Szepsy István: Kijárok beszélgetni a szőlőtőkékkel

Hónapok óta tipródtam, megtegyem-e, aztán egy júliusi reggel, 1992-ben kiballagtam a hegyre, ami igazából domb, de mi hegynek hívjuk, mert úgy jobban hangzik, szóval kiballagtam, és levagdostam a földre a zöld fürtök háromnegyedét. Nem tudok róla, hogy előttem ebben az országban bárki ilyet tett volna. Naná, hogy reszketett bennem a kétség, hogy potyára csinálok hülyét magamból, de mozdulni, kockáztatni kellett. Futótűzként terjedt a hír, estére a környék legkisebb falujában is azzal viccelődtek, hogy a bolond Szepsy föltalálta a fürt nélküli szőlészetet.

A rendszerváltásig, a tervgazdaságban az számított, hogy minél többet termeljünk, a szovjet megvett bármit, mindent. Hektáronként lejött kétszáz mázsa szőlő, megcsináltuk, feljavítottuk mustsűrítménnyel, alkohollal, karamellel, hadd szóljon, majd az orosz megissza. A mádi szövetkezet elnökeként, ezerkétszáz hektár uraként azt hittem, tökéletes munkát végzünk. Valójában, mint az összes többi magyar borásznak, fogalmam sem volt a minőségről: tömegtermeltem úgy, hogy nem tudtam, hogy tömegtermelek. Olykor, amikor az időjárás elvitte a termés jelentős részét, születtek kiváló évjáratok, de mi szomorkodtunk a szerény mennyiség miatt. A híres francia borokat bohóckodásnak tartottam, puszta marketingnek, ami nem csoda, hiszen az egyetemen úgy tanították, hogy a franciák bitang nagy francok, csak húzzák ki egymás zsebéből az ezer frankokat. Röhögtem, amikor hallottam, hogy nem engedik a feljavítást, és amelyik évjáratban gyönge a szőlő, inkább nem készítenek bort, hanem betesznek a vitrinbe egy üres palackot.

Elindulni nehéz, de aztán lassan belemelegszem.

Agyvérzés, féloldalra lebénultam, a jobb kezemet csak a bal tudja mozgatni.

Tavaly márciusban, hatodikán történt: keltem hajnal ötkor, ahogy szoktam, be a kádba, lezuhanyoztam, próbáltam kilépni, az már nem ment, hullámzott a világ. Álltam, törülközni se volt erőm, telt az idő, leszáradtam, aztán leizzadtam, és megint leszáradtam, mire ebbe a groteszk állapotba merevedve végre megértettem, hogy valami visszafordíthatatlan történt. Nyugodt maradtam, úgy voltam vele, ha el kell menni, hát, Uram, induljunk. De az Úr egyre csak várakoztatott. Bő órába telt, míg összeszedtem magam, elvánszorogtam az ajtóig. A küszöbről kiszóltam a feleségemnek, ő támogatott az ágyig, riasztotta az orvost. Mentő, kórház, CT, egyre gyöngültem, de azért érdeklődéssel szemléltem, mi történik körülöttem, velem.

Nyolc napot töltöttem az intenzíven, utána még három hét kiszolgáltatottság, de azóta magam megyek a mosdóba. Év végére úgy, ahogy, illetve így, ahogy vagyok, rendbe jöttem. Na, akkor meg találtak a vastagbelemben egy polipot, megint műtét, megint gyógyszerek, attól gyomorvérzést és nyombélfekélyt kaptam, kikezeltek, mire lett egy jobboldali sérv, azért jobb, mert baloldali már volt. Szeptemberben meg elért a Covid. Lázasan, félbénán az égre emeltem a tekintetemet: „Uram, ha van még valamid számomra, küldd gyorsan, lendületben vagyok, essünk túl rajta, az öreg tőke bírja a terhelést.”

*

Az apai ág borász, az ezerötszázas évekig sikerült visszaásni a família történetét: én vagyok a tizenhatodik generáció, a fiamék a tizenhetedik, az unokáim a tizennyolcadikak.

