nem tudsz megakadályozni, abban inkább vegyél részt

„Azért nem minden akciónk volt egy sikertörténet. Az agyukra mentem például a golyóálló mellényeimmel. Az első privatizációs hullám idején megjelent Egerszegen egy amerikai rendőr egyenesen Chicagóból. A feleségét kísérte, és amíg az a helyi ruhagyárban tárgyalgatott üzleti ügyben, ő engedélyt kért, hogy körülnézhessen nálunk is. Megdöbbent, amikor látta, hogy a rendőreinknek nincs golyóálló mellényük. Ami azt illeti, tulajdonképpen volt: az egész állománynak összesen két darab, ősrégi, egyenként negyvenkilós, semmire se jó szovjet monstrum. Azt mondta: náluk évente leselejtezik a könnyű, ing alatt is viselhető mellényeket. »Összegyűjtöm, és küldök én nektek ezekből, ha akarjátok.« Tartotta a szavát. Küldött vagy száz darab habkönnyű, príma golyóálló mellényt. Viszont ez a felszerelés nem szerepelt hivatalosan a szabályzatban, így nem kaptam engedélyt, hogy szétosszam a rendőreim között. A fene megette: adtam belőlük a polgárőrségnek, a vámosoknak is tíz darabot, a maradékot aztán mégis mi használtuk fel: csak nem volt szabad úgy hívnunk, hogy golyóálló mellény. Azt kellett mondani: munkavédelmi eszköz.”

Járt maga pórul valaha is? – kérdezem az egykori rendőrkapitányt.

Hogyne. Sokszor ért támadás, sokat nyeltem, és jó párszor veszítettem. A nagyfőnököknek is van nagyfőnökük. A cukrom és az érszűkületem, ami miatt pár éve le kellett vágni ez egyik lábamat, nem előzmények nélkül való. De én sokkal szívesebben gondolok a sikerekre. Abból se volt kevés. A városban még sokan emlékeznek arra a bizonyos kosárlabda-meccsre, amikor a helyi játékosok először lettek országos bajnokok. Alatta-utána forró volt a hangulat, lógott a levegőben a balhé. Erre mit lép a rendőrkapitány? Hát, fogja magát és gyorsan szervez egy spontán tömegtüntetést. Amit nem tudsz megakadályozni, abban vegyél szépen részt – logikus, nem? Tudtam, hogy a meccs után a szurkoló tömeg a központba vonul majd, és ott, abban a mámorban meg az ellendrukkerek őrjöngése miatt könnyen komoly zűr támadhat. Beültettem hát a győztes játékosokat a járőrkocsikba, és úgy vitettem őket egyenesen a Dísz térre. Araszolva haladtunk, a tömeg pedig közben rohant mellettünk, simogatta, csókolgatta a rendőrautóinkat. Imádták a rendőrséget ezért a gesztusért! És a balhé elmaradt.

Akkor már sokan csak úgy emlegették: „a mi Vagabink”. A népszerűségéhez nyilván hozzájárult az is, hogy a kilencvenes években frissen felállt városi tévében állandó műsort vállalt: élőben, tabuk nélkül lehetett kérdezni őt bármiről. Ha tévedett, és ez bizony előfordult, a következő adásban elnézést kért, és korrigálta magát.

Úgy tűnik, mintha nem bírná ki, hogy ne szeresse őt mindenki.

„Azt tényleg nem bírnám ki. Ez az én gyengeségem, belátom. De ez nem öncél, fontosabb az az öröm, amikor baj nélkül zajlik le egy tömegesemény, nincs ütközet, nincs törés-zúzás, sebesülés, ha megoldódik egy krízishelyzet. Mert a felelősség azért végig az enyém, akár felhevült foci- vagy kézilabda szurkolóról, akár taxis blokádról van szó.”

Hallgatva az élettörténetét, úgy tűnik, nem sok ideje maradhatott a családjára.

Bizony nem. A kisiskolás korú gyerekeim gyártottak is egy versikét: »Vera, Gabcsi nem ijed meg, hogy ha jön az URH, tudják, hogy az apjuk küldte, mert ő éppen nem ér rá.« Ezzel mindent elmondtam. De most, hogy már jó régen nyugdíjba mentem, megpróbálom az unokáimon keresztül visszaadni nekik, amit anno elmulasztottam. A haverjuk vagyok, a lányunokám nekem mondja el, ha tetszik neki egy fiú, a sráccal meccsekre járunk együtt. Én ezt az egész életet csak egy olyan asszony mellett tudtam vinni, aki mint egy szikla áll mellettünk a szeretetével. 14 évesek voltunk, amikor a gimiben az évnyitón egymásra néztünk és azóta vagyunk együtt.

Varjasi Gábor tizenhét éve, 57 esztendősen ment nyugdíjba a megyei főkapitányságról, ahol az utolsó aktív éveiben a közbiztonságért felelős igazgatóként dolgozott. A miniszter kérte, hogy maradjon tovább. „Azt válaszoltam, köszönöm, szép volt, jó volt, de elég volt. Én már elvégeztem a magam dolgát. Addigra már elég rendesen ki voltam dekorálva díjakkal, elismerésekkel. Attól fogva én már csak a privát mániáimnak és a családomnak akartam szolgálni.”

Miféle mániákról van szó?

Nézze a könyvtáramat. Rengeteget olvasok. Nézze, itt a számítógépem: ezen szerkesztek zenéket, amúgy meg hétvégente szintetizátoron szórakoztatom a népet itt-ott: nyugdíjas otthonokban, esküvőkön, bulikon játszom, afféle egyszemélyes bandaként. Egy vegyeskórus karvezetője is vagyok. Nem tanultam én a karvezetést, de egyszer beugrottam helyettesíteni, aztán ott ragadtam. Nagyon jó velük dolgozni, ma délután is lesz előadásunk. Azelőtt versenyszerűen úsztam, de most se lehet kivakarni a medencéből.

Egy lábbal?

Persze, hogy egy lábbal, mit csináljak, ha csak ez az egy maradt? A másik megtetszett az orvosaimnak, elsajátították, meg kellett válni tőle, úgy három éve. Pedig már hetven éven át olyan jól megszoktuk egymást. Ez van. Na, látja, akkor még én is mélypontra kerültem. Nagyon mélyre. Sosemvolt gondolatok foglalkoztattak. Később az én kérésemre a kórházban beraktak egy csendes kis helyiségbe, ahol folytathattam, amit már előtte elkezdtem: a felolvasást vakok számára, szóval a hangoskönyveket. Ez helyrehozott egy kicsit. Most is csinálom folyamatosan, fekszik ez a munka nekem, hiszen imádom az irodalmat, plusz még segíthetek is azoknak, akik nem látnak. Több mint ezerórányi felolvasás van mögöttem, nemrég kaptam is tőlük egy kristálymikrofon-díjat. Nagyon klassz, büszke vagyok rá. Látja, ott van a polcon az is.

Eszembe jutott magáról valami, Gábor. Talán kicsit morbid.

Nosza.

Szoktuk mondani emberekre: szegény, fél lábbal már a sírban van. Maga viszont fél lábbal nyakig benne van az életben.

Ez egy pontos megállapítás, tetszik. Bár talán egy kicsit túl sok benne a testrész.