Hazudhattak az egyik legnagyobb magyar királyról

Könyves Kálmán királyról a magyarok többsége két tulajdonságot sorolna fel kapásból: „mesebeszédnek” tartotta a boszorkányságot, és fizikai adottságait tekintve a lehető legmesszebb esett az eszményi uralkodótól: sánta volt, púpos, félszemű… Túl azon, hogy ebben a formában az első kijelentés egyszerűen nem igaz, a másik pedig gyanúsan egy középkori karaktergyilkosság része, eltereli a figyelmet a lényegről: Kálmán a magyar középkor egyik legjelentősebb királya volt.

Méltó örökös

Apja, I. Géza elsőszülött fia volt, mégis egyházi pályára szántak, előbb nagyvárad majd Eger püspöke volt, műveltsége okán ragadt rá később a Könyves melléknév. Nagybátyja, Szent László halála után foglalta el a trónt 1095-ben, harmincas évei legelején, és élete végéig, 1116. február 3-áig kormányozta az országot. Ez idő alatt pedig szinte minden területen sikereket ért el, csak egy vázlatos felsorolás a Rubicon.hu cikke alapján:

• Megvédte a királyságot az első keresztes hadjáratba tartó fosztogató seregektől, miközben Bouilloni Gottfried rendezett hadait viszont – erős kísérettel – átengedte Magyarországon.
• A velencei dózsét rákényszerítette a horvát és dalmát hercegi cím feladására, majd ezeket a területeket Magyarországhoz csatolta.
• És nemcsak megszerezte a gazdag dalmát városokat, hanem nagyfokú autonómia adományozásával meg is tartotta a magyar korona hűségén.
• Az invesztitúraharcokban jó érzékkel a pápaságot támogatta.
• Keresztülvitte itthon a papság belső, erkölcsi megtisztulását célzó, úgynevezett gregorián reformokat.
• Lemondott az invesztitúra jogáról, ám a későbbiekben is zavartalanul érvényesítette befolyását az egyházügyi kérdésekben.
• Két törvénykönyvet is kiadott, amelyek amelyek László rendelkezéseihez képest jóval enyhébb szankciókat vezettek be, mérsékelték a testcsonkítást és a halálbüntetést.
• Államszervező munkájának köszönhetően szilárdult meg a horvát bán és az erdélyi vajda tisztsége, ő állította fel a nyitrai püspökséget.
• Egyházpolitikai intézkedéseivel arra törekedett, hogy a főbb címeket minél műveltebb és rátermettebb férfiak nyerhessék el.

Könyves Kálmán nemcsak méltónak bizonyult Szent László örökségéhez, de sokat tett a keresztény állam megszilárdításáért, Magyarországot pedig előrébb vitte a Közép-Kelet-Európa meghatározó nagyhatalmi státusza felé vezető úton. És mi a helyzet a boszorkányokkal, illetve testi „hibáival”?

Valódi boszorkányok léteznek

“A boszorkányokról pedig, mivelhogy nincsenek, semmi emlékezet ne legyen” – szoktuk idézni a királyi rendelkezést, pedig az ördög a latin eredetiben rejtőzik, a boszorkányra ugyanis akkoriban két kifejezést használtak.

A striga a pogány időkből származó bűbájos, vámpírszerű személy, aki éjjel állat alakját öltve kísértette az alvókat, szokása volt embert is enni. A latin szövegből kiderül, Könyves Kálmán ezekre az idejét múlt babonaságokra gondolt fent idézett rendelettel. A “valódi” boszorkányokat, a maleficus, nőnemű alakjában malefica megnevezésű rontók, bűbájosok megbüntetését ő is indokoltnak tartotta:

„A bűbájosokat a főesperes meg az ispán emberei keressék fel és vigyék törvény eleibe” – áll feketén-fehéren a törvénykönyvben, és tegyük hozzá rögtön: már a strigák elvetése is felvilágosult elmére vall.

Karaktergyilkosság?

Az uralkodó fizikai adottságairól a Képes Krónika számol be: „Testalkatára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, vaksi, púpos, sánta volt, és selypített”. Okunk van azonban feltételezni, hogy ha Kálmán nem is született atlétatermetűnek, nem is az az „emberi roncs” volt, ahogy a források megőrizték. Uralkodását ugyanis szinte mindvégig testvérharc árnyékolta, mivel Szent László fiú utód híján ifjabb unokaöccsét, Kálmán testvérét, Álmost szánta örököséül, aki nem nyugodott bele, hogy bátyja megfosztotta trónjától. Húsz év viszály után, 1115-ben Kálmán drasztikus tettre szánta el magát:

megvakíttatta Álmost és fiát, Bélát, azaz alkalmatlanná tette őket az uralkodásra, majd mindkettőjüket a dömösi kolostorba záratta.

Kálmán fia, II. István azonban örökös nélkül hunyt el, a trónon pedig II. (Vak) Béla követte – az a Béla, akit megvakíttatott. Neki és utódainak még finoman szólva is minden okuk megvolt Kálmán lejáratására, a történetírók pedig nyilvánvalóan igyekeztek kiszolgálni uruk óhajait. Nem állíthatjuk biztosan, hogy a Kálmánról fennmaradt jellemzés teljes egészében a fantázia műve, de esélyes, hogy csak egy rosszindulatú krónikás megjegyzés, ma úgy mondanánk: karaktergyilkosság.