Apám Bodrogkeresztúr első gazdája volt, a szövetkezet elnöke, kemény ember. Fiatalon halt meg, 1970-ben, épp előfelvételis katona voltam. Amikor leszereltem, hazamentem, és az egyetemig hátralévő hónapokban esténként eljártam a haverokkal csavarogni, inni. Meg persze csajozni. Olyan lányokkal barátkoztam, akik anyám kispolgári erkölcsi mércéje szerint kifogásolhatóan éltek, értsd, nem kellett végigfutni náluk az udvarlás szalonképes, viszont göröngyös, hosszú útját, ellenben izgalmasabb volt a társaságuk, mint a szalonképeseké. Nyár volt, jó idő, nem bújtunk el, láttak bennünket a munkából hazabuszozó asszonyok, és anyámnak buzgón jelentettek olyanokat, hogy „a Pisti csókolózik a Marikával”. Anyám meg, szegény, aki özvegyen maradt a négy gyerekével, megrémült, hogy menthetetlenül elzüllöttem. Egyik este azzal a sóhajtással tette le elém a vacsorát, hogy „pedig úgy bízott benned apád”. Felrázott ez a mondat, megrendített az anyai féltés ereje, pláne, hogy engem is aggasztott, mennyire tele a fejem depresszív, destruktív gondolatokkal. Másnaptól kerültem azt a társaságot.

Aztán szeptembertől Budapest, kertészeti egyetem, szőlészet szak, sínre kerültem. Tanultam tisztességesen, hétvégente hazajártam, műveltem a szőlőt, a maradék időben a szomszéd dűlőjén napszámoztam, szépen eltartottam magam, anyámnak is adtam.

Sose nélkülöztem, és sose éltem nagy lábon. Bár a sötét ötvenes években voltam gyerek, semmit nem érzékeltem a kommunizmusból. Játszótérnek ott volt a Bodrog-part, a hegyen és a kertben megtermett minden, tartottunk állatot, nem szenvedtünk hiányt, az meg nem tűnt fel, hogy csupán egyetlen ing jut.

Dolgozni a keresztapám vitt ki először a szőlőbe, szükségből, jobb híján, támasznak, alig múltam tíz. A fia kitántorgott Amerikába, amibe az öreg úgy belebetegedett, hogy reszketett keze, lába, még a feje is. De a szőlőt nem hagyta, naponta ment irányítani a munkásait. Arra kellettem neki, hogy ha befordulna az árokba, legyen, aki, ha kiemelni nem tudja is, de legalább visszafut a faluba segítségért. És ha már kivitt, dolgoztam is, kötöttem, kapáltam, permeteztem. Apám meglátta bennem a szorgalmat, ő is vitt. Tizenhárom éves koromban komplett brigádot bízott rám, hetedikesként én lettem a „hallja, kend!”. Hallgattak rám az asszonyok, mind a barátom lett, megvolt a respekt, hiszen ugyanúgy vittem a sort, mint ők, csak közben karóztam is, vizet hordtam nekik, intéztem a felírást, vagyis az adminisztrációt. Imádtam.

A korombeli srácok és a testvéreim nem értették, miért nem játszom inkább velük, de nekem többet ért a büszkeség, az, hogy lám, gyerekként is érek, használok annyit, mint egy felnőtt. Azért nagy ritkán kifeküdtem a Bodrog-partra, de naplopásként éltem meg a pihenést.

Amióta az eszemet tudom, dadogós vagyok, nem trauma miatt, genetikus ok, az öcsém is ilyen. Ma már csak akkor kerít a hatalmába, ha zavarba jövök, szerencsére az utóbbi két-három évtizedben nem jöttem zavarba. Meg kellett erősödni, magabiztossá kellett válni hozzá. A dadogás jó oldala, hogy írásra, vagyis rendezett gondolkodásra kényszerített: ez az eszköz maradt nekem arra, hogy megértessem magam a külvilággal. Írtam is egészen az agyvérzésig, kockás füzetbe vezettem mindent, számítógépet sose használtam. Ráadásul igen szépek a betűim, illetve azok voltak, mert jobbkezes lévén a stroke-kal annak is annyi, de kitartóan tanulok ballal, nem teljesen eredménytelenül.

Sokat segített, hogy gimnáziumba Sárospatakra, emelt angolra kerültem, idegen nyelven kevésbé jön elő a beszédhiba. Mást is köszönhetek a nyelvtudásnak: tizenkilenc évvel az érettségi után, amikor a rendszerváltás idején a külföldi tőkések megjelenésével Tokaj-Hegyalján megalakultak az első vegyesvállalatok, a legelsőnek én lettem az ügyvezető igazgatója. Mégpedig azért, mert rajtam kívül nem beszélt, pláne nem értett senki angolul.

