„Itt úgy alszunk, mint csak a saját lakásunkban” – Fonyódon szerették meg az iskolát a kárpátaljai roma gyerekek

Sok mindent tanulnak, amit otthon nem. A tanároktól is olyan szeretetet kapnak, amit eddig soha. A házi feladatot örömmel csinálják, mikor hazaérnek, azzal dicsekednek, hogy ötös. Ukrajnában a tizenkettes a legjobb, úgyhogy először csak néztünk, hát, az ötös az elég gyenge. Aztán mondták, hogy itt ez a legjobb, úgyhogy le vagyunk nyűgözve.

Fonyódon járunk, a Balatontól pár méterre lévő gyermeküdülőben, ahol jó néhány hónapja nem lángost majszoló fiatalok önfeledt kacaja hallatszik: az orosz–ukrán háború kitörése óta kárpátaljai roma menekült családok költöztek az épület falai közé.

A fenti idézet az egyik itt lakó édesanyától, Anett-től származik, akivel egy nemrég megjelent kutatás apropóján beszélgettünk gyermekei társaságában. Az asztalnál ülő fiai a fonyódi általános iskola alsó tagozatának tanulói már hónapok óta, egy másik anyuka, Mari pedig a balatonboglári iskola felső tagozatára járó kislányával együtt osztja meg tapasztalatait a magyar oktatásról.

Amiben – mint az a Romaversitas friss kutatásából kiderült – nagyon nehéz helytállniuk a Kárpátaljáról érkező roma gyerekeknek. Röviden el is magyarázzuk, miért.

A hozzánk menekült romák odahaza javarészt úgynevezett „cigánytáborokban” élnek, Kárpátalján mintegy 120 ilyen tábor található, a munkácsiban hétezer, a beregszásziban nagyjából hatezer roma él – itt egyébként egy két és fél méter magas fallal választották el a romák lakóhelyét a város többi részétől.

Ezek a cigánytáborok távol helyezkednek el az iskolától, óvodától, sok esetben nincs sem vezetékes víz, sem gáz. A kutatás szerint a hazánkba érkező családok 36 százalékánál nem volt bevezetve a folyóvíz, 33 százalékuknál nem volt fűtés, 38 százalékuknál pedig hiányzott az áram. Az életkörülményeken túl más tényezők is nehezítik a kárpátaljai romák életét. A térségben amúgy is nagyon magas a munkanélküliség, a romák viszont szinte teljesen kiszorulnak a munkaerőpiacról, fokozottan igaz ez a roma nőkre.

A gondok persze már az iskolarendszerrel kezdődnek. A kutatásban megkérdezett családok mindössze 41 százalékára igaz, hogy minden iskolás- vagy óvodáskorú kárpátaljai roma gyermek eljutott iskolába vagy óvodába az adatfelvétel idején. 17 százalék esetében nem mindegyik gyermekre igaz mindez, míg

42 százaléknál egyetlen iskolás- vagy óvodáskorú gyermek sem került be a közoktatásba.

Magyarországon viszont a gyermekeknek a menedékkérelem benyújtásától kezdve joga van a közoktatáshoz, a menedékes státusz megszerzése után pedig minden gyermek tankötelessé válik. A kárpátaljai roma gyerekek beiskolázása hazánkban azonban nem a világ legegyszerűbb küldetése. Van, ahol sikerrel vették a meglehetősen sokrétű problémákkal terhelt feladatot – Fonyódon például biztosan.

Sanyi és Roland a fonyódi, míg Bözsi a balatonboglári iskolában szerzett tapasztalatokról mesél kezdetben elég bátortalanul a menekültszálló ebédlőjében. A „hogy érzitek itt magatokat?” kérdésre egy kórusban érkező „jól”, a „milyenek az osztálytársak és a tanítók?” kérdésre egy hasonlóan lelkes, kollektív „jók” a válasz. Az anyukák igyekeznek segíteni valamivel bővebb válaszokat kicsikarni, ám a „neked ki a barátod?” kérdésre is csak annyit mond felhőtlen mosollyal Bözsi, hogy az egész osztály.

