Épp elég csapás az aszálykár, erre a vad tönkreteszi a maradék termést is – állóháború zajlik a gazdák és a vadászok között

Az Agroinform.hu nemrég egy több mint ötszáz mezőgazdasági termelő válaszait tartalmazó felmérés eredményét tette közzé, mely szerint a magyar gazdák 86 százalékának okoz gondot a vadkár. Mint a mezőgazdasági szaklap közli, e károknak csak kis részét követi teljes körű kárrendezés. 2022-ben

a térített vadkár 3,1 milliárd forint volt, miközben az Agrárkamara becslése szerint 21 milliárdra is rúghatott a teljes kárösszeg.

A termelők 40 százalékának a szarvasok okozták a legnagyobb kárt. (Az őz és a vaddisznó a válaszadók 17-17 százalékánál vezeti a károkozó fajok listáját, ugyanakkor további 15 százalék a mezei nyulat jelölte meg elsőként.) A gazdák próbálnak védekezni: a válaszadók 35 százaléka villanypásztort, 24 százaléka kerítést alkalmaz a vad ellen.

A vadkár rendezése a vadgazdálkodást ellátó szervezetek (vadásztársaságok) feladata lenne, de a felmérésben részt vevő gazdálkodók többségének rosszak a tapasztalatai: a vadgazdálkodók az esetek 35 százalékában egyáltalán nem nyújtottak kompenzációt, további 42 százalékban pedig csak részleges kártérítés történt. A Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) a múlt évben úgy döntött, tavaly novembertől peres ügyekben az általa alapított cég átvállalja a gazdálkodóktól az eljárásokat, és végigviszi azokat a vadásztársaságokkal szemben.

A szaklap szerint a drasztikusan növekvő vadkár fő oka a vadak túlszaporodása: összesen mintegy 800 ezer nagyvad él hazánkban, ez a felduzzadt állomány évente 1,4 millió tonna szálas, lédús és szemes táplálékot fogyaszt el. Ennek mindössze 8 százalékát (110 ezer tonnát) juttatják ki vadtakarmányként a területükre a vadgazdálkodási egységek, a többit az erdőből és a szántóföldekről fogyasztja el a vad.

Ugyanakkor a vadásztársaságoknak többek szerint csak pontatlan – egyesek szerint olykor manipulált – becsléseik vannak arról, hogy a területükön mekkora a vadállomány. Csányi Erika, a Dél-dunántúli Fauna Vadászati Társaság elnöke, szakmérnök a Magasles blog szerint egy vadászati konferencián így nyilatkozott: „Noha a hazai vadászatra jogosultak 85 százaléka egyetért azzal, hogy törvényi kötelességük a vadállománybecslés, közel 90 százalékuk egyáltalán nem áldoz pénzt erre.”

Próbáltuk megszólaltatni Csányi Erikát, de a szakember azt üzente lapunknak, hogy most nem szeretne nyilatkozni. Megkerestük Petőházi Tamást, aki a Gabonatermesztők Országos Szövetségének elnöke és maga is vadászik; ő is elzárkózott a nyilatkozattól azzal az indokásssal, hogy nem szeretne megbántani senkit.

Vadász- és gazdakörökben járatos forrásaink szerint azért nem könnyű a rendszer szereplőit szóra bírni, mert az akut problémák miatt egyre élesebb a szembenállás a vadászok és a gazdák között, a helyzet feszült, és senki nem találja a megoldást. A helyzet a Dunántúl leginkább erdősült területein, Tolna, Somogy, Zala és Vas vármegyében a legforróbb. „Józan viták helyett gyakran már csak az acsarkodás meg az anyázás megy, miközben a minisztérium tesz az egészre” – fogalmazott egyik forrásunk, hozzátéve, hogy eközben a rendszer szereplői egymásra vannak utalva, tehát csak közösen tudnák kezelni a helyzetet.

„A törvény csak a vadászt védi, a gazdát nem”

Czikk László viszont készségesen állt a rendelkezésünkre. Több is szempontból is rálát a problémára: egyrészt Tolna megyében 1400 hektáron gazdálkodik, másrészt a Donát-Völgye Vadászegylet elnöke. Úgy látja, bizonyos helyeken a vadszaporulat három-négyszerese annak, mint amennyit az állatok természetes élőhelye el tudna tartani. Így aztán

mikor a szarvasrudli rátör egy kukoricatáblára, előfordul, hogy több hektáron egyetlen cső sem marad,

mivel a kukorica egy részét megeszik, a növények többségét pedig letapossák, és emiatt a továbbiakban a gépi betakarítás már nem lesz lehetséges. Olyan években, mint az idei – amikor az extrém hőség és az aszály eleve megtizedeli a termést – a vadkárra különösen érzékenyek a gazdák, és úgy érzik, magukra hagyták őket a bajban.