*

1975-ben azzal szabadultam az egyetemről, hogy megtanultam, hogyan kell sok szőlőt csinálni. Agronómus lettem a mádi szövetkezetben, egy év múltán főagronómus, főkertész. Haladtam szépen a ranglétrán, de miután szakmai kérdésekben rendre vitába keveredtem a főnökséggel, úgy döntöttem, disszidálok. Otthon titokban franciául tanultam, igényeltem turistaútlevelet, és amikor megadták, irány Párizs.

Úgy terveztem, jön utánam a menyasszonyom, Dél-Franciaországba költözünk, ösztöndíjat szerzek, továbbképzem magam a szőlészetben, s ha elfogyna a pénzem, lévén jó kötésű gyerek, átmenetileg, pár évre beállok a légióba. Büszke voltam és határtalanul elszánt, ám már az első estén úgy hókon vágott a honvágy, hogy elporladt minden lelkesedésem. Álmomban láttam a mádi dűlőket, és arra keltem fel, hogy jönni kell vissza, hiszen ezekért a területekért létezem, nélkülük semmi értelme az életemnek, elsorvadok.

Két, csavargós hetet töltöttem Párizsban, abban a boldog tudatban, hogy a zsebemben lapul a vonatjegyem. A reggeliket szerettem a legjobban: beültem a szobámmal szemközti kocsmába, kértem egy szendvicset, hozzá egy pohár vöröset, olcsóbb volt, mint a kávé, és élveztem a város hangulatát. Napközben sétáltam, múzeumba jártam, Mona Lisát háromszor is megnéztem a Louvre-ban, régtől foglalkoztatott Gioconda mosolya. Nem szép nő, de titokzatos, és én szeretem a nehéz feladványokat.

*

Hogy hazakeveredtem, a menyasszonyommal annyira megörültünk egymásnak, rögtön össze is házasodtunk, érkeztek sorban a gyerekek, Gabriella, István, Kinga. Amúgy meg munka, munka és munka. Letudtam a napi feladatokat a szövetkezetben, aztán gyerünk a saját szőlőbe, szépen jövedelmezett, jobban, mint az állásom, onnan irány haza a betonkeverő mellé. Állandóan építkeztem, összesen öt házat húztam fel, az elsőt a két kezemmel, kalákában, magunknak, hogy kiszabaduljunk a szolgálati lakásból, aztán, ahogy felnőttek a gyerekek, nekik is, mindnek, a végén megint magunknak egyet. Fejlődni akartam, mindig kicsit előrébb, följebb.

A feneketlen szovjet piacnak köszönhetően hasított a mádi szövetkezet, tele voltunk gépekkel, traktorral, még helikopterre is jutott pénz, a falut nyolcvan kilométer út megépítésével támogattuk. Csakhogy a rendszerváltással eltűntek a szovjetek, vevő nélkül a nyakunkon maradt az aszú. A vészhelyzetben, 1989-ben rábeszéltek az asszonyok, hogy vállaljam el az elnöki posztot. Belementem, bár ne tettem volna. Azokban a hónapokban mindenki megbolondult, úgy kommunistázták egymást, mintha nem lenne jobb dolguk, és persze az igazi kommunisták tehetségtelen táskahordozói kommunistáztak a legvadabbul. Egy gyűlésen kiosztottam őket, mire felállt a kisgazdapárt frissen megválasztott helyi tótumfaktuma, és engem is lekommunistázott, mondván, hogy tagja voltam a pártnak. Na, ekkor elszakadt nálam a cérna, odakiabáltam, hogy „pár hónapja még függetlenített üzemi MSZMP-s párttitkár voltál, te, mocsok”. Azt felelte, őt kényszerítették elvállalni a párttitkárságot. Mire én: „A te dolgod, miért csináltad, de ha már csináltad, legalább ne kommunistázz!” Ilyenek történtek állandóan, megviselt, na.

