Az őrök tájékoztatása szerint haladéktalanul biztonságosabb helyre kell szállítaniuk a cári családot, mert az októberi bolsevik forradalmat követő polgárháború harcai hamarosan elérik Jekatyerinburgot, és a jelenlegi lakhelyük is hadszíntérré fog változni. A család és négy szolgálójuk gyanútlanul engedelmeskedik. A fogvatartottak nem tudják, hogy sorsuk pár nappal korábban már megpecsételődött, és kivégzésüket minden valószínűség szerint maga Lenin is jóváhagyta.
Miklós, Alekszandra Fjodorovna cárné és gyermekeik Alekszej cárevics (14), Olga (22), Tatyjana (21), Marija (19), Anasztaszia (17) valamint négy szolgálójuk előző év márciusában kerültek háziőrizetbe, miután a cár lemondott trónjáról az 1917 februárjában kitört forradalmat követően. Az Átmeneti Kormány idején először a cárok nyári palotájában (Carszkoje Szeló), majd augusztustól Tobolszkban, a kormányzói rezidencián tartják őket fogva viszonylagos kényelmben. Az októberi forradalom és bolsevik hatalomátvétel után a fogság körülményei egyre szigorodnak, 1918 márciusában katonai őrizet alá kerülnek, és meg kell válniuk a személyzetük több tagjától – ezután csak a család orvosa, szakácsa és egy két szolgáló marad velük. Áprilisban Jekatyerinburgba költöztetik át a családot, és az utolsó lakójáról, Nyikoláj Ipatyev hadmérnökről elnevezett házban szállásolják el őket.
A család és a személyzet láthatóan semmit nem sejtett és érzékelt a szörnyű esemény előkészületeiből. Utolsó két napjukon őrzőik beszámolói szerint semmilyen jele nem látszott rajtuk szorongásnak, vagy félelemnek, ellenkezőleg: a körülményekhez képest jó hangulatban teltek az utolsó óráik. Akkor sem fogtak gyanút, amikor július 16-án vacsora közben megjelent náluk Jakov Jurovszkij, az őrzésüket ellátó osztag bolsevik parancsnoka, és bejelentette, hogy a 14 éves mosogatófiúnak, Leonyid Szednyevnek sürgősen meg kell látogatnia egy családtagját. A cári családot aggasztotta, hogy újabb segítőjüktől kell megválni, aki nem csak a konyhában volt hasznos, hanem az ifjú cárevicsnek is játszótása volt a nehéz időkben. Tatyjana és a család orvosa, Dr. Botkin meg is látogatta még aznap este Jurovszkijt, hogy rávegyék a fiú visszaköltöztetésére, Jurovszkij pedig megnyugtatta őket, hogy Leonyid hamarosan visszatér. A fiút valójában a szemközti szállodába költöztették át, mert nem akarták őt is meggyilkolni az uralkodói családdal együtt.
Az álmukból ébresztett Romanovokat és a négy szolgálót egy alagsori helyiségbe terelte össze Jurovszkij osztaga. Alekszandra cárné széket kért, hogy le tudjon ülni, amíg várakoznak, valaki kerített is kettőt. Jurovszkij, aki maga is képzett fotós volt, úgy rendezte el a csoportot, mintha fotót készülne készíteni a családról, majd kiment a szobából. A szomszéd helyiségben tízfős kivégzőosztag készülődött, amiről a cári családnak sejtelme sem volt. Nagyjából fél óra várakozás után felbukkant az ajtóban Jurovszkij nyomában a katonákkal. Pár szóban közölte a várakozó családdal, hogy halálra ítélték őket. A meglepett foglyoknak nem volt idejük válaszolni, szinte fel sem foghatták, mi történik, csupán néhány összefüggéstelen, döbbent szó hagyta el szájukat, az osztag tüzelni kezdett rájuk.
