Ennek az értelmezésnek, elemzésnek az olvasásakor fontos tudni, hogy ezúttal is két, erőforrásaiban, eszközeiben és anyagi lehetőségeiben nagyon eltérő tömb versenyzett egymással. A jobboldal a 2019-es önkormányzati választás után nem csupán a szavazatkoncentrációra vonatkozó logisztikai és mozgósítási kihívásokra készült fel, hanem új elemként, közvetve állami forrásokból, szőnyegbombázást folytatott az online térben is. Ezt felfoghatatlannak látszó költéssel tette: hozzá kötödő online újságok olykor napi 6 millió forintnál is többet költöttek a Facebookon, de a Megafon-univerzum is folyamatosan fejlődött anyagi, így elérési értelemben is. Ez még hozzájött a „hivatalos” pártos költésekhez, a közszolgálatiságnak semmilyen értelemben meg nem felelő tartalom- és műsorszóráshoz, a KESMA-nyilvánossághoz.
Az előbbi erőforrásviszonyok univerzális magyarázattá tétele viszont kényelmi érvelés. Csak ezekből nem magyarázható számos, a kelletténél szorosabb budapesti körzet, külképviseleti szavazatokra váró – egyelőre még bukó – egyéni pesti választókerület, nem beszélve a megyei jogú városokban látható rossz ellenzéki szereplésekről. Az ellenzék ugyanis korábban elképzelhetetlen mennyiségű szavazót vesztett 2018-hoz képest. Az alábbiakban csak az ellenzékkel foglalkozom, mert vannak dolgok, amelyekről beszélni kell.
- Előválasztás-értelmezések mint „ellenzékváltó” vágyakozások. Alapállítás volt az előválasztást követően, hogy annak második fordulójában sikerült új szavazókat bevonni, de legalábbis olyanokat, akiket eddig az ellenzék nem tudott megszólítani. E vágy, feltételezés, kijelentő mondat mögött semmiféle empíria nem volt. Sőt, még azt sem gondolták végig – elsősorban a pártok háttéremberei –, hogy beszélhetünk-e egyáltalán arról, hogy új (potenciális) szavazók érkeztek a második fordulóra? Vagy csak a korábbi kereslet rendeződött össze új kínálat mögé. Ez volt Márki-Zay Péter, míg a kereslet a hagyományos baloldali pártokon kívüli, azokkal kritikus, de 2019-ben például azok jelöltjeire is szavazó tömeg. Az IDEA Intézet előválasztás utáni kutatásában vizsgálta a résztvevők körét, ám az alacsony elemszám miatt a tartalmi irányok közlése mellett csak azt állapíthatjuk meg, hogy a második kanyarban az MZP-szavazók ha nem is teljes, de nagyon jelentős része már 2018-ban is szavazott, és azt követően is volt pártpreferenciája. Egykori Együtt-támogatók éppúgy voltak közöttük, mint MKPP-, LMP-, Momentum-, Párbeszéd-szavazók, akárcsak MSZP-s Karácsony-szimpatizánsok. Ennek alapján a DK-n és Jobbikon kívüli, 2010 után létrejött vagy aktívvá vált pártok szavazói rendeződtek inkább össze (MSZP-sekkel), majd pedig koncentrálódtak, mintsem új sokaság áramlott volna be. Legalábbis erősen ökológiai tévkövetkeztetésbe hajló érvelés lenne az, hogy – az egyébként általában választói magatartásukat tekintve illékony – fiatalok tömegével indultak volna meg, vagy pláne jobboldaliak. Előbbiek voltak persze, de hogy azok szűk szegmenséből milyen általános tévkövetkeztetéseket lehet levonni, azt elrendezte április 3. Sok érv szól tehát amellett, hogy az előválasztás az maradhatott, aminek indult: elkötelezett ellenzéki szavazók ügye, akik a második fordulóra csak másképpen álltak össze.