1990 márciusában, nőnap estéjén visszaértem egy pesti tárgyalásról Mádra, beestem az épp zajló elnökségi ülésre, s ott is csak a kommunistázás meg a zöld bárózás ment. Fölcsattantam, hogy „basszátok meg, nem dolgozni kéne inkább?!”Néztek, mi bajom. Felpattantam, sebtiben összepakoltam, és amikor kérdezték, hogy „hová, hová?”, mondtam, „én most megiszom egy sört, és többet be nem teszem a lában ide, a hülyék társaságába”. Ugrott a sofőr, hogy hazavisz, leintettem, hogy innentől magam vezetek. És amint átléptem a küszöböt, nem értettem, hogy lehettem olyan normálatlan, hogy miközben megélek a magaméból, baromságra fecsérelem az energiámat.

Akkoriban egy angol, egy dán meg egy bordeaux-i palival közösen, ügyvezető igazgatóként benne voltam a nem sokkal korábban alakult Royal Tokaj vegyesvállalatban, de abból is gyorsan kiábrándultam. Kölcsönt vettünk föl, ám ezek fejlesztés helyett inkább egymásnak osztogatták a pénzt. Világossá vált, hogy a kommunizmus okosságai után immár a globalizmus okosságai ellen kell védekeznünk, és kijelentettem: amíg enyém a felelősség, nem feléljük, hanem befektetjük a forrásainkat, ugyanis ez nem a bécsi kindergarten, hanem a dicső Tokaj-Hegyaljai borvidék. Nem tetszett nekik, felmondtam. Ők is kérdezték, hová megyek, nekik is azt feleltem, hogy „iszom egy sört, és ide többé be nem teszem a lábam”.

Kétszáz százalékon pörögve nekiláttam felépíteni a Szepsy borászatot. Menet közben akadt még egy „botlásom”: 1997-ben egy New Yorkban élő Fülöp-szigeteki származású kínai befektető unszolására elvállaltam a Királyudvar felépítését, böcsülettel el is végeztem a feladatot, de annyit okoskolbászkodott az illető, hogy őt is ott hagytam. Beláttam, nem való nekem a közösködés, különösen nem a befektetővel való közösködés. Én a minőségre hajtok, a legjobb bor felé törekszem, a befektető pedig, érthetően, pénzt akar. Csakhogy mifelénk lehetetlen nagy pénzt csinálni, aki tőkés megfordult itt, mind megégett. Mindazonáltal sokat köszönhet a borvidék a pénzüknek, tudásuknak, igényességüknek, de idővel a fejlődés kerékkötőivé váltak.

*

Az lett a célom, megszállottan, hogy megcsináljam a világ legjobb borát. Ma már persze tudom, hogy legjobb bor nincs, csak legkülönlegesebb, leginkább kézimunka-igényes, maximális szakmaisággal készülő bor van. És azt meg is csináltam: ez a mi parcellaszelektált aszúnk, a Szent Tamás- és Betsek-dűlő egy-egy adott parcellájának ezer-ezer palackja, ami már most a topon van, pedig kell neki még tíz év, hogy felérjen a saját csúcsára.

A titok: a legjobb helyen a hozzá leginkább illő fajtával, tökéletes feldolgozás mellett készüljön a bor. Ennél a „szentháromságnál”, hiszem, hogy nincs feljebb. Az viszont lutri, hogy a világ legjobb borainak tengerében a Szent Tamást hová helyezik az ítészek. Az ízlés folyamatosan változik, minden évjárat ad valami újat, és a zsűri emberekből áll. A világ legdrágább bora a Romanée-Conti, bizonyos parcella bizonyos évjáratából egyetlen palackért ötmillió forintot kérnek, noha a csúcsversenyeken, vakon bírálva elvétve szerzi meg az első díjat, mert „csupán” kilencvenkét-kilencvenhárom pontot kap, néha kilencvenötöt, egészen ritkán százat. Az elképesztő árat a minőségen túl annak köszönheti, hogy egy hatalmas méretű, óriási hírű borvidékről származik, annak is egy egészen kicsiny, jól beazonosítható, remekül márkázott, alig kéthektáros, évi ötezer palackot termő parcelláról.

Szóval, amint megértettem, hogy számomra csak az az út lehet sikeres, amit én találok meg, az volt az első sorsdöntő kérdés, hogy hogyan tűnhetek ki a tokaj-hegyaljai kétszáz pince közül.

És kezdődött az okoskodás.

A kilencvenes évekig azt hittem, a fontos kérdések a pincében dőlnek el. Megrázó volt rádöbbenni, hogy évtizedeken át a kevéssé lényegessel foglalkoztam: hogyan válogassunk, hogyan szemezzünk, milyen hordóban érleljünk. Miközben a nagy igazság az, hogy mindennek az origója a szőlő: a termőhely, és az, amit telepítünk bele.

