Milyen szerepet játszik a politikai érdek egy katonai beszerzésnél?

Szicherle Patrik és Rácz András a Magyar Honvédség előtt álló kihívásokról írt, az eddig történt haditechnikai beszerzések értelmét vizsgálva. Mielőtt véleményemet kifejteném a cikkel kapcsolatban, meg kell jegyezzem, hogy ebben a témában mindenki alulinformált, aki nem a Honvédelmi Minisztériumban vagy a Magyar Honvédségben dolgozik, beleértve engem is. A haditechnikai beszerzések hátteréről sok a pletyka, erős a sajtó torzítása, a hivatalos oldal pedig szűkszavú. A két kollégához hasonlóan én is évek óta próbálom szakmai fórumokon, konferenciákon, missziók látogatásával vagy hírekből követni és megérteni, hogy mi, miért és hogyan történik a Magyar Honvédségben.

Mivel a cikk ritka alkalmat kínál a szakmai vitára, és én is erre szeretnék koncentrálni, az elején jelzem, mi az, amiben egyetértek Szicherlével és Ráczcal. Cikkük címe telitalálat: valóban kérdésekből sokkal több van, és attól félek, ezzel együtt kell élnünk a jövőben is. Ahogy írják, a mostani beszerzések a Magyar Honvédség túlélését biztosítják, a korábbi szovjet haditechnika cseréje elodázhatatlan. Fontos a katonai szervezet humánerőforrás-problémájának kiemelése is. Ezt a cikk Kovács Gyula nyugalmazott ezredes szóhasználatát átvéve az „adminisztratív vízfej” kifejezéssel jellemzi, hangsúlyozva, hogy miközben a csapatoknál súlyos létszámhiány van, az irányítószervek túl nagyok. Én ezt a kérdést inkább onnan közelítem meg, hogy miként lehet a Magyar Honvédség a jövőben versenyképes a munkaerőpiacon. A „vízfej” oka régen az volt, hogy mivel nem volt pénz, inkább nem toboroztak eleget a végrehajtó állományba. Ma már azonban van pénz, többfordulós fizetésemelés történt. Ha továbbra is fennáll a korábbi 5000-7000 fős létszámhiány, az nem azért van, mert a katonai vezetés saját pozícióit akarja megtartani, hanem mert a Magyar Honvédség által kínált életpálya (elsősorban a fizetés) nem versenyképes a „helyőrségekben” működő multikkal szemben.

A jövőre nézve az egyik aggasztó kérdés, hogy a nagy volumenű haditechnikai modernizáció mellett lesznek-e, akik az a eurómilliárdokba kerülő harckocsikat és helikoptereket vezetni fogják.

Légierő

A szerzők sok figyelmet szentelnek a nagy fejlesztések előtt álló katonai légierő kihívásainak. Kétségesnek tartják a szovjet/orosz eredetű szállító és harcihelikopterek elmúlt évekbeli továbbélését, ismételt használatba vételét az Airbus helikoptereinek beszerzése miatt. Szerintem az Airbus helikoptereinek beszerzése nem kérdőjelezi meg az orosz technikák felújításának szükségességét, mivel egyrészt addig is repülni kell valamivel, másrészt az új technika érkezéséig is szükség van a pilóták és a karbantartók megtartására. Benkő Tibor honvédelmi miniszter egy ízben mintegy száz helikopterpilóta szükségességét említette a jövőre nézve, és világosnak tűnik, hogy ha most nincs elég helikopter, amin repülni, jártasságot szerezni lehet, akkor előfordulhat, hogy hiába érkeznek meg a helikopterek, még évekig nem lesz az összes gépre személyzet (ez a bérverseny miatt sajnos egyébként is megeshet).

A Mi-24-es helikopterek ismételt használatba vétele mellett talán az is érv lehetett, hogy a hírek szerint a támadóhelikopter-képesség az új helikoptereknél is biztosítva lesz. Ha most nem állítják vissza ezt a képességet a régi helikopterek révén, évek múlva kell majd újrakezdeni. Az sem mellékes, hogy korlátozott korszerűsítésen is átestek a régi gépek, és olyan éjjellátó és műszerrepülő képességgel ruházták fel őket, amelyek megkönnyítik az átállást a modern típusokra.

