Véres tiltakozások vezettek a bostoni teadélutánhoz

Egy meleg augusztusi napon 1765-ben Thomas Hutchinson, Massachusetts alkormányzója Boston egyik legszebb palotájában ült le ebédelni. Ahogy az evéshez készülődött, fülébe jutott, hogy a feldühödött csőcselék arra tart. Gyorsan biztonságos helyre küldte a gyermekeit, majd átmenekült egy közeli házba, ahová még pár perccel azelőtt sikerült bejutnia, hogy baja eshetett volna. Mint írja, a „pokoli népség az ördögök dühével esett neki a palotának, és egy pillanat alatt szétvágták baltával az ajtót és betörtek”. A csőcselék a faburkolattól a tetőcserepekig felprédálta Hutchinson palotáját, megitták a borát, elvitték az evőeszközöket és a pénzét. Feljegyzései szerint másnapra „semmi más nem maradt, csak a csupasz falak és a padló”.

A palota elleni támadás a hónapok óta tartó zavargássorozat tetőpontja volt, ami az 1765 márciusában a brit parlament által hozott, igen népszerűtlen Bélyegtörvény (Stamp Act) miatt robbant ki. A törvény, amely novemberben lépett volna érvénybe, adót vetett ki az Anglia 13 gyarmatán megjelenő jogi és hivatalos dokumentumokra és kiadványokra. Az újságokban és röpiratokban közölt éles kritikákat követően a városokban zajos tiltakozás lángolt fel, így New Yorkban, Bostonban és a Rhode Island-i Newportban. Csupán tizenkét nappal Hutchinson kúriájának megtámadása előtt a bostoni bélyegadó behajtójának képmását felakasztották, megtaposták, bélyeget ragasztottak rá és felgyújtották.

Bojkott és támadások

Hutchinson azon az állásponton volt, hogy a Bélyegtörvényt hatályon kívül kell helyezni; és ahelyett, hogy nyíltan elítélte volna a telepesek tiltakozását, csupán a mértékletesség mellett érvelt. De a kormányzati adóbehajtásban játszott korábbi szerepe miatt Hutchinsont az adó támogatójának tartották, s a telepesek haragjának célpontja lett. Így azon az augusztusi éjszakán a tömeg egy titkos szervezet, a Szabadság Fiai felbujtására akcióba lendült. Bírósági tisztviselők és adóellenőrök otthonaihoz vonultak, és Hutchinson palotáját tekintették az elsődleges célpontnak.

A következő napokban egyre szélesebb körben terjedtek a hasonló akciók. A támadás mögött álló csoport számára a rombolás arra szolgált, hogy erős üzenetet küldjön a brit kormánynak: a gyarmatok nem fogadják el az adót. Napokkal korábban Samuel Adams – a bostoni Szabadság Fiainak tagja, aki később az Egyesült Államok egyik „alapító atyja” lett – azt írta, hogy a csoport „odaadóan szerette a pusztulás szélén álló hazáját, és úgy döntött, hogy megmenti”.

Nyolc évvel később, 1773 decemberében a Szabadság Fiai csoport megszervezte az Egyesült Államok megalapításához jelentősen hozzájáruló eseményt: a bostoni teadélutánt.

A csoport nevét valószínűleg Isaac Barré ír parlamenti képviselő egyik idézete inspirálta, aki 1765 elején figyelmeztetett, hogy az amerikai gyarmatok megadóztatása „a szabadság fiai körében ontott vér, ami megbosszulja magát”. Az elkeseredett tiltakozók gyorsan egységbe tömörültek, felvették a Szabadság Fiai nevet, és elismételték a jelszót, ami megfogalmazta a telepeseknek – a hétéves háború után rájuk különböző adókat kivetni akaró – britekkel szembeni haragját:

Nincs adó képviselet nélkül!