Megértettem, az határozza meg a Szepsy pincészet, így a gyerekeim és az unokáim jövőjét, hogy megtaláljam a borvidék legkülönlegesebb parcelláit. Ezer borvidékből kilencszázkilencvenben nincsenek különleges kis parcellák, ugyanis egységes a talaj. De tudtam, Tokaj-Hegyalja a maradék tízbe tartozik, sőt alighanem első az ezerből, tán a Föld legkülönlegesebb adottságú borvidéke.

A kulcs a tufa.

Az egész Zempléni-hegység vulkanikus képződmény. Ez önmagában nem rendkívüli. Ha kitör egy szárazföldi vulkán, láva borítja be a felszínt, megszilárdul, a növényzet számára áthatolhatatlan réteget képez. Csakhogy itt valaha tenger hullámzott, a vulkánok a vízfelszín alatt fakadtak meg, a forró láva és hamu vízzel keveredve, robbanásoktól kísérve laza szerkezetű, lyukacsos törmelékkőzetet hozott létre. Ahány vulkánkitörés, annyi réteg, annyi különböző összetétel, annyi szín és szemcseméret; van, ami néhány centi vastag, van, ami többméteres. És mindez tele repedéssel, melyben hihetetlen mélységig, akár tizenöt méterig is utat talál a növény gyökere.

Végtelen változatosság! Lépsz kettőt, és egész más rétegek lapulnak a lábad alatt, mint odébb. Életem legfontosabb felismerése, hogy meg kell találjam az egykori gejzírcentrumokat, azokat az akár csupán futballpályányi foltokat, ahol a legmélyebb és a legrétegzettebb a gyökerek által elérhető altalaj, ahonnét a legváltozatosabb tápanyagokat és ásványokat szívhatják fel a tőkék.

Nézzük a matekot. A borvidéknek huszonhét települése van, hatezer hektáron összesen négyszáztizennyolc dűlő, de én kapásból az ötvenkét első osztályúra szűkítettem a keresést.

Kezdtem azzal, hogy Mátyás Ernő geológus professzorral helikopterről átvizsgáltuk a tájat, a szintkülönbségekből és a növényzet színeváltozásából következtettünk a gócpontok elhelyezkedésére. Feltételezéseinket mélyfúrásokkal ellenőriztük. Ezzel párhuzamosan nekiálltam levéltárazni, s még 1573-ból is találtam egy szőlő öröklevelet, ami precíz feljegyzésekkel, térképekkel rangsorolta a borvidék legjobb területeit. Megjegyzem: a burgundiai szőlőkről kétszáz évvel későbbi az első ilyen dokumentum. Szintén alapmű lett számomra ez az 1796-ban, német nyelven kiadott Dercsényi-kötet, mely egyebek mellett rögzíti, amiről nekem a szocializmus idején fogalmam sem volt, jelesül: az öreg tőkék, noha kevesebbet teremnek, összehasonlíthatatlanul jobb minőséget adnak, mint a fiatalok.

1993-ra gyűjtöttem össze minden infót, és biztos voltam egyrészt abban, hogy kincsre leltem, másrészt abban, hogy önmaga és közössége ellen követ el bűnt, aki egy ilyen kincsből nem a lehető legjobbat próbálja kihozni.

Volt dűlő, amit kivontam a termelésből, másokat megvásároltam, főleg Mád és Tállya környékén, ahogy épp került rá pénzem. Bő húsz évbe telt összeállítani a birtokot. Számos helyen nulláról telepítettem tőkéket. Óriási rizikó, hiszen nem volt bor, aminek kóstolása segítheti a döntést, hanem részben a megérzéseimre hagyatkoztam. Telepítettem és vártam. Ahhoz, hogy egy tőke lenyugodjék, a gyökere kellő mélységig hatoljon, olyan fürtöt, olyan méretű bogyókat adjon, melyek optimálisan aszúsodnak, vagyis hogy a növény megmutassa, mit tud, kell tizenöt év. Vagyis, ha, teszem azt, 1995-ben telepítesz, 2010 után kapsz választ arra, hogy jó helyre fektetted-e a pénzedet, az energiádat.