- A „leszakadó Fidesz-szavazók” megszólításának illúziója. A Márki-Zay Pétert támogató pártok és politikusok magyarázatának visszatérő toposza volt, hogy MZP képes elérni a korábbi Fidesz-szavazókat. Ebben az értelemben a máskor adatokra és megalapozott érvelésekre érzékeny ellenzéki politikusok egy része tankönyvi „igazságon túli” (post-truth) kampányt folytatott. Értem ez alatt azt, hogy az elemi választásszociológiai tudást zárójelbe téve érveltek amellett – ebben szorosan csatlakoztak hozzájuk „beszélő fejeik” is –, hogy vannak a Fideszről leszakadó szavazók, akiknek a megszólítására MZP alkalmas lehet. Szabó Andreával két alkalommal, két különböző adatfelvételi mintán és időpontban vizsgáltuk a Fidesz szavazatmegtartó képességét, és sem 2020-ban, sem 2021-ben nem láttuk ennek feltételeit, és semmilyen további nyilvános vizsgálódás sem mutatta ennek az érvelésnek a megalapozottságát – mármint, hogy lenne „leszakadó” sokaság, és hogy ha lenne, ellenzékkompatibilis lenne. Ezzel természetesen nem állítom azt, hogy Dobrev Klárának nagyobb esélye lett volna Orbánnal szemben. Eleve minden (belső) kutatás afelé mutatott, hogy egy Karácsony-Dobrev második forduló esetén az előbbi kerül ki győztesen a küzdelemből. A nyilvánosságnak mai napig nem világos, hogy a főpolgármester milyen tényleges indíttatásból lépett vissza a második helyről, hiszen minden előzetes tudás az ő végső versenyképessége mellett szólt. Hiába érveltek MZP-támogatók a jobboldaliak megszólíthatóságának lehetősége mellett, erre a Fidesz-tábor intaktságát ismerve, a politika minden esetlegességével is számolva, csak nagyon erős kutatói döntések mentén lehetett volna (előzetesen) érvelni. Ez a hit azonban beágyazódott abba a sokak által képviselt politikai szándékba, hogy ne Dobrev Klára nyerje az előválasztást, és a DK jelöltje ellen nem volt nagy ár MZP támogatása. Hogy mi lett volna ha, és lenne-e kétharmad, ha Dobrev nyert volna, azt teljesen felesleges bármilyen irányba is elgondolni. A lényeg: arról, hogy MZP legyen a pályán maradó, így a nyertes, első körben politikusok döntöttek, a döntéshez pedig felelősség is tartozik. Április 3. óta erősödő elemzői feltételezés, hogy a 2018-hoz képest eleve alacsonyabb támogatottsággal az együttműködésbe érkező Jobbiknak a korábban elpártolt szavazóit sem sikerült MZP-nek megszólítani, és utóbbiak diverz magatartása (Fideszre-, Mi Hazánkra-, ellenzékre szavazás, illetve otthonmaradás) alapján a jobboldali választók megszólításának elméletileg sem megalapozott projektje a gyakorlatban teljesen elbukott.
- MZP politikai kommunikációs nárcisztikussága. Kommunikációs értelemben miniszterelnök-jelöltként korábban annyit még soha senki nem hibázott, mint MZP ebben a kampányban. Sokan a budapesti várakozó-magyarázkodó világban azzal áltatták magukat MZP retorikája hallattán, hogy „most ilyen hullám van”, „eljött a trumpi kommunikáció kora”, „ez kell az embereknek, nem a kifésült, megfontolt politikus”. Ez sem volt megalapozott, legalábbis e sorok írója nem találkozott olyan komolyan vehető vizsgálódással, ami alapján állíthatná, hogy ez eleve „bejött volna” a szavazóknak. Míg Donald Trump koherens kereten belül volt inkonzisztens, addig MZP kommunikációja csak a csúsztatás logikájában hasonlított a volt amerikai elnökéhez. Nem egyszer közönséges Facebook-kommentek színvonalán mozgó toposzai („grazi magánklinika”), az állítólag megszólítandó jobboldali választók stigmatizálása, mások identitásának instrumentalizálása (lásd: fideszes melegek), a pletykakommunikáció felpörgetése („úgy hallom, Az Ördög ügyvédje…”), a végeláthatatlan és fókusz nélküli beszédek, a vele kritikus nyilvánosságbeli szereplők kvázi Orbán-bérencezése, a közvélemény-kutatók Orbán szolgálóiként való megjelenítése mind példa erre. Egészen példátlan volt részéről a jobboldali sajtó kezelése. Például a teljes szereptévesztés jele, ahogyan a Megafon-figurákkal offline érintkezett (és hívogatta egyiket-másikat telefonon, hogy álljon ki vitára vele). Követői ezt is az „új beszéd” retorikájának kívánták láttatni. Az ellenzéki közeg a tizedét nem tudta volna egyetlenegy másik politikusának sem elnézni korábban, jelen esetben minden alapidentitásukat zárójelezve nézték, ahogyan MZP fejből mond olyan mondatokat („kommunistáktól fasisztákig”), amelyeket aztán főműsoridős adásban kvázi letagadott. Valóban, számos esetben előfordult, hogy mondatait kiragadták a szövegkörnyezetből, az összetett mondatból a Megafon-cuccban tőmondat lett, de ennyi kiragadható mondatot