„A mezőgazdasági termelők az élethez szükséges, alapvető értéket állítanak elő, az ő eredményes munkájuk nélkül ugyanis nem volna mit enni. Amikor vadkárról beszélünk, jó lenne tudatosítani: a terméskiesés nemcsak a termelők kára, hanem az egész országé. Mégis a gazdáknak kell megfizetniük, mert a törvény nem őket védi, csak a vadászokat” – állítja a gazdálkodó.

Czikk László aktív vadászként is úgy látja: a vadászat úri passzió, és mindig is az volt. Nemes dolog, ami szerinte egyáltalán nem a gyilkolásról, hanem a természet szeretetéről szól, de fontosnak tartja kimondani, hogy az árát zömében a gazdatársadalom fizeti meg. Ennek a megoldása pedig az lenne, hogy a gazdák bármilyen eszközzel megvédhessék a kultúráikat. A vadásznak pedig elvileg felelőssége volna, hogy a vad ne szaporodjon túl és ne mehessen be a földekre.

Magyarországon egymillió-kétszázezer hektár állami erdő van, tehát bőven volna lehetőség, hogy ne a mezőgazdasági kultúrákban folyjék a vadászat, csak a „bibi” Czikk szerint ott van, hogy az állami erdőgazdaságok területein vadászni sokkal költségesebb.

Azt pedig egyenesen felháborítónak tartja, hogy a törvényi szabályozást illetően ennyire a vadásztársaságoknak lejtsen a pálya; példaként említi, hogy a vadászati törvény értelmében a gazdálkodók nem húzhatnak tartós huzalkerítéseket a földjük köré, csak a vadásztársaságok jóváhagyásával.

A vadásztárságok egyfajta vadaskertként tekintenek a területekre Czikk szerint. A gazdák megtermelik a takarmányt, a vad letapossa, megeszi, a vadász pedig eredményesen tud vadászni. A túlszaporodott állomány kedvez a vadásznak, mert ha fizetős vadászatot szerveznek vendégvadászok számára, nem kell napokig cserkelni egy-egy szép állat után, hanem akár egy nap alatt megvan a csodás teríték, még válogatni is lehet a bőséges kínálatból.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy aki vet, az nem biztos, hogy arat, aki pedig nem vet, vagyis a vadász, bőségesen arathat, s adott esetben többet profitál a termésből, mint maga a termelő

– fogalmaz Czikk László. „A gazdatársadalom munkájának eredménye az időjárástól, az elemek játékától és a vadtól is függ, tehát e tevékenység rengeteg kockázattal jár. És mikor a nóta vége az, hogy beleraknak egy hektár kukoricába 500–600 ezer forintot, és kivesznek belőle 100–200 ezret, akkor, azt hiszem, érthető az elkeseredésük.”

A vadkár megtérítése ugyan a vadásztársaságok feladata lenne a törvény értelmében, de ezt különböző furmányos módokon rendre kijátsszák a gazdák tapasztalatai szerint. Egyszerűen nem fizetnek, vitatják a vadkár mértékét, és inkább perre mennek.

„Amennyiben a peres utat választják, a törvény értelmében addig nem kell feltölteniük egy fillért sem az erre célra elkülönített vadkárszámlára. Inkább megfizetik az ügyvédeket, mert az még mindig olcsóbb, mint a tényleges kárt kifizetni. Ha tíz perből csak kettőt-hármat megnyernek, már jól jártak. És megint a termelőn csattan az ostor. Vannak olyan vadásztárasságok, amelyek vita nélkül mindenféle vadkárt kifizetnek az utolsó fillérig, de ezek olyanok, amelyekben tőkeerős vállalkozók állnak a háttérben; ebből is látszik, hogy ameddig a törvényi szabályozás nem helyezi gazdasági alapokra a kérdést, addig a probléma megoldatlan marad” – állítja Czikk László.