Miklóssal maga Jurovszkij végzett, többször mellkason lőtte. Az első golyózápor végzett a cárnéval és a két férfi szolgálóval is, a gyermekek bár sebesülten, de életben maradtak. Halálukat az alsóruházatukba varrt drágakövek késleltették: a rejtekként használt ruhadarabok felfogták a lövések nagy részét. A kivégzőosztag ezután bajonettekkel és közvetlen közelről leadott lövésekkel végzett a földön fekvő többi áldozattal. Az említett ruhadarabok védelmében azonban ez sem történhetett nehézségek nélkül: Marija és Anasztaszia erejéből még némi dulakodásra és sikoltozásra is tellett, mielőtt gyilkosaik bevégezhették embertelen feladatukat.
A kivégzőbrigád (közöttük magyar hadifoglyokból lett vöröskatonák) ezután igyekezett minden nyomot eltűntetve megszabadulni a holttestektől. Először egy elhagyott bánya tárnájába dobták őket, de pár nap múlva innen kiemelték, és savval leöntve, illetve hamvasztással próbálták felismerhetetlenné tenni a testeket. Évtizedekeig rejtve maradt az áldozatok jeltelen sírja, ugyanakkor nem sokkal a mészárlás után szájra keltek a hamarosan legendákká kerekedő történetek a cári gyermekek egyikének másikának a túléléséről. Több tucat Anasztaszia, Marija, Alexej bukkant fel az elmúlt közel száz évben, akik vagy azonosnak vallották magukat valamelyik cári sarjjal, vagy valamelyikük leszármazottjának.
A (szinte) teljes bizonyosságra 90 évig kellett várni: 1991-ben feltárták a Romanovok feltételezett sírját, és a DNS-vizsgálatok igazolták is, hogy a cári család valamint szolgálóik maradványai kerültek elő, de a sírban két holttestel kevesebb volt, mint a Jurovszkij-osztag áldozatainak száma. Másfél évtizeddel a tömegsír feltárása után, 2007-ben újabb maradványokra bukkantak Jekatyerinburg közelében, két gyermekére. A vizsgálatok 2009-ben publikált eredményei szerint egyértelmű bizonyítást nyert, hogy a sír Alekszej trónörökös és egyik nővérének nyughelye volt.
II. Miklós bukása egyben a Romanov-dinasztia háromszáz éves uralkodásának végét is jelentette. A cár uralkodásának szűk két és fél évtizede alatt az orosz birodalom a csőd szélére került. Miklós képtelen volt előremutató válaszokat adni az óriásivá duzzadt társadalmi feszültségek és gazdasági nehézségek által támasztott kihívásokra. Az örökségként kapott abszolutista uralmi elképzelésekből alapvetően nem akart feladni semmit, csak későn tett tétova és elégtelen lépéseket egy alkotmányos berendezkedés felé, és próbált meg némi teret engedni a megerősödött társadalmi csoportok képviselőinek, elsősorban a munkásosztályénak és a polgárságnak. Határozott reformelképzelései nem voltak, jószerivel az őt körülvevő tanácsadók és miniszterei irányították, és gyakran került elletétes érdekek kereszttüzébe, ahol leginkább intuícióira, érzéseire és nem racionális érvekre hagyatkozva hozott döntést.
Uralkodásának mérlege többek között a vesztes orosz-japán háború, melynek során elpusztult az orosz hadiflotta jórésze, a pogromokban is kicsúcsosodó zsidóellenesség fellángolása, éhinség és a koncepció és komolyabb érdek nélküli belesodródás az I. világháborúba, mely több millió áldozatot követelt.
Az 1917-es februári forradalom végül elsöpörte uralmát, amelyet öccsére, Mihályra ruházott át, ám utóbbi 24 órán belül lemondott a neki átadott jogokról. Mivel Mihálytés legfeljebb formálisan lehet uralkodónak tekinteni, annak is csak ilyen röpke időre, a de facto uralkodó II. Miklósra szokás az utolsó cárként emlékezni.
AJÁNLOTT LINKEK:
A cári család kivégzésének magyar vonatkozásai (A Hét)
A kivégzés helyszínének rekonstrukciója
II. Miklós (Wikipedia)
Romanov-linkgyűjtemény