A Szabadság Fiai független helyi csoportok laza szövetségéből gyorsan interkontinentális, a brit termékek elleni bojkottot hirdető, szervezett testületté fejlődött. A bojkottokat támogatók pamfleteket és reklámokat pénzeltek. Egy bostoni újságban megjelent vers arra buzdította a nőket, hogy csak helyben készült vásznat vásároljanak: „Nem kell szalag, sem gazdag ruhák; / a hazaszeretet többet ér, mint a szép gúnyák.” A költő azt is sejtette, hogy a fiatalemberek sokkal vonzóbbnak tartják a hazafias lélekkel megáldott nőket.

A Szabadság Fiai egy másik, erőszakosabb taktikát is alkalmazott, hogy kikényszerítse a bojkottot: a megalázó és fájdalmas kátrányba, tollba forgatást. Ennek során forró fenyőkátrányt öntöttek vagy dörzsöltek az áldozat testére, aztán a vámtisztviselőt vagy olyasvalakit, aki megszegte a bojkottot, tollba forgatták, és gyakran kocsin hurcolták körbe vagy egy korláthoz kötözték. Néhány szerencsétlennek további szenvedésben is része volt, amikor a rájuk tapadt tollak lángra lobbantak és leégették a bőrüket.

1766 és 1776 között több mint 70 kátrányos-tollas incidenst jelentettek az amerikai gyarmatokról. A bojkottok és az erőszakos taktikák, úgy tűnt, eredménnyel jártak: még 1766 márciusában visszavonták a Bélyegtörvényt, a New York-i Szabadság Fiai úgy ünnepelték ezt meg, hogy a városháza parkjában szabadságoszlopot állítottak.

A szabadság csatatere

A győzelem rövid életűnek bizonyult. Az 1765-ös beszállásolási törvény (Quartering Act) újabb ellentétek eredője lett, ez a jogszabály rendelte el, hogy a telepesek kötelesek „bekvártélyozni és elszállásolni” a királyi csapatokat. Fokozták a feszültséget a különböző importárukat – az üveget, az ólmot és a festékeket – megadóztató, 1767-ben és 1768-ban elfogadott Townshend-törvények. New Yorkban a szabadságoszlop lett a telepesek és a kormány közötti konfliktus szimbóluma, a brit csapatok ledöntötték a Bélyegtörvény visszavonásakor, de ezt követően gyors egymásutánban még négy ízben újra felállították és ledöntötték.

Közben az 1768. októberi Townshend-törvény elleni erőszakos tiltakozásokat követően a brit kormány csapatokat küldött Boston elfoglalására. Ennek egyik oka, hogy Boston lakossága egységesen állt ellen az adózásnak, ráadásul a kereskedelmi csomópontban sokkal több volt a vámtiszt is.

1770 márciusára kétezer brit katona foglalta el Bostont – ebben az időben a telepes lakosság létszáma 16 ezer fő volt. A brit parlament despotikus szándékai miatt érzett sértettségen túl munkaügyi kérdésekben is nézeteltérés alakult ki a helyiek és a nagy létszámú hadsereg között. A szolgálaton kívüli katonáknak – akiket piros egyenruhájuk miatt „homároknak” csúfoltak –, megengedték, hogy alacsony bérért alkalmi munkát vállaljanak a városban. A helyi lakosok ezt úgy értelmezték, hogy a britek elveszik a bostoniak munkáját.

Vér az utcákon

Az erőszakos események – mint amilyen 1770 februárjában történt, amikor Ebenezer Richardson vámtiszt lelőtte a 11 éves Christopher Seidert, miközben megpróbálta feloszlatni egy brit kormányhoz hű boltos üzlete előtt összegyűlt, tiltakozó tömeget – megrázták a helyi lakosságot és tovább szították az elégedetlenség lángját. 1770. március 5-én, amikor a kötélgyártó munkások és a brit katonák elkezdtek dulakodni a bostoni vámház előtt, az összecsapás hamarosan tragédiába torkollt:

öt ember életét vesztette, miután a brit katonák a tömegbe lőttek.