*

Huszonegy dűlőnk van, a legkedvesebb közülük a Király, a Becsek, a Szent Tamás, az Úrágya meg a Hasznos, de a legjobb dűlőknek is csupán egy piciny, másfél-két hektáros szelete a lényeg: ezek a parcellák.

A csúcsparcellák pontosan a vulkáni gócok fölött helyezkednek el, és azt a szemernyi pluszt adják a borhoz, ami ahhoz kell, hogy a sok kiváló és különleges között a legkiválóbb, a legkülönlegesebb légy, és mint a Romanée-Conti, extra, drágán adható márkát hozz létre. A magas árra nem azért van szükség, hogy gazdagodjon a Szepsy, hanem azért, mert különben a piac nem veszi komolyan se a bort, se téged.

A mi tragédiánk, hogy az édes bornak nincs kultúrája, divatja, jelentős termőterülete a világban. Az egész Tokaj-Hegyaljai borvidék mindössze ötezer hektár évi huszonnégymillió palack teljesítménnyel. Nem tétel, ennyit New York egyetlen hétvége alatt elszürcsöl.

Pedig a tokaji aszúnál semmi nem ötvözi tökéletesebben a Nap és a Föld energiáját, bárhol kóstolják, elálmélkodnak, hogy jaj, minő csoda. Csak sajnos lépnek is tovább.

De így is jól elvoltunk, évről évre az utolsó szálig eladtuk az évi ötvenezer palackunkat. A hasznot visszaforgattam, vásároltam területet, telepítettem rengeteg tőkét. Bevallom, elbizakodottá váltam, azt hittem, határ a csillagos ég. De 2008-tól jött a lejtmenet, kivágni kényszerültem teljes ültetvényeket, és mióta itt a vírus is, teljesen befagyott a piac. A hetvenes években kétszáznegyvenezer hektár szőlő volt az országban, ma ötvenezer, és ez is sok.

A tavalyelőtti termés zömmel hordóban maradt, alig fogyott belőle. A tavalyi szőlőt is szépen leszüreteltük, elkészítettük. Az aszúnak szorítottunk helyet, de a száraznak nem tudtunk. Az utolsó pillanatig kivártunk, latolgattuk, melyik évjáratban nagyobb a potenciál, aztán a 2018-ast hirdettük ki győztesnek, a frisset pedig küldtük lepárlóba. Ipari szesz lett belőle, vagyis lényegében megsemmisíttettük. Hatvan forintot adtak literjéért, abból ötven elment a szállításra. Borként vitte volna egy alföldi kereskedő, ígérte, senkinek nem szól, csak csöndben belekeveri a maga homoki borába, de mi nem hazardírozunk a Szepsy márkával. Azt mondta valaki, Szepsy bort lepárolni olyan, mint templomi ostyából csokis nápolyit gyártani, de nem volt más választásunk. Ha veszünk még pincét, még hordót, akkor nem egy, hanem két eladatlan évjáratot görgethetünk magunk előtt.

Nem nyugodt az álmunk. Különleges minőséget rengeteg energiával, ráfordítással tudsz előállítani, és ha nincs rá elég igényes vevőd, úgy jársz, mint a Ferrari: hiába állt elő a világ legjobb tűzpiros sportautóival, odáig jutott a fene nagy spécizéssel, hogy becsődölt, és kénytelen volt eladni magát a FIAT-nak, ahol a portfóliószínesítésben elfér. Mi azt szeretnénk, ha a Szepsy maradna csak a Szepsyké.

*

Az agyvérzés előtt minden áldott nap megfordultam a szőlőben, és szó szerint elbeszélgettem a törődést igénylő tőkékkel, mert tudom, hogy a szeretettel ápolt, a társnak tekintett növény szebben viselkedik, mint a gépiesen gondozott. Ha egy nap is kimaradt, nyugtalanná váltam, úgy éreztem, hívnak, küldik a jelzést, hiányzunk egymásnak. Biztos bolondnak hitt, aki látott motyogni a sorok között.