A szerzők furcsállták, hogy a polgári légitársaságtól megvásárolt Airbusoknak nincs rakodórámpájuk, csak a szokásos poggyászokat tudják szállítani, járműveket vagy más katonai szállítmányokat nem, ami szerintük megkérdőjelezi, hogy a Honvédség a leghatékonyabban használja-e a rendelkezésére álló forrásokat. Erre nehéz válaszolni, de az elmúlt években a magyar katonai missziók meglátogatása alatt szerzett tapasztalataim alapján mondhatom, hogy a Honvédségnek többször volt szüksége „hagyományos” utasszállítókra, mint rámpával rendelkező taktikai katonai szállítógépekre.

A magyar védelempolitika kormányokon átívelően olyan volt az elmúlt 30 évben, hogy elvétve akart katonai járműveket (vagy más katonai szállítmányokat) hadszíntérre szállítani, vagy magyar katonákat olyan helyszíneken, olyan feladatokra bevetni, ahol szükség lett volna ilyen gépre. Ellenben az elmúlt 30 évben rendszeresen, évente többször volt szükség katonák szállítására hadszínterek közelébe. Mivel a Honvédségnek nem voltak gépei, ezért bérelt ilyeneket, vagy más hadseregek járatain utaztatta a magyar katonákat, természetesen pénzért.

A Magyar Honvédség fogyatkozó számú katonai An-26-os szállítógépei (amelyek lassúak, hangosak és idővel megbízhatatlanok) korábban is szállítottak állami vezetőket, de ezekből csak akkor volt hír, amikor egy állami vezető nem ért oda valahova, mert lerobbant a gépe. És többnyire ezeket az eseteket sem hozták nyilvánosságra.

Politikai szempontok

Ha jól értem, a szerzők meglepőnek találják, hogy a beszerzések eldöntésénél politikai szempontok dominálnak. Valóban jellemző, hogy egy-egy beszerzésnél csak a technikai paramétereket hasonlítják össze az érdeklődők, ám a politikai szempont sokkal inkább meghatározó egy ilyen döntésnél, mert az adott ország hosszú távú külpolitikai orientációjáról mutat képet. Vannak más releváns szempontok is, például hogy egy beszerzés mennyire tudja támogatni a hazai ipart, milyen befektetésekkel járhat itthon, illetve a 30-40 évnyi használat további kiadásainak mértéke mekkora lesz.

Amikor a dán kormány 2014-ben hosszú procedúra után amerikai F-35-ös vadászbombázók beszerzése mellett döntött, nyilvánosságra hozták a kiválasztás szempontrendszerét és az egyes versenytársak által elért eredményeket. A dokumentumból kiderült, hogy a politikai (stratégiai) szempontok fontos részét képezik a beszerzésnek, a katonai, gazdasági és ipari szempontok mellett. Nem hiszem, hogy a Magyar Honvédség esetében a dánhoz hasonló alapos módszertannal dolgoztak volna, de ha a politikai szempontok szerepet játszottak, esetleg domináltak a döntésben – elsősorban abban az értelemben, hogy európai és nem amerikai eszközöket vettünk –, abban semmi furcsa nincs, sőt azt tartanám aggasztónak, ha nem így lenne.

Egy kis országnak, korlátozott gazdasági és katonai erőforrásokkal, minden külpolitikai döntésnél figyelembe kell venni stratégiai érdekeit, akár a haditechnikai rendszerek képességeinek rovására is.

Szerencsére most ilyen dilemma nem volt, mert a megrendelt német haditechnikai eszközök világszínvonalúak, és a helikopterek is az élvonalba tartoznak. Utóbbiak esetében a beszerzések bejelentése után árulkodó volt, hogy a forgóalkatrészek gyártókapacitásának Magyarországra hozataláról is beszámoltak. Bár nem ismerjük a kiválasztás szempontjait, de kérdés, hogy más gyártók ezt vállalták volna-e.

A szerzők a politikai érdekeket maguk is látják, de más aspektusban. Összefüggést vélnek aközött, hogy az Európai Tanácsban több olyan ország (Németország, Franciaország és Svédország) is kedvezőtlen véleménnyel volt a magyar jogállamiság helyzetéről, amelyekkel aztán nem sokkal később nagyvolumenű hadiipari beszerzéseket jelentett be az Orbán-kormány 2018 decemberében.

NASAMS

Mivel nekem sincsenek konkrét információim az eseményekről, akár történhetett így is, jól ismert a nemzetközi kapcsolatokban az az eszköz, amikor haditechnikai beszerzésekkel (is) próbálja bebiztosítani magát egy ország más államokkal szemben. A belengetett norvég-amerikai NASAMS rakétavédelmi rendszer említése mint ilyen lehetséges magyar lépés akár jó is lehetne, de sajnos a szerzők átveszik azt a narratívát, amely úgy interpretálta ezt a hírt, hogy a kormány azért ezt, és nem a ballisztikus rakéták elhárítására is alkalmas Patriot rendszert választotta, hogy elkerülje Moszkva rosszallását. Ezzel szemben a Magyar Honvédség a korábbi stratégiai dokumentumok és fejlesztési tervei szerint sosem törekedett ballisztikusrakéta-elhárító képességre.