Az, hogy a brit katonák kaptak-e tűzparancsot az első halálos lövés előtt, soha nem tisztázódott. Sok telepes szemében a bostoni mészárlás, ahogy közismert lett, egyértelműen bizonyította, hogy a britek fellépése aránytalan és brutális. Az eseményt Paul Revere ezüstműves, metszetkészítő tette halhatatlanná, amikor megörökítette, hogy a brit vöröskabátosok belelőnek az ártatlan telepesekbe.

1773-ban sok New England-i telepes sértettsége – akik már belejöttek az igazságtalannak érzett adók elleni tiltakozó akciókba – összefonódott a tea ügyével. Az egyre növekvő lélekszámú telepesek körében a tea luxustermékből olyan dologgá vált, amit a középosztály, sőt a szegények is megengedhettek maguknak, sokan a teázás köré szervezték társadalmi érintkezésüket.

Feszültség a gyarmatokon

1773 májusában a brit parlament megszavazta a Teatörvényt, ami monopolhelyzetbe hozta a gazdasági nehézségekkel küzdő Kelet-indiai Társaságot azzal, hogy nem kellett megfizetnie a tea utáni magas vámot a gyarmatokon. Az ott élők viszont nehezen viselték, hogy a britek döntésétől függ, milyen árucikkeket fogyaszthatnak, a gyarmatok lakóinak dühét fokozta, hogy a tea adójából befolyt jövedelemből fizettek bizonyos bírákat és gyarmati tisztviselőket – többek között a sokak által gyűlölt Hutchinson kormányzót. Történészek szerint a törvény az indulatok felkorbácsolásának tökéletes eszköze volt, nem is választhattak volna olyan terméket, amellyel ennél jobban provokálhatták volna az embereket.

A tea komoly szerepet játszott az emberi viszonyokban, és meghatározta a birodalmon belüli kapcsolatokat is.

Ebbe a felfokozott helyzetbe vitorlázott be három hajó: a Dartmouth, az Eleanor és a Beaver. 1773 novemberében és decemberének elején a bostoni kikötőben horgonyt vetettek, mindegyik a Brit Kelet-indiai Társaság több mint száz láda teáját hozta. A hajók megérkezése előtt a Szabadság Fiai megpróbált nyomást gyakorolni az árut átvenni kívánó brit kereskedőkre, hogy mondják őket vissza. Továbbra is folytatták a kereskedők elleni megfélemlítő taktikájukat – kettő közülük Hutchinson fia volt –, akik a Kelet-Indiai Társaság ügynökeiként vették át és értékesítették a teát. A Szabadság Fiai úgy döntöttek, hogy a tea nem juthat el a szárazföldre, ezért járőröztek a rakpartokon, találkozókat tartottak a városban, ahol megvitatták, hogy a hajókat vissza kell küldeni Londonba.

A Boston legnagyobb épületében, az Old South Meeting House nevű imaházban december 16-án az „emberek testületével” rendezett találkozón az egyik hajótulajdonos, Francis Rotch világossá tette, hogy Hutchinson nem enged, és nem teszi lehetővé a hajóknak, hogy a tearakományukkal a fedélzeten elhagyják a kikötőt. Válaszul Samuel Adams felállt és bejelentette: „Ezen a találkozón nem tehetünk többet az ország megmentéséért”. Néhányan úgy értelmezték, hogy Adams szavai adták meg a jelet a rakomány elpusztítására. Mások továbbra sincsenek meggyőződve Adams kijelentése és az azt követő események közötti összefüggésről. Akármit akart is mondani Adams, néhány pillanattal később hangokat lehetett hallani az imaház nyugati végéből, az emberek azt kiabálták:

A bostoni kikötőből ma teáskanna lesz, gyerünk a Griffin-mólóhoz!

