Magyar Péter törte meg a Gyurcsány–Orbán-korszakot: a Tisza újrarajzolta a pártrendszert, a baloldal összeomlott 

Jegyezzük meg, hogy a Jóistennek van humorérzéke, mert a párizsi olimpia évében írta ki a magyar történelemből a Momentumot

– mondta választásértékelő beszédében Orbán Viktor, ami annyiban meglepő volt, hogy alig egy héttel korábban még nagyjából a világháború kitörésének megelőzése volt a tét, a Fideszre leadott szavazatok pedig egyenesen életmentőként voltak bemutatva, arról nem szólva, hogy deklarált cél volt Brüsszel elfoglalása is. Ennél végül kisebb tétekről szónokolt Orbán, és hogy a háborús pszichózis inkább a kampányra készült, arra utalt a mögötte fölsorakozó politikuskollégák jókedve is.

Persze első blikkre nincs is okuk a szomorkodásra: az EP-választáson elért 44,5 százalékos eredmény ugyan jócskán elmaradt az utóbbi EP-választásokon megszokott számoktól, ám a kegyelmi botrány idején alighanem szívesen aláírták volna ezt is. Ami a problémát okozhatja, az a nem várt stratégiai kihívás: a pártrendszer újrarajzolása.

EP-választás: egy az egyre mehet a Tisza

Magyarországon nincs másik választás, amely annyira pontosan mutatná meg a pártok erejét, mint az EP-választás, ami tisztán listás megméretés. Az utolsó napokban készült kutatások nagy Fidesz-győzelmet jósoltak, a Medián 50 százalékot mért, a kormánypárt brutális mozgósításról számolt be, a háttérben is arról beszéltek a párt politikusai és háttéremberei, hogy csúcsra jár a hatalomgyár gépezete; mindent bevetettek a látványos siker érdekében.

Ezek után jutottak kevesebb mint 45 százalékig, ami jó eséllyel azt üzeni: jelenleg ennyit tudott a termék. 

Leíró értelemben ez jó szám, pláne, ha figyelembe vesszük, mennyi válságon estek át az utóbbi években:

• koronavírus-járvány,
• infláció,
• elzárt uniós források,
• kegyelmi botrány és ezzel járó erkölcsi krízis,
• távozó, megbukó politikusok

– a sor folytatható. Ráadásul az önkormányzati választáson is nagyjából hozták az öt évvel ezelőtti eredményeiket, legfeljebb városokat cseréltek, mi több, majdnem habot kentek a tortára Budapest megszerzésével. Azaz ezúttal sem lenne különösebb gondjuk a matekkal, ha a szokásos képlet lenne a túloldalon: csakhogy a komfortos konstrukció odalett, mert megérkezett a Tisza.

Ennek nyomán pedig most a többségi választási rendszerben a Fidesz számára egyedül veszélyes helyzet kialakulására mutatkozik esély: ha a Tisza képes hasonló tempóban növekedni, akkor egy az egy elleni meccseket alakíthat ki a kormánypárttal szemben 2026-ra az egyéni körzetekben. A történelmi tapasztalatokból pedig az következik, hogy már a következő mérésékben záródhat az olló a felek között: a haldokló régebbi ellenzéki pártok megmaradt szavazói közül sokan azonnal megindulhatnak a lehetséges kihívó felé, esetleg nemszavazók juthatnak arra, hogy tiszások lesznek.

Persze, nem tudni, jelent-e még bármit a historikus tudás, hiszen a Tisza, vagyis leginkább Magyar Péter mindennel szemben működött, ami idehaza elgondolható volt: újranyitotta a politikai képzeleteket.

Az újabb és újabb kétharmados zakókat gyűjtő ellenzék például rendre arra hivatkozott, lehetetlen kitörni, mert aszimmetrikusan az erőforrások, például a NER-es közterületi reklámcégektől nem lehet felületet venni. Magyarék ilyen vizuális segítség nélkül mentek végig az úton. Mondták azt is, a propaganda mellett lehetetlen elérni a választókat, csak hát aligha kapott bárki annyit, mint Magyar, noha sok nagyszabású kísérletet mutattak már be előtte is emberek tönkretételére.

Mehetnénk végig egyesével a pontokon, ám nem ez a lényeg, hanem az: kinyílt a pártrendszer. Ez az a stratégiai jellegű kihívás, amire reagálnia kell a hatalmon lévőknek. Feltéve, hogy a Tisza nem akad el a fejlődése e pontján, hanem képes tovább szerveződni, a rendszer nem engedheti meg magának, hogy reakció, alkalmazkodás nélkül menjen tovább az úton, hiszen kevesebbre jutott a totális mozgósítása, mint várta, miközben lett szemben egy 30 százalékos párt.