Sokkal több medve, farkas és hiúz kéne

Gálhidy László biológus, erdőökológus, a WWF Magyarország Erdő programjának vezetője szerint a jelenség nem új és nem is csupán Magyarországra jellemző – bár nálunk a legnagyobb a baj. Hazánkban Gálhidy közlése szerint a következőképp alakult 1960 és 2020 között a patás vadfajok országos állománya:

• a gímszarvas húszezerről százhúszezerre,
• a dámszarvas minimális egyedszámról negyvenezerre,
• az őz hatvanezerről százhatvanezerre,
• a muflon kétezerről tizenkétezerre,
• a vaddisznó tízezerről százezres egyedszámra növekedett.

A dám és muflon kifejezetten sportvadászati célra betelepített faj, s utóbbi – ami tulajdonképpen vadjuh – nagy vadsűrűség esetén komoly környezeti károkat képes okozni védett területeken, lelegeli és széttapossa a fiatal növényeket, a legkülönfélébb védett lágyszárúakat, ráadásul a muflonszaporulat mozgása egyes helyeken a talajerózió egyik alapvető előidézője.

A túlságos vadsűrűségnek nemcsak a gazdálkodók látják kárát, de maga a vadállomány és az erdő is. A vad azért, mert a sűrű állományban gyakoribbak a betegségek, az erdő pedig azért, mert nem tud megújulni: a friss hajtásokat, cserjéket egyszerűen lerágják a növényevő patások, amíg csak elérik, akár két lábra ágaskodva, ezzel ellehetetlenítik az erdő felújulását. Ez a Vértesben például akut probléma az erdőökológus szerint, ott mindenütt „bonszájra rágott” cserjékkel, csupasz erdőtalajjal lehet találkozni.

Gálhidy is úgy látja, Magyarországon a vadászat hagyományosan a politikai elit kedvtelése, státusszimbóluma. (Bár ez a hatvanezer fős magyar vadásztársadalom egészéről nyilván nem mondható el.) Ez így volt a Horthy-rendszerben, valamint a kommunista diktatúra ideje alatt is. A nagy kép azt mutatja, hogy Magyarországon erősebbek a vadnyomásból fakadó anomáliák, mint másutt Európában. A hivatásos vadászok feladata az állomány szabályozása, azonban a sport- vagy hobbivadászoknak kedvez a nagy vadsűrűség.

A megoldás az állománygyérítés volna, ami nem mindenütt jelenti csupán a puska használatát: lényegesen több nagyragadozó, vagyis farkas, medve és hiúz kéne a magyar erdőkbe. Ezek a patás növényevő vadfajok természetes ellenségei, és ott, ahol megfelelő létszámban jelen vannak, igen hatékonyan oldják meg a szelekciót – hozzájárulva mind a terménypusztítás megfékezéséhez, mind az erdő természetes megújulásához. A Dunántúlon erre egy ideig biztosan nem lesz lehetőség, de a Kárpátok vonulatához tartozó Északi-középhegységben egyszerűen csak hagyni kéne, hogy ezek az állatok nagyobb számban megtelepedhessenek.

Sajnos rendszeresen találkozunk azzal, hogy kilövöldözik a vadászok a farkast. Bár ez törvénybe ütközik, az ilyen ügyek többnyire helyi szinten maradnak

– fogalmaz Gálhidy László. Legfeljebb a kocsmaasztaloknál beszélnek róla, és nagyon ritka eset, hogy egy-egy illegális kilövés története eljut addig, hogy az elkövetőt felelősségre vonják.

Kétségtelen, hogy akadnak gazdák, akik a haszonállataikat féltve tiltakoznak a nagyragadozók elterjedése ellen, és ez a félelem vitathatatlanul jogos, viszont rengeteg példa van arra, hogy megfelelő kerítéssel, kutyával, villanypásztorral meg lehet védeni a jószágot a nagyragadozók támadásaitól, emberre pedig csak egészen ritka és kirívó esetekben jelentenek veszélyt – teszi hozzá a WWF programvezetője.