ellenzéki politikus még nem mondott az elmúlt években, és ez a kontrollnélküliség (az „új őszintség”, ahogyan a hívek magyarázkodva fogalmaztak) végigvonult az egész kampányon, ahogyan az éppen aktuális mondatokra vonatkozó reaktív beszédhelyzetek, és az a végzetes önhittség, hogy ez így rendben lesz. Mindehhez hozzájárult a kívülálló számára is látható öntörvényűsége a kampánytervezésben. A 24.hu korábbi háttérbeszélgetésekre alapozott anyaga számolt be arról, hogy a vezető és környezete mennyire magának tud kompetenciákat. Meg kell jegyezni, hogy MZP elutasítottságát, illetve népszerűségének stagnálást belső felmérések is mutatták, ezeket feltételezhetően ő is látta. Ha így volt, és ennek ellenére nem korrigált, az felvet kérdéseket, ha nem látta ezeket, akkor az pedig a stábjáról vet fel kérdéseket. Az, hogy az ellenzéki szavazók úgyahogy kitartottak mellette, az ismét csak a hazai választói magatartásra vonatkozó tudással magyarázható (pártos, elkötelezett ellenzéki szavazók), mintsem elismert teljesítménnyel. MZP politikai identitása (lásd a 24.hu-nak elmesélt szavazási magatartása 1994-től) inverzve volt annak, amit a baloldali-liberális közeg gondol magáról, és amit így mindannyian lefojtottunk (így, többes számban). Félrenéztünk, amikor a jelölt úgy játszott az álhírekkel vagy a gondolatkísérletekkel (Putyin olyat kért Orbántól, ami már neki is sok volt, látszik a metakommunikációján stb.), hogy az akadémiai összeesküvés-konferencia esettanulmánya is lehetne, és akkor is, amikor identitásában sértette meg a politikai közösség ellenzéken kívüli tagjait. Ilyenkor mindig a baloldali-liberális normarendszer relativizálása történt – félrenéztünk, hiszen a cél minden, a nyelv semmi. Na, persze. Mindazt hagytuk tehát, aminek a rekonstrukciójáért és/vagy megújításáért az ellenzék jelentős része küzd, vagy alapelvként vall. Mindezek a karakterjellemzők már bőven az előválasztás két fordulója között is láthatóak voltak, aki nem látta, az hitt. Ez utóbbi elfogadható a választók részéről, politikai-politikusi döntések meghozatalához viszont kevés.
- Nincs olyan, hogy hat párt. Az ellenzéken belül hat pártról szokás beszélni, holott szervezeti értelemben a DK, a Momentum és a Jobbik értelmezhető. Lényegében ezek a pártok tették ki az ellenzék szavazótáborát, és a küszöbbel vívó MSZP, de a tartósan pár százalékos sávban mozgó kisebb pártok nem tudják megközelíteni előbbieket, és szavazók szintjén sem tudnak hozzájárulni a közöshöz – ráadásul esélyes, hogy az MSZP is hamarosan megérkezik ebbe a támogatottsági körbe. Karácsony Gergelynek vannak szavazói, de azok nem „az” MSZP vagy „a” Párbeszéd szavazói. Utóbbiak leginkább Karácsony által léteznek, ha ő kiesne a „rendszerből”, a két párt tekintélye megszűnne. De csak a tekintélyük, a láthatóságuk nem, hiszen az elő-előválasztás révén olyan alkuk születtek, hogy azok az 1-3 százalékos pártoknak is garantálták a küszöbátlépéssel járó erőforrásokat. Ez a kis pártok tárgyalási technikáját dicséri, és ez nem lebecsülendő képesség. Komolyan írom, hogy társadalmi támogatottság nélkül frakciónyi reprezentációhoz jutni, politikai tudás. Hozzá kell tenni azt is, hogy ez a technika a parlamentben is aktív, virális tartalmakat gyártó képviselőket eredményez, és nem szabad azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy jelöltjetik felhatalmazást kaptak, mert megdolgoztak az egyéni mandátumokért. De amíg folyik a kartellpártosodás, azaz, hogy egyes pártok kizárólag az állami támogatásra mennek, és (in)formális értelemben meg is teremtik annak lehetőségét, hogy ez a rendszer működjön, elmarad a kényszer a társadalmi beágyazottság növelésére. Így semmi sem indokolja majd, hogy a weberi értelemben vett „politikából élés” gyakorlatára törekedjenek, azaz hogy egy politikus reszponzív legyen a választói vágyakra és gondolatokra, melynek egyik eszköze a közösség- és világépítés – lásd utóbbira példaként az egyéniben győztes Jámbor András közösségét, aki egyébként maga is a Párbeszéd frakciójába ül majd be. Mindezt Pető Péter maróan fogalmazta meg, de mindennek háttere az, hogy az identitásépítéssel járó kockázatot nem egyformán vállalják fel a pártok, hanem ki-ki különböző mértékben. Az ellenzék így nem egy identitásközösség, hanem 3+3 párt és annak folyamatos újratermelődését szolgáló technika. Így nehéz egy a maga logikájában koherens és értelmezhető, 2010 óta államilag is megtámogatott közösségépítéssel és kliensrendszerrel társadalmi integrációt is folytató monolit tömbbel felvenni a versenyt.