A tantárgyak versenyében, úgy tűnik, a matek került ki győztesként a gyerekeknél, de azért már egy fokkal bátrabban elújságolják, hogy mennyi mindent tanulnak itt, amit otthon korábban sosem. „Verset is tanultunk”, dicsekszik Sanyi, majd olyan büszkén szavalja el az Itt van az ősz, itt van újra című verset, hogy bármelyik versmondó verseny zsűritagjai csak keresgélnék az állukat az asztal alatt.

Nincsenek semmiből kiközösítve, mindent megkapnak, nincs meg folyton az a vágyakozás, hogy »menjünk haza«

– veszi át a szót a gyerekektől Anett. Hiába jártak a kinti iskolában a gyerekei harmadik-negyedik osztályba, írni-olvasni egyáltalán nem tudtak.

Most már nincs ilyen probléma, ám ehhez a beiskolázásuk idején alkalmazkodni kellett a képességeikhez: közös csoportban kezdte itt az iskolát minden kárpátaljai gyerek, de ők már például első és második osztályba járnak. Akad köztük viszont olyan 15 éves is, aki most hatodikba jár, illetve olyan 14 éves, aki nem tud sem írni, sem olvasni, őt a szállón igyekeznek fejleszteni.

Otthon sokszor nem akartak elmenni a suliba, volt sírás, ellenkezés bőven, veszekedett is velük emiatt eleget, itt viszont nincs gond ezzel, erősíti meg az Anett által elmondottakat Mari. „Azt akarom, hogy ne úgy nőjenek fel, ahogy én, de itt nem kell győzködni őket erről, még felkelteni se, kelnek maguktól”. A fiúk hoztak magukkal egy-egy füzetet is, „itt egy csillagos ötös”, fordítja oda büszkén az egyik teleírt oldalt Sanyi, míg Roland kilenc piros pontot számol össze a sajátja oldalain.

Az iskolai eredmények mellett a jövőre vonatkozó ambíciókból sincs hiány – sokszínű álmokat dédelgetnek a felnőttkorukra. Mik szeretnének lenni a kárpátaljai roma gyerekek, ha felnőnek? Bözsi orvos, Sanyi taxiszerelő, Roland kőműves.

Az iskolában töltött boldog órák mellett azért fel-felsejlenek az otthoni emlékek is, de arra a kérdésre, mi hiányzik nekik leginkább, elég eltérő dolgok jutnak kapásból a gyerekek eszébe. „A hazánk”, vágja rá Bözsi, „a lakásunk”, mondja Sanyi, „nekem csak a kutyám”, jegyzi meg halkan Roland.

A kutya nem maradt egyedül otthon, a család egy része vele maradt, ám a gyerekek és Anett esetében nem volt kérdés az indulás. „Hallottuk a hírét a robbanásoknak, jöttek a szirénák, csak az járt a fejemben, mi lesz velünk”. Az apa már a háború kitörése előtt Magyarországon dolgozott, úgyhogy aggódtak amiatt is, mi lesz, ha a családot kettévágja az országhatár. Úgyhogy már február végén útnak indultak.

Amikor beértünk az állomásra, óriási tömeg volt, amelyik táska leesett, azt már felvenni nem tudták. A kisfiam átbújt az egyik vámos lábai között, aztán persze sírt, követelte az anyukáját. Úgyhogy átengedtek minket is. Az apjuk várt minket a vasútállomásnál, hét hét után találkoztunk újra. Megfogadtuk, hogy elszakadni egymástól nem fogunk soha. Inkább nem megyünk haza Ukrajnába, csak együtt legyünk.

Anett álmában sem gondolta volna, hogy ilyen befogadásban lesz részük Fonyódon. Rengeteg mindent kaptak, mondja, majd gyorsan hozzáteszi, hogy nem ajándékokra gondol. Szeretetre. „Mindig kérdezik, mire van szükségünk, hálásak vagyunk, hogy így kitartottak mellettünk. Voltunk sok szálláson, Záhonyban, Budapesten, de itt úgy alszunk, mint csak otthon, a saját lakásunkban.”