Egy csoport kirontott és a móló felé vette az irányt. Nagyjából 100 mohawk indiánnak öltözött ember özönlötte el a három hajót – és a társaság 46 tonna teáját a bostoni kikötő vizébe öntötték. Ez inkább szervezett tiltakozásnak, mint fenyegető támadásnak tekinthető, a résztvevők gondosan nem nyúltak semmi máshoz a hajókon, és az egyetlen erőszakos cselekmény egyik saját emberük ellen irányult, akit tealopás közben kaptak el. Sőt, úgy tűnik, kifejezetten jó volt a hangulat, beállt az apály, és a behajigált tea elkezdett összegyűlni a vízfelszínen. Csónakokon kiküldtek egy csomó inast, hogy vigyenek pár evezőt és verjék szét ezeket a halmokat, hogy oszoljanak el a vízben és sodródjanak ki a tengerre.

Megfontolt rombolás

Az akció, bár békés jellegű maradt, távolról sem nevezhető jelképes gesztusnak, a tengerbe dobott tea komoly értéket képviselt: akkoriban egy tonna tea annyit ért, mint Paul Revere háza Boston északi csücskében. Ha meggondoljuk, hogy ez egy középosztálybeli ház a város nagyon sűrűn lakott pontján, és ezt megszorozzuk 46-tal, fogalmat alkothatunk a tönkretett tea értékéről. Ami az elkövetőket illeti, egyetlen embert sem állítottak bíróság elé a vízbe szórt rakomány miatt. Senki nem vállalkozott arra, hogy felsorolja az elkövetők nevét a gyarmati vagy a brit hatóságok előtt, és azok közül, akik részt vettek az eseményekben, sokan még évtizedekkel később is titokban tartották a kilétüket.

Ennek eredményeként a bostoni teadélután mitikus jelleget öltött. Békés tiltakozás volt, amit egymáshoz és az ügyhöz is hű, arctalan csoport hajtott végre, majd a tiltakozás végighullámzott a gyarmatokon és az Atlanti-óceánon.

Az angol parlamentnek a bostoni teadélutánra adott válasza sorsdöntőnek bizonyult, 1774 elején egy sor törvényt hoztak, amiket Coercive Acts-nek, kényszertörvényeknek neveztek. Ezek komoly szankciókkal sújtották a gyarmatok lakóit, és csírájában fojtották el Massachusetts önkormányzatiságát. A bostoni kikötőt lezárták, amíg a város ki nem fizeti a tönkretett teát; további csapatokat rendeltek Bostonba; csökkentették az egy év alatt megtartható városházi ülések számát, és korlátozták a helyi szabadságjogokat.

Ezek az elnyomó jellegű törvények csak tovább szították a gyarmatok ellenállását, beleértve az erőszakot is. 1774 januárjában a bostoni tömeg kirángatta otthonából John Malcolm vámhivatalnokot, bekente kátránnyal és tollba forgatta, hurkot kötöttek a nyakára és azzal fenyegették, hogy felkötik a szabadságfára, egy öreg szilfára, ami a tiltakozók közismert találkozóhelye volt. A londoni újságok jócskán felnagyítva tálalták a hírt, kiemelték a telepesek brutalitását. Az egyik orvos megjegyezte, hogy amint leszedik a kátrányt Malcolmról „a hús is csíkokban lejön a hátáról”.

A kényszertörvények nem érték el a kíván hatást: a telepesek továbbra is egységesek maradtak. 1774 szeptemberében és októberében 12 brit észak-amerikai gyarmat küldöttei összegyűltek az Első Kontinentális Kongresszuson, hogy megvitassák a közös gyarmati érdekeket és összehangolják az általuk egyre inkább fanatikusnak és alkalmatlannak tartott brit uralommal szembeni ellenállást. Alig egy évvel a történtek után – az eseményt csak az 1820-as évektől kezdték bostoni teadélutánnak nevezni – a tiltakozás egyre inkább forradalmi jelleget öltött. A helyzet 1775 áprilisában kezdett komolyra fordulni, amikor a brit csapatok megkísérelték elfoglalni a telepesek fegyverraktárát, és Lexingtonban és Concordban összecsaptak az amerikai milíciával. Ez a „lövés, ami az egész világon hallatszott”, egy nyolc évig tartó konfliktus és az Egyesült Államok megszületésének kezdete volt.

A cikket Rindó Klára fordította.