Lehet, maga is bolondnak tart majd, ha meghallja a következő sztorimat. Közel húsz éve már, hogy egy délután gondoktól hajszoltan száznyolcvannal száguldottam mindegy, honnan, mindegy, hová, mindegy, melyik sztrádán. Csöng a mobilom, a vonal túlvégén egy érzékeny ismerősöm, egy hölgy, mondja, a szőlőmben sétál, és megrémíti a tőkékből áradó iszonyatosan erős rezgés. Mikor megtudta, hogy vezetek, könyörgött, húzódjak félre, de legalább lassítsak. Visszavettem a tempóból, nem telt el két perc, és előttem pár száz méterrel autók rohantak egymásba… Most is beleborzongok. Ettől a perctől biztosan tudom, hogy a növények kommunikálnak, éreznek, üzennek.

Minden, ami létezik, az energia. A szőlő növény hatalmas energia, az ember hatalmas energia, a szeretet pedig a legnagyobb, legtökéletesebb energia. Ha kint vagyok a hegyen, az energiám áthatja a növényt, ami energiát továbbad a gyümölcsnek, az bekerül a borba, onnan pedig abba, aki megissza. Viszont, ha géppel, gépiesen, szeretettelenül dolgozol, akkor elvész az energia. És akkor is elvész, ha csalafintáskodsz. Mi a csalafintaság? Ha átvered azt, aki megissza a bort. Ha a marketinggel olyat hitetsz el vele, ami nincs benne a borodban. A kamu zabálja az energiát. Egy francia barátom csodálatos bort készít, de nem ért a kereskedelemhez, csődbe ment, eladta a birtokot egy menő üzletembernek, aki odatett egy csúcsmenedzsert, akinek a marketing volt az egyedüli istene. Azonnal zuhant a minőség, dacára annak, hogy a technológia hajszálnyit sem változott. Az öreg tisztessége, energiája, spiritualitása nélkül befellegzett a birtoknak.

*

Tudni kell, mi a feladatod, ha ebben tévedsz, bukásra vagy ítélve. Én hibáztam.

Amikor megtaláltam és betelepítettem a parcellákat, vagyis sínre tettem a Szepsy pincészetet, és már „csak” működtetni kellett a rendszert, nem fogtam fel, hogy a küldetésem bevégeztetett. Nem értettem meg, hogy onnantól annyi a dolgom, hogy járjam a birtokot, és beszélgessek a tőkékkel. Ahogy beütött a kereskedelmileg sikertelen időszak, egyre többet foglalkoztam az üzlettel, a marketinggel. És minél többet foglalkoztam vele, annál rosszabbul ment. Pont fordítva működött a dolog, mint a szőlőnél. Egyre elkeseredettebben kerestem a megoldást, állandóan a problémákon pörgött az agyam, amivel belekormányoztam magam a betegségbe, az agyvérzésbe.

De nem haltam meg, vagyis az Úr csak figyelmeztetni akart, s adott lehetőséget javítani. Megértettem az utasítást, elengedtem, hogy még mindig az én felelősségem ellátni a családot, működtetni a harminc embert foglalkoztató üzemet. A vállalkozást átadtam a gyerekeimnek, különösen a fiamnak, Istvánnak, aki vállára vette a legkevésbé irigylésre méltó területet, a marketinget. Ő elég fiatal ahhoz, hogy neki az üzletről is szóljon a borászat, én meg már elég öreg vagyok ahhoz, hogy számomra csak a minőségről, a természet és az ember közösségéről szóljon.

Ami időm maradt az életből, azt az aszú szőlője, a furmint tökéletesítésére szeretném fordítani. Csoda faj, nincs két egyforma egyed: más a tőke, más a fürt, más a bogyó, más az érési idő, és minden parcellába más való… Azért az kicsit nyomasztó, hogy meglehet, a tökéletesnél is van tökéletesebb.

*

Maga az aszú, az aszúsodás folyamata is egy csoda.

Előállítója a botrytis gomba, ami megtámadja az érett szőlőszemeket, átszövi a gyümölcshúst, élvezkedik a cukorban és a vízben. Eleinte vidám az élet a bogyóban, de aztán késhegyre menő harc indul az élettérért, a vízmolekulákért, és bizony sosincs happy end, mert amikor az utolsó molekula vizet is felszívták, mindenki meghal, mint a Rómeó és Júliában. Nekünk, gazdáknak viszont ekkor húzódik mosolyra az ajkunk, ugyanis a gombapusztulás számunkra azt jelenti, hogy befejeződött az emlegetett csoda: az aszúsodás.