Ráadásul, amíg otthon nem volt semmilyen munkalehetőség, itt már az érkezésük után munkába tudtak állni a nők is. Nyolc általánosom megvan, de munkahelyem még sosem volt, jegyzi meg az édesanya, majd büszkén sorolja, hány helyről várja épp a visszajelzést az önéletrajzára. Nyáron pikk-pakk találtak munkát, most egy fokkal nehezebb a helyzet.

Eleinte még vágyott haza, vallja be Mari, de most már ő is inkább maradna, a férje és a gyerekei miatt egyaránt. Látja, hogy jobb helyük van itt, a tanulás is jobban megy,

ha hazamegyek, nem tudok segíteni rajtuk.

A magyarországi hétköznapokat azért nemcsak az iskolában és a szállón töltött pillanatok határozzák meg. Sanyi a margitszigeti vízibiciklizést idézi fel képkockáról képkockára, aztán gyors konszenzus lesz abból, hogy mégis csak a Balaton az egyik legjobb hely, ahol eddig jártak. Még szerencse, hogy egy karnyújtásnál nincs sokkal messzebb a tópart.

Közben a konyha felől érkező tányércsörgések jelzik, hogy elérkezett az ebédidő, úgyhogy a gyerekek és anyukáik a megterített asztalok felé veszik az irányt. Harsányi Eszter, a tábor szakmai vezetője és Nagy Erzsébet, a tábor vezetője mesélnek egy kicsit nekünk a fonyódi szálló mindennapjairól.

„Ide a kezdetektől azok kerültek, akiket senki nem akart befogadni”, foglalja össze sokatmondóan a szakmai vezető, hogyan alakult ki a szálló összetétele. Az első lakók már február végén megérkeztek, sokáig telt házzal működtek, a legnagyobb feladatnak pedig a higiéniás állapotok rendbetétele bizonyult.

A lakókkal az alapoknál kellett kezdeni, olyannyira, hogy sokaknak segítségre volt szükségük a zuhanyzó használatában, a gyerekek fürdetésében, de arról is szót kellett ejteni, mik a legjobb módszerek, ha betegek a legkisebbek, hogyan érdemes adagolni a gyógyszereket, vagy miért nem szabad cumisüvegből kólát adni a gyerekeknek. Az iskola és az óvoda kérdése csak ezek után következhetett.

A NestingPlay szakmai vezetésével működő fonyódi menekültszálló az elsők között volt az országban, ahol be tudták vinni a gyerekeket az oktatási rendszerbe. Emellett persze szükség volt egyéni és csoportos fejlesztésekre is, amelyeknek aztán a hatása sem maradt el: az óvodából és az iskolából is kaptak visszajelzéseket arról, hogy érzékelik a fejlődést a pedagógusok. A táborvezető hangsúlyozza:

látjuk, mi a feladat, látjuk, hogy van eredménye annak, amit csinálunk. De még nagyon sok a tennivaló.

Az eredmények eléréséhez és fenntartásához természetesen a szülők – szavakon túlmutató – elköteleződésére és támogatására is szükségük van, hiszen „nekik is érdekük, hogy a gyerekek olyan fejlesztést kapjanak, amivel, ha valaha visszatérnek Ukrajnába, érvényesülni tudnak: legyenek céljaik, tudják teljesíteni a vágyaikat.”

„Meggyűlt a bajunk azzal is, hogy rávegyük a szülőket a spórolásra, hiába próbáltam számon kérni rajtuk, hogyha már többet kerestek, mint a pedagógus édesanyám, miért költik el a pénzt” – magyarázza Harsányi Eszter. Nincs meg ugyanis az ehhez szükséges hosszú távú gondolkodás, hiába ajánlották fel számukra, hogy adjanak le minden hónapban tízezer forintot, és félreteszik nekik – nem működik.

Fontos volt ugyanakkor szerintük, hogy a kárpátaljai családok ne „csomagként” érezzék magukat a szállón, de sikerült elérni, hogy ma már partnerként tekintenek rájuk. Ebben közrejátszott az is, hogy a lakóknak a kezdetektől kezdve fizetni kell bizonyos dolgokért, például a tisztítószerekért. „Akinek nem volt rá pénze, inkább kért kölcsön, de nem akart kimaradni. Amikor lett, vissza is adta.”

„Elfogadtak és szeretnek minket. Ha most körbenézek a szobákban, mindegyikben rend és tisztaság van, és azt mondják, persze, hiszen »otthon vagyunk«. Tetszik nekik, amikor feladatot, felelősséget kapnak, és tiszteletre méltó, amikor látjuk, mennyire összetartanak, ha nekünk van szükségünk segítségre. Jó érzés megtapasztalni, hogy kapunk vissza abból, amit mi adunk. Most már tudják, bármit teszünk, értük tesszük. Ha határozottabban kérek valamit, vagy nem engedem, hogy valami mellett elmenjünk, az az ő érdekük.”

A gyerekek beiskolázása előtt a tábor vezetői utánanéztek a kárpátaljai iskolarendszernek, és szembesültek azzal, hogy a roma menekült gyerekek szinte lehetetlen helyzetben vannak, hiszen miközben ők – valamint a szüleik – egyáltalán nem beszélnek ukránul, ott a felső tagozaton már döntően ukránul tanítanak.

Ők kint kettős kisebbségnek számítanak: nem elég, hogy romák, de még magyarok is

– fogalmaz a tábor szakmai vezetője.

A fonyódi és a balatonboglári iskolával nagy szerencséjük volt, mivel nemcsak az igazgatók, hanem a pedagógusok is a kezdetektől fogva megértőnek és kedvesnek bizonyulnak: „akarják, hogy ez működjön”. Visszajelzik a nehézségeket és a fejlődéseket is, miközben semmiféle kirekesztéssel, romagyűlölettel nem találkoztak. Más helyről azért jutnak vissza hozzájuk rossz tapasztalatok ezzel kapcsolatban.

A szállón maradáshoz egyébként feltétel, hogy a gyerekeknek iskolába kell járniuk, miután eleinte azért előfordult, hogy esőben a gyerekek otthon maradtak. A tábor vezetői emiatt eléggé kikeltek magukból, azóta nem fordult elő hasonló.

A szorgalmas iskolába járásnak aztán meg is van az eredménye.

„A mi egyik gyermekünk, Viktorka nyerte meg az iskolai rajzversenyt. A balatonboglári iskolásoknál pedig az egyik fiatal nemrég futóversenyen vett részt. Felhívtak, hogy annyira jó ez a gyerek, mindenképpen menjen. Elmondhatatlanul büszke volt magára, hát még a szülei rá. Velük még nem történt olyan, hogy bármiből is kiemelkedtek volna. Most megmutathatjuk nekik, hogy merjenek álmodni, vannak lehetőségeik, csak tenniük kell azért, hogy valamit elérjenek. Itt minden támogatást megkapnak, mindig mondjuk, hogy használják is ki.”

Minél régebben vannak itt, annál több család gondolkozik el azon, hogy itt is maradjon, de azért sokan visszavágynak. Az viszont kihívás, hogyan tudnának albérletet vagy stabil munkalehetőséget találni. A tábor vezetői már belefutottak olyan szituációba, amikor azt közölték velük egy konyhai kisegítő állás esetében, hogy

romákat nem, köszönöm szépen, belát a konyhába a vendég.

A szállónak jelenleg jövő júniusig van szerződése, nem tudják, hogy utána mi lesz. Annyit biztosan éreznek, hogy nem akarnak megállni, szeretnének foglalkozni ezzel az üggyel tovább, rálátni a családokra, nem akarják teljesen elengedni a kezüket. De azért tisztában vannak a korlátokkal is. A lakók például tudják, hogy jelenleg egy gyermeküdülőben laknak, és ide nyáron jönnek majd a magyar gyerekek, úgyhogy örökre itt maradni biztosan nem lehet.

Még néhány hónapig azért biztosan az ukrajnai gyerekek töltik meg élettel az épületet és az udvart is. Történt itt már számtalan emlékezetes esemény a háború kitörése óta, Anették például itt tartották meg az esküvőjüket nyáron, de rendre megünneplik az összes gyerek születésnapját is.

Volt, aki életében először itt kapott tortát.