Így védik a Börzsöny vadmacskáját

A Börzsöny északi részének egy 444 méteres sziklacsúcsán romoskodik a hajdan szebb időket látott Drégely vára, amely a XIII. század második felében épült a tatárjárás tapasztalataiból okuló IV. Béla király parancsára. Miután Buda török kézre került, az erősség hivatása lett a gazdag felvidéki bányavárosok védelme a török portyáktól. A magyar könnyűlovasok jól végezték a dolgukat, szálka volt az oszmánok szemében, a hódoltság területének kibővítésére indított 1552-es hadjárat során Ali pasa 12 ezer harcossal vette ostrom alá. Odabent Szondi György védelme mindössze 146 főt számlált, az is kész csoda, hogy három napig kitartottak – megadásról szó sem lehetett, mindannyian hősi halált haltak 1552. július 9-én.

Drégely vára és környéke ma természetvédelmi oltalom alatt áll, a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság (DINPI) saját vagyonkezelésű erdője, romjai védett tölgyesek és azok rejtőzködő ragadozója, a vadmacska felett őrködnek. A faj fokozottan védett Magyarországon, természetvédelmi értéke 250 ezer forint, és a jövője igencsak bizonytalannak tűnik élőhelye fogyatkozása, az emberi zavarás – legendásan nagy ívben kerüli az embert – és a kóborló házi macskákkal való keveredés miatt.

A ragadozó fennmaradását azért szerencsére nem csak leomlott várfalak és Szondi szellemvitézei biztosítják, hanem a DINPI és a WWF Magyarország részvételével zajló, uniós támogatású LIFE4Oak Forests projekt is. Bár tagadhatatlanul a vadmacska a legillusztrisabb szereplő, vagy mondjuk úgy, a program egyik arca, a lényeg azonban maga az erdő, vagyis a sok-sokezer növény-, gomba- és állatfajnak otthont adó élőhely. A projekt beavatkozásai során olyan természetes folyamatok alapján kidolgozott természetvédelmi erdőkezelési megoldásokat tesztelnek és alkalmaznak, amelyek célja a biológiai sokféleség növelése és az erdő természetes ellenállóképességének javítása.

Hogy néz ki mindez a gyakorlatban? A szakemberek helyszíni bejáráson mutatták be az újságíróknak a Drégely vára alatt húzódó egyik mintaterületen.

Drasztikusan fogynak a természetes erdők

Amit mi laikusként erdőnek nevezünk, a legtöbbször inkább csak egykorú, egy fajhoz tartozó fák halmaza, amely leginkább gazdasági célt szolgál. A valódi erdő ezzel szemben a szárazföld talán legnagyobb fajgazdagságának otthont adó, maga is élő közösség, aminek alappillérei a fák. Az „igazi”, élő erdőben a fafajok változatosak, miként az egyes egyedek életkora is, illetve rendkívül fontos a megfelelő mennyiségű álló és fekvő holtfa jelenléte – itt írtunk erről részletesebben, amikor mohos csitrivel találkoztunk a Bakonyban.

A bejáráson elhangzott, hogy a magyarországi erdők túlnyomó többségében pusztán gazdasági megfontolás érvényesül, a legmegdöbbentőbb, amikor a nagy vágásterületeket eredményező véghasználatokkor kitermelt fa egy erőműben végzi. A vágásterületen felújított csemetékből fél évszázad elteltével sem lesz olyan élőhely, mint amit elveszítettünk a fakitermeléssel. És nem csak itthon:

a természetes erdők fogyása legalább akkora baj szerte Európában, mint a hírekben e témában sokat szereplő Brazíliában.

Ezen hivatott segíteni a LIFE4Oak Forests-projekt az úgynevezett természetvédelmi erdőkezelési modelljének megalkotásával: a szakemberek olyan eljárásokat dolgoznak ki, amelyek később széles körben, akár gazdasági felhasználás mellett is lehetővé teszik a biológiai sokféleség megtartását.

Egy ilyen „pilotterületen” jártunk. A programban összesen mintegy 2000 hektár érintett, ebből 510 Olaszországban, a többi hazánkban a DINPI, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság és a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság területén 19 helyszínen elosztva. A 2017-ben indult projekt 2026 elején ér véget, tapasztalatai pedig jelentősen hozzájárulhatnak az erdőkezelési szemlélet és gyakorlat változásához.

Ember segítette természet

A turistaútról letérve szó szerint feltúrt földön sétálunk felkopasztott törzsű fák között, a föld szinte csak azért nem porzik a lépéseink alatt, mert nedves, nem sokkal vagyunk az országos eső után. Már csak ezért is tart egy kis időbe felfedezni, hogy a folyamatosan hallható kopogást nem a fákról csöpögő víz, hanem a sűrűn hulló makk okozza.

A pilotterületet védő vadkerítéshez érve még szembetűnőbb az eddigi „kopárság”. Odabent ugyanis látszik az aljnövényzet, a fákon embermagasságban is friss hajtások, bokrok terpeszkednek, és egymással versengve nyújtózkodnak a fény felé a most még csak 1–1,5 méter magas csemeték – mint megtudjuk, négyzetméterenként akár 10–15-en.