A túlszaporodás „a legkevésbé sem igaz”

Kíváncsiak voltunk az eltérő érdekeltségű szervezetek álláspontjára, ezért ugyanazokat a kérdéseket megküldtük a Nemzeti Agrárgazdasági Kamarának, az Országos Magyar Vadászkamarának, valamint az Agrárminisztériumnak is. Azt tudakoltuk:

• igaz-e, hogy vészesen túlszaporodott a vadállomány,
• igaz-e, hogy a vadásztársaságok nincsenek tisztában azzal, mekkora állománnyal gazdálkodnak,
• igaz-e, hogy a vadásztársaságok nem térítik meg időben a vadkárokat, illetve vitatják azok mértékét,
• valamint kikértük a felek álláspontját arról, hogyan lehetne enyhíteni a feszültségeket.

A minisztérium részéről a sajtóosztály, az agrárkamara részéről Luzsi József vidékfejlesztésért felelős országos alelnök, a vadászkamarától pedig Földvári Attila szóvivő válaszolt írásban.

Már a vadállomány túlszaporodását illetően is eltérő válaszokat kaptunk. Az agrárkamara alelnöke az Országos Vadgazdálkodási Adattár adataira hivatkozva lényegében megerősítette a WWF programvezetőjének állításait, kiegészítve azzal, hogy a gímszarvas létszáma az elmúlt 30 évben több mint a duplájára nőtt (1995-ben mintegy 50 ezer egyedet tartottak nyilván, mára 128 ezerre növekedett a becsült létszám), a dám esetében majdnem háromszoros a növekedés, (1995-ben 16 ezer volt a becsült számuk, 2023-ban már 46 ezer). Luzsi szerint elgondolkodtató, hogy bár az elmúlt évben minden addiginál több gímszarvaselejtésről adtak számot a vadászok, az állomány mégis tovább gyarapodott. A vaddisznó létszáma az elmúlt három évtizedben szintén megduplázódott az agrárkamara alelnöke szerint, aki hozzátette: a probléma azért nem lett még súlyosabb, mert az afrikai sertéspestis miatt némileg gyérült az állomány, azonban így is 56 ezer példányt mutat a statisztika.

Az állítás a legkevésbé sem igaz

– így reagált ugyanakkor a vadászkamara szóvivője a túlszaporodást firtató kérdésünkre. Földvári Attila szerint a túlszaporodás az adott állomány egyedeit is negatívan érinti: az élőhely forrásai nem elegendők minden egyednek, amelyeknek ezért romolhat a kondíciója, csökkenhet a szaporodási sikeressége, nő az egyedek közötti versengés. Magyarországon szerinte mindez egyik vadászható fajról sem mondható el.

Azt viszont elismeri, hogy bizonyos fajok állománya egyes régiókban eléri a zavaró szintet, és konfliktusokat generál: leginkább a csülkös vadfajok (elsősorban a gím- és dámszarvas) okoznak kárt a mezőgazdaságnak a dunántúli vármegyékben.

„Magyarországon a nagyvadállomány veszedelmes túlszaporodásáról beszélni túlzás, az apróvadállomány veszedelmes túlszaporodását felhozni pedig minden valóságalapot nélkülöz” – állítja az agrártárca, hozzátéve: „Magyarországon a lokálisan túlnépesedett állomány mennyiségi szabályozása fontos kérdés.”

Arra a felvetésre, hogy nincsenek tisztában a vadásztársaságok a vadállomány tényleges mértékével, a minisztérium azt felelte:

a vad nem háziállat, amelyet pontosan meg lehet számolni. A drónra szerelt hőkamera által készített légi felvételek kiértékelésén alapuló becslési módszer csak a nyílt terepen alkalmazható, ezáltal nem ad kielégítő eredményt.

Ennek ugyanakkor ellentmond Csányi Erika szakmérnök korábban már idézett nyilatkozata, amely szerint bőségesen rendelkezésre állnának korszerű módszerek az egyedszám meghatározására.

Földvári szerint az állománynagyság becslése csakis egy skálán mozgó érték lehet, így a vadgazdálkodók által becsült értékek nem lehetnek pontosak. Ugyanakkor azt állítja: „míg adott esetben a gazdák nem tudják igazolni az állománynagyságra vonatkozó feltételezésüket, nem végeznek tudományosan megalapozott felméréseket, valamint a vadászati hatóságok elfogadják a vadászatra jogosultak által leadott számokat, az azokra épülő éves elejtési terveket és jelentéseket, addig álláspontunk szerint a vadászatra jogosultak helyesen járnak el.” Hozzáteszi viszont, hogy nagyságrendileg a vadgazdálkodóknak tudniuk kell, milyen fajok mekkora állományban fordulnak elő az általuk kezelt területen.