- Fidesz-„ígéretektől” az antorbánizmus programjáig. Az, hogy MZP akaratán kívül mennyire beszorult a kiragadott mondataiba, mi sem bizonyítja jobban, mint amikor kampánykommunikációs szempontból példátlan módon ellenzéki plakátkampány mutatta be, hogy az új kormány megtartaná a Fidesz (köz)politikai alaptörténeteinek és intézkedéseinek három csomópontját: a rezsicsökkentést, a kerítést és a családpolitikát. Itt van a szemem előtt, ahogyan Trump az Obama-elnökség legfontosabb döntéseinek megerősítésével kampányol. Míg a családpolitikai intézkedéseket a parlamenti ellenzék igazságossági alapon totális kritika alá vette, aközben az ellenzéki kampány üzenete egy időben nem több volt, minthogy „folytatjuk”. Természetesen nem így, hanem „fenntartható” meg „kiszélesített” módon, ám ezek a jelzők nem voltak fent a plakáton, minek is lettek volna. Eleve egy meg nem gondolt gondolat volt a plakátkampány, és talán elkerülhető lett is volna, ha a vezető kockázatminimalizáló beszédmódot folytat. Persze, hogy korábban hogyan beszélt, arról nem tehetett, így látta, ezt gondolta, hiszen kulturális konzervatív, gazdaságilag liberális, de ennek jegyében látták őt esélyesnek azok, akik támogatták. Értem a fókuszcsoportos vizsgálatokat, hogy azok visszaigazolhatták, hogy a kiragadott MZP-mondatok miatt volt e téren tennivaló, de talán meg lehetett volna próbálni a saját programról is többet beszélni. Ami viszont közpolitikai értelemben az antiorbánizmus programja, mindenféle, egymással csak laza tervezhetőséggel összefüggő tervvel, mely olyan volumenű gazdaság- és társadalompolitikai csomag volt, ami elképzelhetetlen lett volna a valóságban. Nem indokolt az ígéretkutatás módszertanába belemenni, most csak arra utalok, hogy a programnak kommunikációs szempontból sem súlypontja, sem idézhetősége, sem plakátosíthatósága nem volt. Egy az év elején konkrét jóléti fordulatot foganatosító kormánnyal szemben annyit állítani plakáton, hogy „bérfejlesztés”, az karcsú. Nem véletlen, hogy szerepléseik során az ellenzéki politikusok talán dekoncentráltságból adódón, talán a megszokás rabjaként a „mit tennének?” kérdésre a vonatkozó terület orbáni gyakorlatának ismételt kritikáját adták, vagy már évtizede óta ismert elveket soroltak fel. Eközben 12 év alatt a magyar társadalom közpolitikai preferenciái valószínűleg megváltozhattak, de erre a változásra reagálás alig köszön vissza a programban, tehát a társadalomismeretben.
- Pedig a technológia megvolt. Amit viszont online kommunikáció és tartalomszórás tekintetében az ellenzéki logisztika megtehetett, azt megtette. Azzal kezdtem ezt a szöveget, hogy a kormánypárt – tanulva a 2019-es ellenzéki online kampányból – igyekezett adaptálni annak megoldásait. Tekintettel viszont arra, hogy anyagi forrásaik végtelenek, kevéssé a finomra hangolt mikrotargetálással mentek, inkább egyszerűen „lehirdették” az egész magyar netes szférát közösségi videómegosztóktól a social médián át. Ahol csak online tapadást találtak, oda belépett Philip. Magyarországon 87 százalékos internetpenetrációról beszélünk, azaz az ellenzéki győzelemhez szükséges egyéni választókerületek célozhatók voltak. A munkát az ellenzék el is végezte, de hiába a technológia és a tartalom marketingalapú tervezése, majd annak online áramoltatása, ha a termékhez nem lehet kapcsolódni. Ha se identitást, se politikai világot, se önképerősítést nem ad, ha érzelmi azonosulás tekintetében messze nem tudja hozni a teljességet. Nincs az az online innováció, amivel a hiányt el lehet adni. Ennek feltöltéséhez értelmezhető antiorbánizmuson túlmutató politikai identitás, következetes, kontrollált és korrekcióképes kommunikáció, megalapozott elemzői hátország, stábokon belül kognitív rugalmasság és a tervezés során a kételkedés megtermékenyítő élménye szükséges.
A szerző politikai elemző, az IDEA Intézet kutatási igazgatója, főpolgármester-helyettesi közpolitikai tanácsadó