Böcskei Balázs: Ne várjunk országos sztrájkot, mert az aligha lesz

Ha kicsit is őszinték szeretnénk lenni magunkhoz és leginkább másokhoz, ki kell mondanunk, hogy a szombati, országosra hirdetett demonstráció hatósugara és szervezettségi szintje meglehetősen alacsonyra sikeredett.

Nyilván nem csupán a sajtóbeszámolók képeit kell alapul venni, de így sem kockáztatok nagyot azzal, ha azt állítom: a vidéki mozgósításból (is) egyértelműen a pártok vették ki a részüket, és nem a szakszervezetek. Kordás László, a Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASZSZ) elnöke Tatabányán szinte csak a pártok zászlói fölött beszélt. Az sem ad okot az optimizmusra, hogy egy Pécs környéki úton csupán 20 (!) autóval zajlik a félpályás tiltakozás.

Itt valami nincs rendben, mondhatnánk. A pár hete még országos sztrájkot kilátásba helyező szakszervezeti vezetők mintha előre szaladtak volna a 2018. december 12-ét követő büszke ellenzéki napokban. Mintha megcsípte volna őket a médiaszereplés, illetve az ellenzéki vezérkedés kellemes érzése. Merthogy valamivel több, mint egy hónap után azt látjuk:

itt semmiféle munkavállalói ellenállás vagy kiállás nincs.

De hogyan jutottunk idáig?

A kérdés megválaszolása érdekében következzék egy „folyamatábra”. Két kormánypárti országgyűlési képviselő az érdekegyeztetést kikerülve benyújtotta a munkatörvénykönyv módosítását, amely előirányozta a túlóra 400 órára, a munkaidőkeret 36 hónapra növelését. Az úgynevezett rabszolgatörvény jogos és erőteljes felháborodást váltott ki a szakszervezeti világban. Miközben a szakszervezeti vezérek többsége hiányolja az érdekegyeztetést, egyikük-másikuk egyeztet a kormány képviselőivel. Kezdetben mindenféle hírek érkeznek a szakszervezetek véleményének tervezett figyelembevételéről, majd arról, hogy mégsem enged a kormány. Ismerjük az érvelést: „A kormány csak a dolgozóknak akar jót, hogy aki akar, többet dolgozhasson, és így többet is keressen”. Hamarosan meg is születik a két, az Orbán-kormányhoz közeli szakszervezeti szövetség „Átvertek minket” címet viselő nyilatkozata:

A Munkástanácsok Országos Szövetsége és a Liga Szakszervezetek bízott a jogalkotás normális menetében, működésében, ezért elnézést kérünk mindazoktól, akik előre megjósolták a lezajló folyamatok végkimenetelét.

Ezt olvasva, már megszólalhatott bennünk a csengő. Itt valami, a szakszervezetek egy részénél nem stimmel: mégis, mit gondolhattak?

Ettől függetlenül megszerveződik az ellenállás, és 2018. december 8-án több ezer ember megy az utcára, követelve a törvényjavaslat azonnali visszavonását. Ezen a napon a szakszervezeti hangok még a javaslatra vonatkozó követeléseket hangoztatva szólalnak meg.

Az események felgyorsulnak, ezt követően napokon keresztül zajlanak az utcai demonstrációk, és az esténként Budapestet és néhány vidéki várost bejáró, spontán, a „rabszolgatörvénytől” független célokat hangoztató tüntetőcsoportok tiltakozásai. Ezzel párhuzamosan a szakszervezeti vezérek országos sztrájk szervezését jelentetik be „álljon le az ország” fordulattal.

Erre a mondásra reagálva

a pártok és a civilek, az utcai tiltakozók, illetve a közösségi médiában a kommentelők is egyaránt sztrájkot, abból is a súlyosabb „műfajút”, az országos sztrájkot követelik.

Pedig a sztrájktörvény jelentősebb megmozdulásokra csak nagyon körültekintő, hosszú és iszonyatosan alapos előkészítés, jelentős jogi munka után ad lehetőséget. Ez sem a szakszervezeti, színpadon és médiában szereplő megszólalókat, sem az ellenzék Csipkerózsika-álomból felébredő parlamenti képviselőit nem különösebben zavarta. Még a január 5-én rendezett demonstráción is így beszélt Kordás László, a MASZSZ elnöke:

Jöjjön, aminek jönnie kell!

Majd ötnapos ultimátumot adott Orbán Viktornak, utalva a sztrájktörvény vonatkozó részére. A szakszervezetek ezt követően átadták a „négy pontjukat”, amelyet a biztonsági illetékesek át is vettek. És meg is érkezett pár napra rá a kormány válasza is: nincs tárgyalás.

A probléma mindezzel az, hogy az érintett szakszervezeti vezetők – kiknek nem ingük, nem veszik magukra – már a folyamat elején pontosan tudták, mi is van a sztrájktörvénybe foglalva. Elvileg az országgyűlési képviselők is tudták, de nekik „lábra jött”, hogy a szakszervezeti vezetők úgy futottak előre az ügyben, hogy kudarc esetén nem a pártok lesznek felelősek.

A sztrájktörvényről kezdőknek

Kezdjük azzal, hogy Magyarországon sztrájkolni csak a munkáltatóval szemben megfogalmazott követelések mentén, és a munkahelyen lehet. A munkavállalónak a szakszervezet által meghirdetett sztrájk napján be kell mennie a munkahelyére, jelentkeznie kell a munkahelyén, és a jelen lévő vezetőnek be kell jelentenie, hogy sztrájkolni kíván. Miután ez megtörtént, ott kell eltölteni a sztrájkban töltött időt, ahol ezt meghatározták (például ebédlő, melegedő, közösségi helyiség, stb.).