Ha az aszúsodott és a nem aszúsodott szemeket együtt préseljük ki, abból szamorodni lesz, ha csak az egyenként lecsipegetett aszúszemekkel dolgozunk, akkor aszúbor a végállomás. Ahány puttonyos aszút akarunk készíteni, annyi puttony aszúszőlőt teszünk egy gönci hordónyi murciba, vagyis erjedő mustba; egy puttony nagyjából huszonhét liter, egy gönci hordó százharminchat liter űrtartalmat takar. Eddig tart a tokaji különlegessége, a többi munkafázis megegyezik a borkészítés általános sorrendjével: erjesztés, fejtés, érlelés.

Utóbbi, mármint az érlelés az aszúnál nálunk legalább három-négy év. Megjegyzem, jó nagy butaság, hogy minél öregebb egy bor, annál jobb. Egy darabig valóban nemesedik, de aztán elindul lefelé. A száraz borok tíz, tizenöt évet bírnak, az édes szamorodni harmincat, negyvenet, az aszú ötvenet, hatvanat, tökéletes körülmények között, állandó hőmérsékleten, szépen dugózva, faggyúzva, állandó hőmérsékleten, első időben fektetve, aztán állítva tárolva többet is. A legöregebb bor, amit kóstoltam, 1867-es, kiegyeztem vele, iható volt, de csak mert beleavatkozott a tudomány: Amerikában feljavították. Az én praxisomból, amibe biztosan nem piszkáltak bele, az egy 1928-as aszú, svájci pincéből került vissza, kiskanállal szedték ki a dugót, úgy szétmorzsolódott; nem volt jó, pláne nem húha, csupán tiszteletreméltó, az se semmi. Azért fogyasztottuk el, mert becsület dolga, mondhatni, szakrális élmény megtisztelni az ilyen matuzsálemet.

Anyám katolikus volt, apám református, miután összeházasodtak, együtt jártak misére. Emlékszem, egy prédikáció után otthon apám annyit mondott, hogy „jó volt, csak hosszú”, anyám pedig azt, hogy „jó volt, csak a lényeg hiányzott belőle”. Bölcs emberek.

Én református lettem, de nem vaskalapos. A könyvtáram felső két polca csupa vallási, vallástörténeti könyv, egyik se dísz, mindet olvastam, tanulmányoztam, némelyiket többször is; többet forgattam őket, mint egy átlagos szeminarista, de nem lettem tőlük okosabb. Pontosabban arra jutottam, hogy a vallások intézmények, emberi kreációk, melyek érdek alapján születtek, érdek alapján, következésképpen szükségszerűen tisztességtelenül működnek.

Hiszem Istent. A vallási intézményekben, egyházakban, mesékben viszont nem hiszek, abban különösen nem, hogy a halálom után a lelkem nyugdíjba vonul, fölkerül a mennybe, és ott pihen az idők végezetéig az Atya jobbján. Mondja már meg nekem valaki, mi a kunszt az üldögélésben?! Semmi.

A hit Isten elfogadása, és lényegében mindegy, hogy számodra ő Buddhában, Sivában vagy Jézus Krisztusban testesül meg. Én az európai kultúrkörbe születtem, fogékony vagyok a spiritualitásra, ezért Jézusban hiszek. És hiszek a karmában és a lélekvándorlásban és a tudat fennmaradásában is.

Nem volt könnyű megbarátkoznom ezzel a mostani sorsommal, de sikerült, vagy legalábbis szépen haladok. Leginkább az fáj, hogy ritkán jutok ki a szőlőbe. Gyalog nem mehetek, vezetni már nem tudok, marad az, hogy visznek, de sokáig nem bírom, gyönge vagyok, hozhatnak vissza.

Amikor a stroke után először kint jártam, azt éreztem, szomorú miattam a szőlő, de nem fogja föl tragikusan a dolgot. Nem hálátlanságból, csak elfogadja a természet törvényeit: a szőlő kihajt, gyökeret ereszt és tőkét növeszt, megöregszik, a legjobbat hozza ki magából, majd kiszárad. Az ember is ilyen: fogan, születik, felnő, alkot, vénül, elmúlik. Én megtettem a magamét, meghoztam a gyümölcseimet, nincs okom félni, elkeseredni. Mennyi lehet még vissza nekem ép elmével? Egy év? Tíz? Tán tizenöt? Most leszek hetven, akkor lennék nyolcvanöt. Nem olyan nagy különbség ám.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu