„Húsz év után már nem az az első gondolatom, ha találok egy szarvasgombát, hogy na, ezt én akarom befalni”

A szarvasgomba a föld alatt él, olvasom, a fák gyökerével lép szimbiózisba, mikorrhizát képez velük, a fonalából köpenyt formál a gyökér körül, ahol aztán mindkét fél számára hasznos tápanyagcsere indul be. Azt is olvasom, hogy néhány nyugati faiskolában kapható szarvasgomba spórájával beoltott tölgy-, bükk-, hárs- és akáccsemete, azokból erdőt is telepíthet, akinek van elég területe, és ha szerencsés, pár év múlva már saját szarvasgombája is lehet. Sőt a kertedbe is ültethetsz ilyen csemetét, aztán lehet villogni a vendégek előtt. Már ha megmarad a gomba.

*

Bóklászom az erdőben, megfáradok, leterítem a plédemet, elheveredek, nini, valami nyomja a hátam, elhúzom az avart, jé, szarvasgomba! Mit tehetek vele?

Visszahúzhatja rá az avart.

Egyetlen darabot se vihetek haza, ráreszelni a forró gnocchira?

Szarvasgombát, akár egyetlen darabot is, csak a saját kertjében szedhet fel.

Kár, hogy kertben nem honos a szarvasgomba.

Azért előfordul.

Egy leányfalui ismerősöm a minap otthon, a mogyoróbokrok alatt lelt szarvasgombára.

Hogy kerülhetett oda?

Sejtelmem sincs. Csak lett. A szarvasgombát túlmisztifikálják az emberek, kisebb termőfoltok igazából az ország minden részében akadnak. Bő termőhely persze kevés van, ahhoz speciális talaj és speciális klimatikus környezet szükséges.

Mi kell ahhoz voltaképpen, hogy hivatalosan is szarvasgombászhasson az ember?

Pár hónapos gombásztanfolyam vizsgával és egy szarvasgombászatra idomított, vizsgáztatott kutya. Aztán már csak olyan hely kell, ahol honos a szarvasgomba. És a terület tulajdonosának engedélye is szükséges.

Csak ennyi?

Csak ennyi. Már ha nem lopja a szarvasgombát az ember. De az rizikós, mert ha hamarabb ér ki a tulaj vagy a rendőr, mint hogy lelépne a csibész, a 2013 óta érvényben lévő törvény alapján komoly a büntetés.

A tulajdonosnak miért jó az, ha beengedi az erdejébe a gyűjtőt?

Mert nem ingyen teszi. Volt idő, amikor évi 4,5 millió forint plusz áfáért adták egy százhektáros jászsági erdő szarvasgombászati jogát. Aztán lejjebb ment az ár, ma a felét se kapják, de gomba is sokkal kevesebb lett.

A kutyának mit kell tudnia?

Ha már jártunk az erdőnél, felismeri. Elengedem, megy, keres, utasítás sem kell. Ha talál érettet, jelez, kikaparja, szépen a pofájába veszi, apportírozza, a kezembe adja, várja a jutalomfalatot, megy a következőért. Én megvizsgálom a termőfoltot, hagyott-e kifejlett gombát a kutya, utána visszatakarok, ha látok éretlen gombát, feljegyzem, pár hét múlva visszamegyünk érte.

A kutya lába, foga nem teszi tönkre a gombát?

Ha jól van idomítva az állat, akkor nem. Én a hozzám kerülő kölyköt az első pillanatban megismertetem a szarvasgombával.

A szarvasgombász kutya idomítása olyan, mint a drogkereső ebé?

Egészen más. A drogkereső, ha rálelt a cuccra, hatalmas őrjöngés, ölelkezés, simogatás következik, meg kell ünnepelni a sikert, mert aztán akár hetek is eltelnek a következő bevetésig. A szarvasgombászatban viszont magas a darabszám, nem lehet minden egyes találat után egymás nyakába ugrani, csupán egy-egy csippentésnyi jutifalat jár.

Valaha disznókkal kerestek szarvasgombát, az azért kevésbé örömteli együttlét. A szarvasgombász krónika jegyzi meg valahol ironikusan: nem is igazi szarvasgombász, akinek megvan minden ujja. Ugyanis a kutyával ellentétben a disznó enni is szereti a szarvasgombát, és ha rálel, felfalja – már ha a gazda hagyja. Megesik, hogy miközben az ember beelőzné a malacot, az leharapja az ujját. Szarvasgombára ráadásul csak kocával vadásznak, merthogy a párzani vágyó nőstény összetéveszti a szarvasgomba illatát a kan pézsmaszagú androszteronjának szagával, és ha megérzi, megállíthatatlan.

Szerencsére a kocás szarvasgombászat ma már a hősi múlt része.

Önnek megvan mind a tíz ujja?

Meg, meg. Sose kerestem disznóval. Az én legkomolyabb balesetem az, amikor a kutya a jutalomfalatot kínáló kezemet is eléri. Még csak nem is láttam szarvasgombász disznót, állítólag egy-két francia öreg tart, de már ők is csak hobbiból mennek ki vele az erdőre. A vaddisznókkal viszont meg-meggyűlik a bajom, rengeteg szarvasgombát felfalnak, nehéz versenyezni velük, mert ők eleve ott laknak, ahol a gomba nő, ráadásul jobbára nappal alszanak, és éjszaka aktívak, a gombász meg éppen fordítva. Fő fegyverünk, hogy az érés előtt vadriasztó szerrel körbefújjuk a termőfoltokat, aztán vagy hat a szer, vagy nem. És a kritikus időszakban éjjelente bejárjuk a terepet, mert a vaddisznók, ha zargatják őket, egy időre odébb költöznek.

Hogyan lett önből szarvasgombász? Családi örökség volna?

A legkevésbé sem. A szüleim textilművészek, grafikusok, én is textilipari szakközépiskolát végeztem. Volt egy kis szitanyomó műhelyünk Szentendrén, ott már gyerekkoromban besegítettem. Eleinte motívumos abroszokat, függönyöket, kötényeket, kesztyűket készítettünk, szép, gusztusos dolgokat, azzal jártunk vásárokba. A 80-as évek közepén váltottunk, illetve hát a szüleim váltottak, én akkor még alig múltam tízéves. Nekiálltak rövidnadrágokat gyártani: textilüzemekben anyagot vásároltak, szabták, varrták, USA-zászlót meg egyéb figurákat nyomtak rá, a készterméket meg hordtuk a balatoni butikosoknak, jó buli volt.

Mikor és hogyan jött a szarvasgombászkodás?

Nagysokára és véletlenül. Érettségi után rengeteg mindennel foglalkoztam, diszkóztam tizenöt évig, vittem streetfood éttermet, piercingelni is beálltam a tetoválóművész testvéreim stúdiójába. A fordulópont 1995 eleje volt, elköltöztem otthonról. Dunabogdányba kerültem, és az egyik szomszédtól, egy erdőjáró kutyás vadásztól kaptam két szem szarvasgombát azzal, hogy „Ezt kóstold meg, Péter!” Annyira ízlett, hogy nekiálltam kitanulni a szarvasgombászatot.

Autodidakta módon, főleg könyvekből, a világhálónak az elején jártunk még.

Volt egy kölyök labradorom, Gréti, őt is tanítgattam, és pár hét után kimentem vele gombászkodni a Pilisbe.

Engedély?

Ó, akkor az még nem kellett. Szabad préda volt. Azonnal kitaláltam, hogy ebből fogok élni, de rajtam kívül senki nem hitt benne, még a szüleimtől is azt hallgattam, hogy na, megint egy hülyeség, Péter, sose nő be a fejed lágya. Ehhez képest minden áldott nap kivarázsoltam a Pilisből másfél kiló szarvasgombát, és leadtam a felvásárlónak, akihez mind a mai napig járok. Fantasztikus szezont csináltam, semmi konkurencia, itthon kevesen gyűjtöttek, délebbre, Romániában, Bulgáriában meg még annyian se.

Szépen keresett?

Elég szépen.

Én abban az évben egy külvárosi iskolában tanítottam havi harmincezer forintért. Jobban keresett nálam?

Alighanem.

Mondjuk tízszer jobban?

Minimum. Persze kajtattam is érte eleget, reggeltől estig az erdőt jártam.

Élvezte?

Elmondhatatlanul.

Az újdonság varázsa, a vadászösztön vagy a pénz hajtotta?

Ez mind együtt. De a mai napig úgy megyek ki, hogy persze, pénz, munka, megélhetés, ugyanakkor élmény is.

A betlis nap is élmény? Ha semmit sem talál?

Az velem már legföljebb akkor fordul elő, ha új termőterületek után kutatva addig ismeretlen erdőt járok be.

A szarvasgomba, amit szed, hol kerül asztalra?

Elsősorban Olaszországba ad el a felvásárlóm. Amit hétfőn gyűjtök, az már szerdán valamelyik menő olasz étterem extrafogásait ízesítheti.

1995 után az 1996-os szezon is jól sikerült?

Annak az évnek egy részét új termőterületek felkutatására fordítottam, így jutottam el az Alföldre, a Jászságba. A harmadik esztendőben, 1997-ben betyárjó szezont csináltam ott. Még mindig nem voltunk sokan szarvasgombászok, nem kellett rohanni, egy barátommal kora reggel kimentünk az erdőre, ő jobbra, én balra, szigorúan külön kasszán, pár óra alatt megszedtük magunkat, aztán pihenni beültünk egy fürdőben a termálvízbe, délután megint ki, gyűjtés napnyugtáig. Hetente egyszer leadtuk a gombát, fölmarkoltuk a pénzt, éltük az erdei aranyifjak életét, étteremben steakeztünk.

Legalább szarvasgombás volt az a steak?

Megesett.

Beküldték a szakácsnak a friss szarvasgombát, hogy ez kerüljön a marhára, séf úr?

Sőt be is kéredzkedtünk a konyhába, és elmagyaráztuk, hogy is kell ezt csinálni.

Hogy kell csinálni?

Az igazán jó dolgok sohasem bonyolultak: kis olvasztott vajban megfuttatni, rá a húsra, mellé pohár vörösbor, habzsidőzsi.

A szarvasgombát nem lehet megunni?

Mindent meg lehet unni, a szarvasgombát is.

Azt ne mondja, hogy már a szagát se állhatja!

Húsz év után már nem az az első gondolatom, ha találok egy szarvasgombát, hogy na, ezt én akarom befalni.

Mikor evett utoljára szarvasgombás ételt?

Néhány hete.

És mit?

Szarvasgombás burgonyapürét.

Volt szíve krumpliba belereszelni azt a drága szarvasgombát?

Szerencsére nem kellett pénzt adnom érte. Egyébként van más is, amiért valaha rajongtam, aztán kicsit ráuntam: ez a chili. Azt is eszem, de ritkábban, mint eleinte, pláne, mióta a termesztésével és chilitermékek készítésével is foglalkozom. De ettől még a szarvasgomba és a chili is örök szerelem.

Ha már a szerelmet említette: tudta-e, hogy Piemontban tilos tömegközlekedési eszközön szállítani az érett szarvasgombát, azon az alapon, hogy a nőkre és a férfiakra is ható vágyfokozó intenzív illatkáoszt kelthet?

Igazán aranyos marketing.

A szarvasgomba valóban fokozza a vágyat, sőt kéjsóvárrá tesz?

Hát, én ezt még sohasem tapasztaltam. Talán azért nem, mert alapból, mindig is vágyakozó voltam és vagyok.

Mondjak még ilyen marhaságokat?

Persze, szívesen hallgatom.

Tudta például, hogy a szarvasgomba az őszi esők és a villámlások együtthatására jön létre?

Ebben pont annyi az igazság, mint abban, hogy a szarvasgomba kéjsóvárrá tesz.

Pedig nem másvalaki állította mindezt, mint Theophrasztosz görög filozófus, a „botanika atyja” időszámításunk előtt 300 körül.

Annyiban kétségtelenül igaza van a jeles gondolkodónak, hogy kiadós esők nélkül nincs gomba.

Térjünk vissza a kortársi valóságba. Az 1997-es remek szezon után a gombászkarrierje hogyan folytatódott?

Sajnos híre ment, mekkora üzlet a szarvasgomba, és 1998-ban csapatostul érkeztek a Jászságba az úgynevezett kapásgombászok, akik szó szerint kapával szántották föl az alföldi erdőket, termőfoltok százait tették tönkre. Sírnivaló volt.

Mire ön…?

Sok szarvasgombász nem mert továbblépni, néhányan azóta is ugyanott keresnek, de évről évre kevesebbet találnak, olyan keveset, hogy abból jószerével lehetetlen megélni. Én felismertem: ha maradok, beragadok. Ezért elhagytam a Jászságot, és erdőről erdőre járva kerestem új lelőhelyeket. Kemény meló volt ez úgy, hogy még nem létezett se GPS, se műholdas térkép. Összevásárolt talaj- meg erdőtérképeken ikszelgettem, hogy hol lehet jó, hol nem lehet jó. A szakma igazából akkor kezdődött számomra. Ráéreztem a keresés logikájára, szép lassan megtanultam, milyen talajon, milyen kőzeten, milyen növénytársulásokon lehet találni szarvasgombát, mik lehetnek az indikátorok, jelzőnövények, jelzőrovarok. Sorra fedeztem fel a termőfoltokat, ezeket feljegyeztem, azóta is évről évre visszatérek hozzájuk. Olyan helyeket kerestem, ahova nem jutnak el a kapások. Jártam az Alföld déli részén, aztán végig a Duna mentén. Munkának fogtam fel, élvezetes munkának, ez lett az állásom. Májustól október végéig heti öt napot dolgozom. Ha kedvező az időjárás, akár februárig is kitolódik a szezon. Idővel az ország minden táját bejártam, úgy 2010 óta külföldre is megyek, egész Európát körbeszarvasgombásztam. Romániában és Bulgáriában gyökeret is vertem, fix területeket bérlek, nagyrészt lekerített magánerdőt, Romániában van olyan helyem, ahol egyszer egy nap alatt ötven kilót gyűjtöttem.

Ott a mai napig „szabadrablás” van?

Dehogy! Én mindent hivatalosan, engedéllyel, papírral, bérléssel intézek. Kimegyünk, gyűjtünk, amit találunk, be a hűtőládába, aztán gyerünk haza, értékesíteni.

Brigáddal jár?

Van egy jól bevált, háromfős csapatunk. Mindannyian gombászunk, az egyéb munkát megosztjuk. Mondják a fiúk, hogy én vagyok a csapatkapitány, én találom ki és szervezem meg, épp hova megyünk.

A családja hogyan viseli, hogy apa napokra, hetekre eltűnik, olykor csak néha látni otthon?

Ehhez a szakmához olyan család kell, aki elviseli. Az én családom hál’ istennek ilyen. A feleségem eredetileg fotografikus, de egy ideje személyi edzőként dolgozik, amúgy szintén szarvasgombász, és az a terv, hogy idén ő is jön majd velünk.

Van két lányom, az egyik kilenc-, a másik hatéves, imádják az erdőt, a terepet. Nyáron a csapatom Magyarországon dolgozik, külföldre ősszel megyünk, de ha az időjárás kedvez, márpedig az utóbbi években jobbára kedvezett, akkor maradunk itthon. Itt is bérlünk pár erdőt, így például a tavalyi évet egész végig idehaza töltöttem. Hiszen ha van gomba, akkor minek utazni?!

Mi volt a legértékesebb gomba, amit talált?

Az érték konstans, ugyanis a fekete szarvasgombát gyűjtöm, a sokkal drágább és sokkal kényesebb fehéret nem, mert az más világ, más gombászat, lényegesen kevesebb találattal, rengeteg üresjárattal. A fekete szarvasgomba sokkal gyakoribb, így a sikerélmény is több, cserébe kevesebbet fizetnek érte, kilóra veszik át, és a bevétel szempontjából mindegy, hogy tíz darab tízdekásat vagy egy kilósat adok le.

És mekkora volt a legnagyobb?

Nyolcvan-kilencven dekásból, kilósból minden évben találok egypárat.

Olyankor még mindig megdobban a szíve?

Húsz év után azért már természetessé válik: ekkora és kész. Persze jó érzés kiszedni, megfogni, de aztán az is ugyanúgy megy bele a szatyorba a többi mellé.

Most mennyit kóstál a fekete szarvasgomba kilója?

Változó, a szezon tizenöt-húszezer forinttal kezdődik, aztán nyárra kicsit lemegy az ár, mert olyankor a Balkántól Iránig mindenhonnan érkezik a termés.

Mihez kezdenek vele? A szarvasgomba hűtve is csupán pár napig, egy-két hétig áll el, nem?

A fekete szarvasgomba zöme olasz konzervgyárakba kerül, ott lefagyasztják, aztán gasztronómiai értékének jelentős részét elveszítve megy töltelékanyagnak.

Mi az, hogy töltelékanyag?

Ha lát egy libamájkonzervet azzal a felirattal, hogy ennyi meg ennyi szarvasgombát tartalmaz, abban súlyra tényleg benne lesz a dobozon jelzett mennyiség, de valójában nem a szarvasgombát érezni benne, hanem a hozzáadott szarvasgombaaromát, egy mesterséges anyagot. Ilyen a piac.

A szarvasgombák királynőjének, az emlegetett fehér szarvasgombának is ez a sorsa?

Dehogyis. Azt frissen használják fel.

Olvasom, hogy az egyedül Dél-Európában honos francia szarvasgomba 936 grammos példányát egy olaszországi árverésen 105 ezer euróért adták el. Az negyvenmillió forint – egy alig kilónyi illatos rögért! Biztos, hogy nem akar váltani?

A szarvasgombász a töredékét kapja annak a 105 ezer eurónak. Az elárverezett extrapéldányokból befolyó pénz jótékonysági célt szolgál, már az aukció előtt közhírré teszik, hogy melyik kórház, melyik szegény család részesül belőle. Társasági események ezek, úri adakozások, állandó sztárokkal, amilyen a híres színész, Gérard Depardieu. De én jól érzem magam a bőrömben, maradok a jó kis fekete szarvasgomba mellett.

Az eredeti interjú a magyarországi National Geographic magazin 2024. májusi lapszámában, a Vakmerő rovatban jelent meg.