Amely ráadásul nem tervez megállni. És Magyar láthatóan egészen más logikán képzeli a politizálást, mint a NER működéséhez idomult és most atomjaira zúzott ellenzéki pártok. Például máris tudatta, várja az MTVA hívását, mert többé nem lesz olyan világ, hogy egy 30 százalékos párt vezetőjét nem invitálják a közpénzből fenntartott intézménybe.

Hogy meddig jut, kiszámíthatatlan, elvégre a rezsim története során számos hatalmasnak látszó kihívást kezelt már, ám Magyar eddigi eredményei imponálóak: megtörte a magyar politikai rendszer Gyurcsány–Orbán-struktúráját. Erre szerveződött 2010 előtt az LMP és a Jobbik, aztán a Momentum és sokan mások, ám ez eddig senkinek nem sikerült.

Magyar azonban képes volt úgy bemenni Orbánnal szembe a pártrendszerbe, hogy közben semmilyen formában nem kellett Gyurcsánnyal kapcsolatba kerülnie, egyszerűen legyőzte.

Ez az, ami egészen biztosan látszik a Karmelitából is.

Összeomlott a régi baloldal

Ezzel távozott a magyar politikából az a keret, amelyben a Gyurcsány Ferenc köré szerveződő, vele egyezkedő erők vetélkednek az Orbán Viktor vezette közösséggel. A DK-lista az MSZP-vel és a Párbeszéddel kiegészülve ért el alig több mint nyolc százalékot, vagyis az árnyékkormány hétfő reggelre árnyékellenzékké szelídült.

Persze nem lenne meglepetés, ha a pártok arra jutnának, minden rendben van, csak MZP volt a baj, és az Orbán-rendszer kérlelhetetlen ellenzékeként folytatnák útjukat a 2026-as összefogás felé

– írtam a 2022-es választás utáni hétfő reggel megjelent cikkemben. Meglehet, akkor még tényleg papírformának tűnt e konklúzió, ám most talán okkal kelt meghökkenést, hogy Gyurcsány Ferenc DK-elnök és Kunhalmi Ágnes MSZP-elnök egyaránt úgy látta a minapi mészárlás után is, hogy folytatniuk kell a munkát, a baloldali politika képviseletét. Noha a választási eredmények mintha ettől eltérő értelmezést is lehetővé tennének.

Ebben nagy munkája volt Magyar Péternek. Feltűnésekor még nem volt talán egyértelmű stratégiája, ám ahogyan erősödött, úgy indult mind világosabban afelé, hogy a „kék” és narancssárga Fideszt tekinti ellenfelének, a korszakváltás állt a retorikája középpontjában. És gyorsan kiderült, ez olyan politikai ajánlat, amelyet a választók vártak, csak korábban nem kaptak meg. A DK, valamint az úgynevezett régi pártok összessége, szinte mérgező lett.

A választók nagyon világosan üzentek: Pintér Bence Győrben megnyerte a polgármester-választást, a DK-s Glázer Tímea futott még, Kovács Gergely a Hegyvidéken már az előválasztáson eltakarította maga elől a régi ellenzéket, Horváth Csabát Zuglóból zavarták el, a sor folytatható. (Egyébiránt ide kívánkozik a politikai stratégialkotási érzékkel ritkán vádolható Hadházy Ákos jelentős politikai teljesítménye: előbb a régi ellenzék számára érinthetetlennek tetsző Tóth Csabát, majd Horváthot söpörte ki a XIV. kerületből.) Baranyi Krisztina és Pikó András is hozta kerületét fideszes rivális és vele szemben induló ellenzéki sor mellett is.

Egyszerűen nem látszik semmi, ami azt ígérné, hogy ezek a pártok fölkelhetnének a földről, a DK, az MSZP személyi állománya adott, ide már új erő, gondolat nem érkezik, nem következik semmiből, hogy előre léphetnek. Ugyanakkor sansz persze még mindig van fordulatra, akárha csodára, mert ezek a pártok, így vagy úgy, de még élnek: fölsorolni is nehéz viszont mennyi pártot küldött a megsemmisülésbe az éjszaka.

És lényegében a magukat baloldalinak nevező pártok a totális megsemmisülésbe futottak volna, ha Karácsony Gergely nem éli túl az éjszakát. De úgy tűnik, túlélte.

A Karácsony-probléma

A főpolgármester az elsődleges eredmények szerint 324 szavazattal győzött, ami felfoghatatlanul szoros kimenetel, amikor 807 055 választó ad le szavazólapot. Hogy ebbe a helyzetbe került, ahhoz számos tényező vezetett.

