Mohos csitrivel találkoztunk a Bakonyban

Szépek a tengerpartok, a puszták, a tavak és a hegygerincek, de ha az ember gyors és alapos feltöltődésre vágyik, erdőbe megy. Oda, ahol három dimenzióban öleli át a természet, mindenhol mozog, motoszkál valami, zörög az avar, susognak a lombok, a zöld élet szorítása kizárja a külvilágot. A múlt és jövő itt és mostba sűrűsödik az igazi erdőben.

Érintetlen állapotában fennmaradt őserdőt Európában szinte csak elvétve találunk, és hazánkban is alig akad olyan terület, amelyet nem érintett volna még fakitermelés. Fontos kiemelni, hogy az erdő nem csak fák csoportja, hanem élő közösség, amelynek a beavatkozások után évszázadokra van szüksége a regenerálódáshoz – és nem biztos, hogy az eredeti állapot valaha is helyreáll.

Milyen egy valódi erdő? Mi adja a varázserejét, amivel ezerszer maradandóbb élményt nyújt bármilyen parknál, fásításnál, faültetvénynél, parkerdőnél? Ha ősik nem is, de több mint évszázada háborítatlan erdők Magyarország több régiójában léteznek, mi pedig arra kértük Dr. Bölöni János erdőökológust, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársát, hogy kalauzoljon el minket egy ilyenbe.

Patkóvölgy a Bakonyban

Az előzetes egyeztetések során három helyszínt javasolt a szakember – a laikus számára talán meglepő, de az örökerdő gazdálkodásnak köszönhetően a Budai-hegységben is vannak viszonylag jó természetközeli állapotú erdőrészek –, végül a Bakony mellett döntöttünk. Nem titok, az ökológus egyetlen mondata döntötte el a kérdést, miszerint

minden szempontból különleges erdő, és a terület régóta közvetlen emberi hatásoktól mentes.

A régóta itt olyan 150 évet jelent, a miértre pedig maga a terület ad választ.

A Tési-fennsík keleti szélén, az Isztimér és Várpalota között patkó alakban, 10 kilométer hosszan húzódó Burok-völgybe tartunk – Királyszállás felé kell letérni, a jó minőségű, de szűk mellékúton tábla jelzi a bejáratát. Bölöni János nehezebb túrát ígért köves talajjal és kidőlt fatörzsekkel a helyenként szurdokká keskenyedő völgyben, ebből az elején még semmi nem látszik. Széles, sima út vezet befelé, gallyat is elvétve látni rajta, széles a tér körülöttünk.

Az első néhány száz méter »csalóka«, itt a terep még lehetővé teszi az úgynevezett véghasználatot, amit jó húsz éve el is végeztek. Lucfenyőt telepítettek a helyére, azok ott fekete diók, mindkettő idegenhonos, de néhány foltban láthatóan visszatértek az őshonos fajok is. Ez egy fiatal, homogén állomány

– magyarázza az erdőökológus, miközben lassan haladunk befelé.

Nem kell sokat menni, az előbb daliás, zöldellő fenyők már csak holt vázukat mutatják, az ültetvény nagyobbik része elpusztult, nem bírta a klímát. Az elszáradt fenyvest magunk mögött hagyva észrevehetően szűkül a völgy, két oldalt egyre többször válnak láthatóvá a meredek, kiugró sziklákkal tarkított hegyoldalak. Megjelenik a fenyvesben hiányzó aljnövényzet, a cserjék, a társulás fő elemeit már őshonos bükk, gyertyán, hegyi juhar, hegyi szil, magas kőris és tölgy adja.

Hegyvidék és Mediterráneum néhány méteren belül

Egyre több a kidőlt fa, a karnyi vastag ágak mellett ölnyi törzsek fekszenek keresztben a völgy alját képező vízmosásban, néhol már „kavicsok” roppannak a lábunk alatt és jókora kőtömbök is fekszenek szerte szét. Egy kisebb személyautó méretű szikla mellett megjegyezzük, hogy nem szívesen táboroznánk itt, a hegyoldalból szakadhatott le valamikor – igaz, a teljes felületét vastagon fedő moha arról árulkodik, ez nem mostanában történt.

A Burok-völgy érintetlenségének magyarázatát azon egyszerű tény adja, a völgy helyi védettséget élvez, illetve ide nem lehet gépekkel bejönni, a nehéz terepen egyszerűen nem éri meg a fakitermelés. Különleges élővilágáért pedig fekvése és alapkőzete felel.