A vadászkamara szóvivője úgy véli, hogy meghatározó vadbiológiai műhelyek is elszakadnak az egzakt számoktól, és azt javasolják alapul venni az elejtési számok megtervezéséhez, hogy az adott területen élő állomány okoz-e számottevő problémákat; ha igen, akkor emelni kell az elejtések számát, ha nem, akkor szinten tartani az adott faj szaporodásbiológiai sajátosságait. Az állománybecslést egyébként az egyre szélesebb kör számára elérhető technikai eszközök idővel pontosabbá tehetik: ebben leginkább az éjszakai és hőkereső technológiával működő keresőtávcsövek, drónok és ezek kombinálása, valamint a különböző – mostanra már akár mesterséges intelligenciára is épülő – célszoftverek lehetnek a vadászok segítségére.

„A vadállomány nagyságát ma már jóval precízebben meg lehet határozni, mint mondjuk 5–10 évvel ezelőtt, ennek ellenére sok helyen még mindig megszokásból végzik az állománybecslést” – állítja az agrárkamara alelnöke. Ugyanakkor Luzsi József hangsúlyozza:

nem a papírra írt vadlétszámmal van bajunk, hanem azzal, hogy egyre gyakrabban egyre nagyobb kártétellel szembesülünk. Az elmúlt években, sőt, évtizedekben minden fórumon elmondtuk, hogy a helyzet tarthatatlan. A nagyvadállomány túltartott, a vadhatás sok esetben elviselhetetlen, az okozott kár megfizethetetlen.

A helyzetet súlyosbítja, hogy az idén az időjárási körülmények miatt eleve rosszabb termés várható kukoricából és napraforgóból is, így a gazdákat a korábbinál is érzékenyebben fogja érinteni a vadkár.

Az agrártárca szerint nincs nagy baj, a gazdák szerint igen

A következő kérdésünkre, miszerint igaz-e, hogy a vadkárt többnyire nem térítik meg a vadászok, szintén eltérő válaszokat kaptunk. Az Agrárminisztérium ezt írta: „a gazdák és a vadászok a vadkáresetek döntő többségében pereskedés nélkül meg tudnak állapodni egymással. Olyanról nincs tudomásunk, hogy a jogerősen megítélt vadkár összegét a vadászatra jogosult a szigorú szankciók miatt ne fizette volna ki.”

Az agrárkamara alelnöke közölte: „egyre több elkeseredett panasz érkezik a gazdálkodóktól arra vonatkozóan, hogy adott vadásztársaság nem korrekt módon jár el a kártérítési kötelezettségét illetően.

A gazdák által kezdeményezett vadkárrendezések jelentős része eredménytelenül zárul, a vadgazdálkodók az esetek harmadában egyáltalán nem nyújtanak pénzügyi kompenzációt, illetve csak részben teljesítik azt.

A vadászkamarának nincsenek hivatalos információi sem a vadkártérítésekről, sem a perek számáról. Álláspontjuk szerint, ha az egyezséggel vagy jogerős bírósági ítélettel megállapított kártérítési kötelezettségének nem tesz eleget a vadgazdálkodó, akkor törlik a nyilvántartásból. Arról nincs információja a kamarának, hogy nagyobb számban törölnének vadászatra jogosultakat, s ebből a szóvivő számára az következik, hogy a vadkárt rendre megfizetik. Földvári hozzáteszi: „ami a mérték vitatását illeti, erre mindkét félnek van joga, azonban tavaly ősz óta a vadkárok felmérése már kizárólag az Agrárminisztérium által közzétett egységes felmérési útmutatók alapján történhet, így elméletileg nem fordulhatnak elő kirívó különbségek a vadkárbecslések közt.”

Arra a kérdésre, milyen konkrét lépésekkel lehetne rendezni a helyzetet, a minisztérium sajtóosztálya azt válaszolta, hogy a tárca „az objektív vadkárfelmérést, a vadkármegelőzés és vadkárcsökkentés problémáját prioritásként kezeli, és több átfogó intézkedést is tett a közelmúltban a helyzet javítására.” A tárca azt reméli, hogy „az elmúlt évek jogszabályváltozásai, valamint az érdekképviseleti szervezetek szerepe hozzá fog járulni a termelők és a vadgazdálkodók közti ütközési pontok és a vitákból adódó bírósági eljárások számának csökkentéséhez.”