A Magyar Honvédség ellenben rendelkezik olyan – ráadásul szovjet eredetű –, mára elavult légvédelmi rakétarendszerrel (SA-6/KUB), amely lecserélésre szorul, vagy amely mellett szükség lehet a NASAMS-ra. A szerzők felvetik, hogy Magyarországnak a NATO tagjaként „aligha kell majd ellenséges légierő ellen harcolnia és az ország még soha nem küldte katonáit olyan nemzetközi misszióra, ahol egy működőképes légierő által támogatott ellenféllel kellett volna megküzdeniük.” Ez azonban téves álláspont. Egyrészt ez érv alapján a légierő Gripenjeire sincs szükség, másrészt a NATO nem így működik. Mint számos más kis NATO-tagország (így Csehország és Dánia) esete mutatja, igen is rendelkeznek ilyen méretű országok légvédelmi rakétarendszerrel, sőt épp a dán hadsereg volt az, amely telepített ilyen rendszert a partneri hozzájárulás keretében az Iszlám Állam elleni háború során (pedig a terrorszervezetnek tényleg nem volt légiereje).

A NATO-ban egy magára valamit is adó tagország törekszik arra, hogy hadserege a katonai képességek lehető legszélesebb spektrumával rendelkezzen, még akkor is, ha nem lehet olyan fejlett és szerteágazó, mint amivel az Egyesült Államok rendelkezik.

Nem csak politika

Egy fegyverrendszer kiválasztása kapcsán a politikaiak mellett érdemes néhány más szempontot is figyelembe venni. Egyrészt egy ilyen volumenű beszerzés előkészítése hónapokat, akár éveket is igénybe vehet, még akkor is, ha zárt ajtók mögött, megkereséses alapon történik. Ezért igen valószínűtlen, hogy a tanácsi tárgyalások hatására, hirtelen történt volna a típusok kiválasztása. Az időzítés szerintem sokkal inkább valamilyen bürokratikus, költségvetési szemponttal állhatott összefüggésben, és a lényeg az lehetett, hogy ne csússzon át a következő évre a beszerzések aláírása. Aki dolgozott már a magyar bürokráciában, tudja, hogy az éves előirányzatokat „el kell költeni” az év végéig, mert ha nem, az jó indok lehet, hogy a következő évben az adott szerv költségvetését csökkentsék.

Egy másik szempont lehet, hogy a „piacon” nincs túl nagy verseny, a helikopterek és a harckocsik esetében még amerikai és olasz típusok lehettek versenyben (ha a kínai és orosz gyártókat kizárjuk). Számomra az igazi kérdés, hogy miért ódzkodunk ennyire az amerikai eszközök beszerzésétől akár politikai, akár katonaszakmai szempontból.

Az elmúlt 30 év beszerzései ebből a szempontból sokatmondóak, és arra utalnak, hogy inkább rendszerszintű jelenségről van szó. Az első komolyabb nyugati beszerzés az 1990-es években a francia Mistral rövid hatótávolságú légvédelmirakéta-beszerzés volt, majd következett az első Orbán-kormány alatt a svéd Gripen vadászrepülőgépek megvásárlása, 2003-ban pedig már a szocialisták idején a norvég Kongsberg taktikai rádiók beszerzése.

Amerikai fegyverek vásárlása nélkül is lehetnek európai országok „rendes” NATO-tagok. Ami Magyarország kapcsán egy kicsit félreviszi a vitát, hogy a szomszédaink katonai beszerzései között látványosan dominálnak az amerikai harceszközök. De kicsit nyugatabbra tekintve ez nem jellemző a közepes és nagy európai országokra, és teljesen vegyes képet mutatnak a kis és közepes, Magyarország súlycsoportú országok (Belgium, Portugália, Norvégia, Dánia, Hollandia) beszerzései. Trendnek az látszik, hogy míg a légierő tekintetében az amerikai eszközök dominálnak – a felsoroltak legtöbbje a legmodernebb F-35-ösöket vásárolta meg –, addig a szárazföldi erőknél főként az európai gyártok eszközei jellemzőek.

Kiemelt kép: Philipp Schulze/dpa / AFP