A Tési-fennsík nyugati felén kimondottan csapadékos, párás, a bükkösöknek kedvező klíma uralkodik, míg keleti szélén, a hegy lábánál az éghajlati tényezők már inkább a száraz erdőnek, az erdő-gyep mozaikoknak kedveznek. A talpunk alatt terpeszkedő dolomit kémiailag nehezen mállik, viszont könnyen reped, aprózódik, murvává válik. Ettől nagyon lassú a talajképződés, természetes úton is sok a nyílt szikla, növényzettel ritkán borított felszín, ami ha déli oldalon fekszik, szárazságtűrő, gyepes növényzetnek nyújt optimális élőhelyet.

Eltérő klimatikus igényeik miatt az üde bükköst és a száraz gyepet „normál esetben” jókora térbeli távolság választja el egymástól, ám itt, a Burok-völgyben gyakorlatilag csak méterek vannak a havasi és a meleg szubmediterrán élőhelyek között.

Miniatűr Nazca-ábrák

Nagyjából egy kilométert haladtunk, és nagyon úgy tűnik, a sétálva beszélgetésnek itt a vége. Libasorban kényszerülünk haladni, szűk az ösvény, és most már 4-5 méterenként állják utunkat vízszintesbe került faóriások. Könnyebb, ha csak a törzset kell megmászni, rosszabb esetben a korona fekszik az úton, az egyik öles ága alatt kúszunk, a másik fölött mászunk, megkerülni nem lehet.

Némelyik olyan korhadt, hogy beszakad az ember súlya alatt, jól meg kell gondolni, hogyan próbálkozunk, miközben Mohos Márton fotós kolléga dupla munkát végezve hol előttünk, hol mögöttünk lövi a képeket, nehogy akaratlanul is megzavarjuk a kompozíciót. Meg-megállunk, valójában nem is a terep okán, hanem mert minden fatörzs vagy kanyar után új, lélegzetelállító látvány tárul a szemünk elé.

János gombákat mutat a holtfán, páfrányokat a sziklafalon, jókora hím szarvasbogár csapódik mellénk, nyestet – esetleg nyusztot, nem tudjuk eldönteni – ijesztünk fel meglepődve, hiszen nappal és főleg a természetben ritkán lehet megpillantani ezt az óvatos kisragadozót. Harkályokat és ezernyi énekesmadarat hallunk, két lábatlan gyík is keresztezi az utunkat – utóbbiak olyan gyorsan és ügyesen bújnak el az aljnövényzetben, hogy képtelenség lefotózni őket, üldözni pedig nem akarjuk.

Egyes kidőlt, lecsupaszodott törzseken kész műalkotások tárulnak fel: a kőris-szú ténykedésének nyoma mintha egy legyezőkorall lenyomata, vagy miniatűr Nazca-ábra lenne.

Az erdő dinamikus egyensúlya

Mindegy, hogy ki mivel gondolta tovább fűzni az erdőről folytatott háttérbeszélgetést, akaratlanul is a szanaszét heverő holtfa kerül szóba. Mint megtudjuk, ez az erdő „lelke”, Bölöni János a hegyoldalra mutat. Utunk során alig tenyérnyi foltokban szüremkedett csak be a napfény, ott azonban jó 30-40 négyzetméteren a napsütés az úr, féltucatnyi, pár méteres „növendék fa” tör felfelé.

Az erdő élete állandó változás, dinamikus egyensúly, amit itt látunk, az a néhány tíztől néhány száz évig terjedő skálát mutatja: egyszerre jelenik meg a pusztulás és a megújulás

– kezdi a magyarázatot.

Egy jó erdőben a természet diktál, egyetlen lehetőség, erőforrás sem marad kihasználatlanul. Esetünkben ez azt jelenti, hogy ha egy fa kidől, akkor a keletkezett léket vagy oldalról növik be a szomszédai, vagy fiatal fák foglalják el. Számunkra nem látványos, lassú folyamat, de utóbbiak életre-halálra menő harcot vívnak a napfényért: ezekből az ifjoncokból egy-kettő él majd túl. Megnőnek annyira, amivel bezárul a nyílás, a „lemaradók” elpusztulnak.

A közép-európai típusú erdőkben ez a dinamika egyfajta mozaikos szerkezetet hoz létre: a kopasz lék, sűrűn növő fiatal fák, majd egyre ritkább, ám egyre idősebb fák. Ezek elöregszenek, kidönti őket a szél, és minden kezdődik elölről. A legkomolyabb változást persze az ember idézi elő. Tarvágás után, ha a természet átveszi az irányítást, egy ilyen tölgyes-bükkös társulásban a fiatalos fázis körülbelül 50 évig tart, a középkor 50-150 évet jelent, majd ettől kezdve 2-300 évig vagy még tovább jön a csiki-csuki, amikor az egyik kidől, jönnek az ifjak stb.