Az agrárkamara alelnöke szerint sok helyütt kiváló az együttműködés a gazdák és a vadásztársaságok között, mégpedig ott, ahol felismerték: a vadkárt sokkal gazdaságosabb megelőzni, mint kifizetni. Ennek egyik feltétele a gazdálkodó és a vadászatra jogosult közti folyamatos kommunikáció.

„A konfliktusokat generáló nagyvadfajok terítéke az elmúlt évtizedekben folyamatosan növekszik”, szögezi le Földvári Attila. „Azonban nem elvárható a vadászoktól – akik nem sintérek –, hogy egyik évről a másikra drasztikusan csökkentsék valamely vadászható faj állományát. Ez csak a vadászetikai szempontok figyelmen kívül hagyása mellett volna lehetséges, amely úton pedig nem indulhatunk el, lévén a vad nem kártevő.”

Nincs elég erdő, túl sok a vad

Nézze, az a helyzet, hogy a rendszerben mindenki hazudik, mert a saját érdekét nézi. Mi hazudunk a vadállománnyal kapcsolatban, a gazdák hazudnak a vadkárral kapcsolatban

– állította kérdésünkre egy hivatásos vadász, vadgazdálkodási szakmérnök, aki a puskaporos helyzet miatt nem szeretné, hogy beazonosítható legyen.

„Persze a hazugságot úgy kell érteni, hogy – mivel pontosan addig nem lehet meghatározni a vadállomány mértékét, amíg minden egyedet el nem látunk nyomkövetővel, ami persze lehetetlen – valójában becsléseket mondunk. De ezt nyilván úgy tesszük, hogy nekünk jó legyen. A helyzet valójában egyszerű: a vadász vadászni és vadásztatni akar, vagyis kiszolgálni a gyakran külföldi vendéget valami szép kalanddal, esetleg trófeával, mert ezekből van a bevétel. De itt ne valami iszonyatos pénzéhségre vagy extraprofitra gondoljon, mert a vadásztársaságoknak húzós költségeik vannak: a hivatásos vadász fizetése, a téli etetőanyag, nyáron kánikulában az itatás költségei, üzemanyag a terepjáróba – és persze a vadkár. A vadásztársaság évente elkészíti és engedélyezteti a vadászati hatósággal a vadgazdálkodási tervet, ami arról szól, hogy ekkora állományból ennyit szeretne kivenni. Valójában persze nem tudjuk, mekkora az állomány, csak azt tudjuk, hogy mennyi és milyen vadat kéne ejteni az adott területen ahhoz, hogy a jó élmények és bevétel is meglegyen. Az se jó, ha azt mondjuk, hogy nagyon túlszaporodott a vad, mert akkor erőteljesen gyéríteni kell, de az nem az igazi vadászat, amit szeretünk, és amiből bevétel származik. A vaddisznóállományt például az afrikai sertéspestis megjelenése után tűzzel-vassal kellett irtani, mert csak így lehetett megakadályozni a betegség terjedését. Sikerült is, viszont ehhez a több mint százezres vaddisznólétszámot nagyjából a felére kellett csökkenteni. Ehhez sokszor el kellett engedni a vadászetikai normákat, és például vemhes vagy malacokat vezető kocát is lőni kellett. De ha azt mondjuk, hogy kevés a vad, akkor a másik ujjunkba haraptunk, mert kevesebbet tudunk vadászni. Tehát papíron mindig annyi lesz a becslés, hogy nagyjából rendben legyünk.”

Arra a felvetésünkre, hogy egyáltalán miért hagyják el a vadak az erdőt, a vadász azt felelte: mert túl sokan vannak. A szarvas eléldegélne az erdő adta hajtásokon és rügyeken, sőt, ezek tápértéke a számára nagyobb is, mint a terményeké. Ám, ha mindez fogytán van, akkor tömegesen hagyják el a természetes élőhelyüket.

A vadász szerint egyébként a gazdák sokszor úgy jelentik be a vadkárt, hogy nem tettek meg mindent a megelőzéséért. Sőt, szerinte van olyan gazda, aki a vetéskor már nem a terményből befolyó bevétellel számol, hanem a vadkártérítéssel.

Márpedig kár mindig lesz, amíg van vad, amelyik élni, táplálkozni, mozogni fog. Ezért az ellentét feloldhatatlan

– összegzi a helyzetet a vadgazdálkodó.