A kerítésen kívül a csülkös vad az úr, a természetvédők szerint számuk sokkal magasabb az ideálisnál, itt ráadásul az elzárt terület miatt be is sűrűsödtek. Vaddisznók túrták simára alattunk a földet, szarvasok tüntették el a friss hajtásokat és a magoncokat. Odabent azonban szarvas és disznó nem jár, a növényeknek lehetőségük van fejlődni.

Ez itt a vadmacska bázisa, emberi segítséggel burjánzó természet. A szakemberek egyes fákat kivágtak, elfektettek, igyekeztek megfelelő arányú fekvő holtfát biztosítani. Másokat úgy pusztítottak el, hogy állva maradjanak: nagyjából derékmagasságban jó negyven centin lehántották a kérget, és láncfűrésszel több centi mélyen körbe bevágták – ők úgy mondják: meggyűrűzték. Ezzel megszűnt a törzsben a tápanyagáramlás, a fa elpusztult, és álló holtfává vált, így lett gombák, rovarok, madarak otthona és táplálkozóhelye.

A vadmacska birodalma

A kivágott törzsek helyén betör a napfény, itt a legbujább az aljnövényzet, és élénk a magoncok versenye. Léknek nevezik ezeket „lyukakat”, egy természetes állapotban lévő erdőnél az öreg fák kidőlése után keletkeznek ilyen nyílások a zárt lombkoronában. A holtfa rengeteg fajnak nyújt táplálékot, életteret, búvóhelyet, ideális esetben a vadmacska is faodvakban hozza világra és bújtatja a kölykeit.

Itt már gyökeret vert a vadrózsa, a kökény, a vadcseresznye és a kőris, a tölgyerdők társbérlői, amelyek legtöbbször hiányoznak az intenzíven művelt tölgyesekből. A jókora lék kellős közepén több méter hosszú, öles törzs fekszik, ha nem hívják fel rá a figyelmünket, észre sem vesszük az egyik végén elrejtett vadkamerát. Sokaknak ismerős lehet, az itt készült felvételek többször is bejárták az internetet, a legismertebb talán a pacsmagolásra vágyó macska Valentin napi éneke:

Az a merőlegesen álló deszka nem véletlen, a kutatók helyezték ki, hogy az állat az érdes felületnek dörgölőzve otthagyja pár szőrszálát genetikai vizsgálatokhoz. Azért lenne fontos, hogy kiderüljön, fajtiszta egyedről van-e szó, vagy már hibridizálódott a házi macskával – csakhogy nem hajlandó mintát hagyni, de a szakemberek nem adják fel. Pontosabban a helyi macskákról indokoltabb többes számban beszélni, mert annyit már tudunk, hogy a területet két állat – egy nőstény és egy hím használja.

A vadmacska egyébként kis termete ellenére vérmes ragadozó, kiváló érzékeinek és fegyverzetének köszönhetően nem akad kihívója. A szakemberek tapasztalata, hogy farkassal, hiúzzal gond nélkül használja ugyanazt a területet, nem konkurálnak egymással. Rókával és borzzal viszont kirobbanhat perpatvar, főleg, ha azok kotorékaira vet szemet, mert sajnos megfelelő odúk híján a föld alatt, mások vájta üregekben kell berendeznie a szülő- és gyerekszobát. Nem kell félteni, amennyiben balhé van, rendre ő győz.

A faj egyébként annyira irtózik tőlünk, hogy ha az ember észreveszi az odúját, azonnal elköltözteti a kölykeit, sőt, még magukra is hagyhatja őket a zavarás miatt.

Kerítés nélkül is működhet

Az egészséges vadlétszám nemcsak azért fontos, hogy az itt lévő csemetékből életben maradjon annyi, amennyi hosszú távon pótolja majd az elpusztult öreg egyedeket is, hanem miként az ember, úgy a nagy patások mozgása is zavarja a vadmacskát. A projekt indulásakor egy közeli kontrollterületen is elhelyeztek vadkamerát, ezen mindmáig egyetlen egyszer akadt fenn macska. Ezzel szemben itt, a mintaterületen előfordult, hogy egyetlen hónap alatt 73 felvétel készült róla.

Ezek az állatok egyébként 100–200 hektárt használnak, nem kifejezetten territoriálisak, csak az élőhelyük magterületeit védik a fajtársaiktól. Magányosan élnek, a hím és a nőstény pusztán a párosodás – szakszóval a már említett pacsmagolás – idejére találkozik. Ez februárt, március elejét jelenti, a nőstény két hónapnyi vemhesség után hozza világra a kölykeit.

Fennmaradása pedig rajtunk, és a LIFE4Oak Forestshez hasonló projektek sikerén múlik. A szükség törvényt bont, de hosszú távon igencsak szomorú lenne, ha a természetet hermetikusan elzárt foltokra szorítanánk vissza, miközben erdeink többsége faültetvénnyé silányodna.

Ha a most látott faapróságok megerősödnek, a kerítést el lehet bontani, egészséges vadlétszámmal pedig az erdő megújulása is menne magától. Mindig maradna annyi csemete, ami pótolja a veszteségeket.