A biomassza negyede halott

Az egészséges erdőben az összes fázis egyszerre van jelen a fiataltól a középkorún át az öregig kis területen, a fent említett mozaikos elrendezésben. A magoncot vagy ifjoncot azért laikusként is jó eséllyel azonosítjuk, az idősebbnek nevezhető példányok, másként fogalmazva a „nagy fák” ismérve, hogy törzsük szélessége meghaladja a 60 centimétert – mellmagasságban mérve. No, de mi a helyzet a holtakkal, ha már ide ígértük a fókuszt?

A jó vízellátottságú, természetes állapotában az úgynevezett üde erdő egy hektárján 500-800 köbméternyi élő fa mellett 100-200 köbméter holtfa is található. Vagyis a föld feletti biomassza 20-25 százaléka élettelen

– emeli ki Bölöni János. Mindezzel pedig meg is válaszoltuk a cikkünk elején idézett alapkérdést, miszerint mitől számít jónak, egészségesnek egy erdő. Egyértelmű, objektív definíció nem létezik, viszont alapvető kritérium a holtfa megléte, hogy minden korosztály képviselteti magát, illetve nagyon fontos a nagyméretű élő fák jelenléte, mindez pedig egymással vegyülve, apró mozaikokban. Ha egyedszinten nézzük, adott fa pusztulása után kissé kisarkítva talán még hasznosabb a közösség számára, mint életében volt.

Hatalmas bükk mellett állunk, a fejünk felett vagy két-három méterrel törte ketté a szél, nagyobbik része így alattunk fekszik a völgy aljában. Egészen más élőlények hasznosítják az állva maradt részt, mint a földön heverőt, és ez a következő évtizedekben, korhadása során is így lesz, folyamatosan változó közösségeknek, ezernyi fajnak nyújt búvóhelyet, bölcsőt vagy táplálékot –

az erdei élővilág körülbelül fele kötődik a holtfához valamilyen módon.

Egészen elképesztő egyébként a kisebb-nagyobb lebontószervezetek tevékenysége, nem egy kidőlt törzset láttunk túránk során, amelynek felső része még azonosíthatóan korhadt fa volt, lefelé haladva azonban fokozatosan talajjá vált. Nincs határvonal, az átmeneti fázisok teljesen összemosódtak.

Mohos csitri és győzedelmes hagyma

Szűk két kilométernél tartunk, az erdőjáró ökológus lendülete megtörhetetlen, bennünk azonban lassanként szavakká érnek a mind gyakoribb sóhajok – főleg, miután gyökerekbe kapaszkodva gyakorlatilag felhúztuk magunkat egy barlanghoz a kőomlásos, meredek partfalon. Azért még haza is kellene érni. A fotókat válogatni, a cikket legalább elkezdeni, este meccs lesz, az igazságot most még egyikünk sem meri kimondani: elfáradtunk ezen az akadálypályán.

János lelkesedése tovább hajt, és nincs mit megbánni, egy leomlott, emberes sziklán találkozunk mai kirándulásunk legkedvesebb szereplőjével, a mohos csitrivel.

Éppen nyílik, aprócska, négyágú csillagot formázó fehér szirmai világítanak a mélyzöld háttér előtt. A faj a Bakony árnyas völgyeinek dolomit- és mészkőszikláin él akkor, ha azt előzőleg már jócskán benőtte a moha. Apró magja megtapad a nedves párnákon, majd maga a csitri is puha bevonatot képez a kövön. Jó lenne a másik remek elnevezésű, ráadásul tipikusan havasi fajként ismert győzedelmes hagymát is megnézni, de ehhez magasra fel kellene kapaszkodni a szurdok falán. Ezúttal kihagyjuk, indulunk visszafelé.

A műútra visszatérve először a meleg vág mellbe – a völgyben jó 10-15 fokkal hűvösebb volt –, majd megnézzük a „teljesítményünket”. Bő három óra alatt alig öt kilométert tettünk meg, ami túrateljesítménynek nem nevezhető, de ez van, mászással, botladozással, a sok beszélgetéssel talán megbocsátható.

Kapcsolódó

Kínlódnak az Alföld tölgyesei

A Kiskunság gyepein akkor sem nő az őshonos tölgy, ha öntözik, a meglévő erdőfoltok nehezen újulnak, a nagy fák is küzdenek a szárazsággal.