1. Kormányzás. A kerületi eredmények jól mutatják, hogy elegendő ellenzéki szavazó volt a fővárosban Karácsony sikeréhez. Nagyon kockázatos konstrukciók nyomán is születtek győzelmek Ferencvárosban, Józsefvárosban, Zuglóban. Csakis a konszenzusos megítélés szerint rosszul kormányzó V. Naszályi Márta veszítette el a Várnegyedet, egyébként mindenki újrázott. Ebben a kontextusban világos, hogy a Karácsony-kormányzásnak nem volt eléggé jó a megítélése ahhoz, hogy könnyedén behúzza a saját meccsét, azaz az ő kormányzási és kampányteljesítménye is gátja volt a fór növelésének. Azzal együtt, hogy a Fidesz felfoghatatlan energiát tett az aprításába.
2. Stratégia. Karácsony karaktere mintha az antitézise lenne az újonnan alakuló Magyar-képnek. Az egyenesen menetelő tiszással szemben ő mindig olyan konstrukciókat keres, amelyeket belakhat úgy, hogy karakterétől idegen feladatokat nem kell vállalnia, miközben ki tudja aknázni a kialakított helyzetet. Most például a kampányhoz vezető könnyű utat választotta: bement a hagyományos pártokhoz, cserébe kapott infrastruktúrát, pénzt és így tovább. Ezért cserébe feladta az esetleges függetlenséggel járó előnyöket. Meglehet, még ez a döntés sem lett volna probléma, ha nem érkezik a Tisza, ám ahogyan Magyar erősödött, úgy lett egyre nagyobb tehertétel, hogy Horváth Csabáról kell Karácsonynak beszélnie, s nincs hová menekülnie, mert mindenhonnan Gyurcsányék néznek rá. Beszorult egy olyan helyzetbe, ami egy ponton túl már csak kárt okozott neki, mi több, az utolsó napon akár végzetes is lehetett volna számára Magyar Péter: a fővárosban brutálisan erős Tisza-vezető érvénytelen szavazatot mondott be, ezzel az ellenzéki szavazók egy részét elbizonytalanította.
3. Kompetencia. Mindezzel együtt is lehetett volna sima a meccs, ha nem talál a Fidesz támogatásához ideális jelöltet Vitézy Dávid személyében. A közlekedéspolitikus messze jobb politikai teljesítményt nyújtott a kampányban, mint bárki várta, nem kérdés, hogy Budapest meghatározó politikusa lesz a következő időszakban. Egyúttal meg is rajzolta, milyen karakterrel, milyen színvonalú beszéddel van valós esélye a kormánypártnak arra, hogy a nemzet fővárosának élére hozzá közel álló politikus kerüljön – a kontraszt óriási volt Szentkirályi Alexandra bemutatójához képest. Ahogyan megmutatta Karácsonynak azt is, fölösleges szakpolitikust alakítania, mert abban alulmarad, miközben a baloldali kultúra szabadságpárti képviselőjeként uralhatja Budapest politikáját.

Ha így maradnak a számok, Karácsony stratégiai hibáival és a vártnál gyengébb teljesítményével is túlélte az éjszakát, amivel megmentette politikai karrierjét. Ami egyúttal megint esélyt jelent neki, hogy újragondolja a helyzetét. Immár a kényszerek alól szabadulva kereshet magának új pozíciót. A közgyűlés egyébként is kezelhetetlen összetételűnek látszik, első blikkre nem is dereng semmilyen konstrukció, amelyben tartós többség tartható fent. Ugyanakkor ez éppen karácsonyi helyzet, ilyesmit oldott már meg.

Amennyire esély Karácsonynak a káosz, hogy újragondolja magát és a helyét a magyar politikában, annyira jelent súlyos problémát Gyurcsány Ferencnek. Magyar Péter azt mondta interjúi egyikében, hétfő reggel másik országra ébrednek a magyarok, vagyis elhiszik majd, hogy van remény a NER leváltására. Nincs rosszabb forgatókönyv a DK-nak, minthogy Magyarnak igaza van, mert, ha elindul a választók gravitálása a Tisza felé, akkor a politikusok távolodása is elindult  majd a DK-tól. Azok a polgármesterek, akik hosszú távra terveznek, logikusan keresik majd azt a helyzetet, amelyben mind kevesebb DK-terhet kell viselniük. Jelenleg ugyanis nem látszik, hogy Gyurcsánynak lenne megoldása arra, hogy ne Magyar „kék Fidesz”-narratívája uralkodjon, és kitörjön pártja onnan, ahol most a Tisza körbekeríti.

Az ugyanakkor igaz, ha Karácsony mindent túlélt, Gyurcsány annál is többet. Kiderül, ez az utolsó küzdelme-e.

Az biztos, hogy nincs ember, aki arra tett volna tétet, hogy ez a baloldali pártelit úgy kerül legvégső egzisztenciális válságba, az Orbán-rendszer pedig úgy kap kihívót, hogy Novák Katalin államfőként kegyelmet ad egy embernek, ami miatt mennie kell a döntéshez asszisztáló Varga Judit igazságügyi miniszternek, akinek az exférjénél ezzel betelik a NER-pohár.

De hát immár újra kiszámíthatatlan a magyar politika is. Csak az a biztos, amin már túl vagyunk: ezúttal az, hogy Magyar Péter kinyitotta a magyar pártrendszert, és megtörte annak Gyurcsány-Orbán logikáját.