Meg kell jegyezni, hogy a sztrájktörvény nem is tárgyalja az országos sztrájk dolgát, pont az előbb említett munkahelyi rendszerből adódóan az „Álljon meg az ország!” felkiáltás élesítéséhez munkahelyről munkahelyre haladva kell megszervezni a sztrájkot.

Nálunk az „utca emberének” fejében a sztrájk egyenlő a közlekedés teljes leállásával. Ez utóbbi a sztrájktörvény módosítása óta szinte lehetetlen. A közszolgáltatást végző vállalatok ugyanis külön kategóriát képeznek a sztrájktörvényben, mivel rájuk a sztrájk alatt nyújtandó minimális szolgáltatás kötelezettsége is elő van írva. Például az ágazati törvényekben a sztrájk alatt a személyszállító vonatoknak az elővárosban 66%-a, a hálózaton 50%-a kell, hogy közlekedjen. Mindez idősávosan elosztva, azaz nem lehet például éjszaka 90%, és nappal 10% – azaz egy sztrájk esetén alig lehet érzékelni a járatritkulást.

Természetesen lehet jogellenesen is sztrájkolni, ennek megkockáztatása azonban egyetlenegy szakszervezetnek sem érdeke, minthogy a jogszabályok szerint akár kártérítést is kellene fizetniük, ha így járnak el.

Miért nincs sztrájk a rabszolgatörvény miatt?

S ez csak a sztrájktörvény, nézzük, hogy a rabszolgatörvény kapcsán miért nem akar megérkezni a várva várt (országos) sztrájk?

1. A klasszikust mondást idézve, mert egyelőre nincsen sztrájkhangulat.
2. Ellenzéki, tüntetői lelkesedések ide vagy oda, egy sztrájkkal a hazai szakszervezetek szervezettségét ismerve legfeljebb a munkáltatónak lehe(ne)  kárt okozni, nem pedig az Orbán-rezsimnek.
3. Törvény szerint a kollektív szerződések rendelkeznek a túlmunka rendszeréről és díjazásáról, és a munkaidőkeretek alkalmazásáról is.
4. Ezek pedig egyelőre nem módosultak a múlt évhez képest, és csak a rend kedvéért: „Nincs lehetőségük a munkavállalóknak jogszerű sztrájkra kollektív szerződésbe foglalt megállapodás megváltoztatásának érdekében addig, míg a kollektív szerződés hatályos [Sztrájktv. 3. § (2) bekezdés].”
5. A 400 óra önkéntes túlmunka, mivel a számolás január elsején újraindult,  október, novemberben tájékán lesz szorító. Azaz egyelőre a hatályban lévő kollektív szerződések nem tükrözik azt, amire a „rabszolgatörvény” lehetőséget ad majd egyszer. Így a sztrájk jelen esetben jogellenes lenne.
6. És ami még ezekhez képest is fontosabb, több munkáltató a szorító munkaerőhiány miatt és pillanatnyi előny nyújtásával, megállapodott a munkahelyen, vagy bejelentette, hogy a jövőben meg kíván állapodni, és nem alkalmazza majd az „önkéntes túlóra” rendszerét.

Vezető beszél, tagság fizet

Mi következik mindebből? „Csak” annyi, hogy a politikai pártok képviselői és a szakszervezeti vezetők már akkor tudhatták, hogy az országos sztrájk nem lehetséges, amikor még ezzel hitegették a közvéleményt. Nem csupán az imént részletezett okok miatt, hanme azért sem, mert az érdekek széttartanak. Az ágazatoknak külön megállapodásai vannak, a közszolgáltatók sztrájkjogának erős korlátai.

De akkor fel kell tenni a kérdést:

kik is vannak a hetek óta tartó utcai megmozdulásokon az utcán? Szakszervezeti aktivisták, pártaktivisták, civilek? Aligha a szakszervezetisek.

A szombati demonstrációk világosan megmutatták, hogy a szervezők leginkább pártaktivisták, több városban egyáltalán nem képviseltették magukat a szakszervezetek. Érezheti ezt már egy ideje a MASZSZ elnöke is, hiszen mára „a sztrájkhajlandóság felmérése” lett a kommunikáció, nem pedig a sztrájkra való felkészülés.

Ehhez jön még, hogy a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF) a múlt héten önálló sztrájkbizottságot hozott létre, bejelentette saját szakmai követeléseit.

A MASZSZ elnökének ultimátuma, amit Orbánnak adott, már rég letelt, és a szombati demonstrációkon csúfos vereséget szenvedett a beharangozott, „200 településen le fog állni az ország”  terv is.

Mintha a szakszervezeti tagok belül tudnák azt, amit képviselőik kifelé nem mondanak. Mégpedig azt: itt sztrájk nem lesz.

Ha viszont így van, felelőtlenség a színpadácsoló, antiorbánista sokaság vágyainak megfelelően eljárni. Ez ugyanis csak károkat okozhat a szakszervezeteknek.

A kívülállók ugyanis a szakszervezetek és a sztrájktörvény ismeretének hiányában azt gondolhatják, minden kudarcért a szakszervezetek a felelősek. Ehhez persze a szakszervezetek vezetőinek a helyzet ismeretében érthetetlen megszólalásai is hozzájárultak.

Az Orbán-rezsim mellett mások is nyernek az ilyen megszólalásokon. Mégpedig a pártok képviselői, akik színpadot kapnak, hogy elmondhassák, mit kell csinálnia a szakszervezeteknek. Csak éppen amit a politikusok kérnek, azt a szakszervezeti vezetők nem tudják megvalósítani.

Bármennyire is fájhat most ez az ellenzéki oldalon, de, meglehet, hamarabb jött el az újratervezés ideje, mint azt gondoltuk volna.

A szerző politikai elemző, az IDEA Intézet igazgatója

Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu