Jó játék a Halo Infinite, de ettől a sorozattól még mindig többet várunk

Idén novemberben volt 20 éve, hogy a Halo: Combat Evolved megjelent Xbox konzolra. Az amerikai Bungie fejlesztése hamar a Microsoft első játékgépének meghatározó címévé vált, és az FPS műfajt kicsit megbolondító játékmenetének, a remek sztorinak és a legendás főhősnek hála olyan franchise-zá nőtte ki magát, ami segített a redmondi cégnek felnőni a PlayStationnel taroló Sony, illetve a Nintendo mellé. A Halo aranykora a Reach alcímű előzménnyel ért véget, ez volt a Bungie utolsó játéka a sorozatban, a stafétabotot a 343 Industries csapata vette át, akik nagyon szigorúan nézve nem tudták átugrani az elődeik által kifejezetten magasra helyezett lécet.

A Halo 4 és a Halo 5: Guardians ugyan nem voltak rossz játékok, de nem értek a Halo 2 vagy a Halo 3 nyomába, sem a játékmenetet, sem a hangulatot illetően. A fejlesztők – vagy inkább a stúdiót és az egész Halo franchise-t birtokló Microsoft – viszont nem adták fel, hiszen jó pár hónapnyi csúszást követően december 8-án PC-re és Xbox konzolokra (One, Series X és S) is megjelent a Halo Infinite, ami egészen új irányba tereli a sorozatot.

Régi, de mégis új utakon

A Halo, bár létezik belőle valós idejű stratégiai is, alapvetően egy sci-fi FPS, tehát belsőnézetes lövöldözős játék, aminek a legtöbb részében a gyerekkorától harcra nevelt Spartan szuperkatonát, John-117-et, azaz Master Chiefet irányítjuk. Hősünk egyetlen feladata, hogy bármi áron megmentse az emberiséget a rá leselkedő fenyegetésektől. Nincs ez másképp az Infinite esetében sem: a sztori nem sokkal a Halo 5 eseményei után veszi fel a fonalat, az első percekben tanúi lehetünk, ahogy főhősünket csúnyán helyben hagyják, majd a helyszínen található teljes földi haderőt megsemmisíti a Banished nevű, az Orion öv leigázását tervező, több idegen fajt tömörítő frakció.

A pusztítást egyetlen pilóta éli túl, aki rábukkan az űrben sodródó Chiefre – innen vesszük át az irányítást. Az Infinite első órája a klasszikus Halo-kat idézi: csőszerű szakaszokat végigjárva tanulunk bele az irányításba, illetve a vadonatúj, karunkra szerelt csáklya (grapling hook) használatába. Utóbbival a távolból húzhatunk magunkhoz tárgyakat, illetve elsőre elérhetetlennek tűnő helyekre is eljuthatunk vele, később pedig újabb trükköket tanulhatunk az innen-onnan begyűjtött fejlesztési pontoknak hála. Az első főellenfél legyűrését követően aztán „átalakul” a játék, megkapjuk az új epizód legnagyobb újdonságát, a jobbára nyílt és szabadon bejárható játékteret. A helyszín a Zeta Halo nevű gyűrűvilág, amit már az agresszív idegenek uralnak, a mi küldetésünk pedig ennek megtisztítása, miközben tovább bonyolódik a korábbi részek sztorija.

Bár 2021-ben a nyílt világú FPS-ek egyáltalán nem számítanak újdonságnak, de a Halo franchise-on belül azért friss élménynek hat, hogy már nem a fejlesztők által méterre megszabott úton kell végigharcolni a ránk váró kampányt. A 343 Industries persze nem találta fel a spanyolviaszt, így az Infinite sokszor olyan érzést kelt, mintha a Halo univerzum összebútorozott volna a Far Cry 3-mal – a játék ugyanis sosem éri el a Ubisoft-sorozat legújabb részeinek összetettségét és változatosságát. Van tehát egy fő sztori, amit követni kell, illetve kapunk hatalmas, erdős, mezős, bázisos „arénákat”, ahol opcionális feladatok várják, hogy megoldjuk őket.

Arénák, ugyanis az Infinite világa – bár elsőre nagy egésznek tűnik, ám valójában – fel van szabdalva, és a részegységek között sokszor nincs átjárás, sőt olykor visszatérni sem lehet egy korábbi területre. A szeletek mérete persze még így is nagy, még a különböző járművekkel is hosszú percekig lehet rajtuk keringeni, pláne, ha a lábbuszt választjuk. A ránk váró küldetések között szerepel kontrollpontok felszabadítása (itt járművek és fegyverek igényelhetők), kiemelt ellenfelek levadászása (ami különleges fegyvereket eredményez), bajba jutott földi egységek megsegítése és ellenséges bázisok letarolása: ezeknél nemcsak az ellenfeleket kell hűvösre tenni, de extra rombolással és kapcsolók nyomogatásával járó feladatokat is el kell végezni.

Ha ezek megvannak, akkor jöhetnek a sztorit továbbgördítő főküldetések, amik a legtöbbször szintén valamilyen bázishoz kötődnek, és a hagyományos lövöldözés mellett főellenfeleket is tartalmaznak. Az átlagnál jóval szívósabb párharcok általában kifejezetten szűk helyekre korlátozódnak, bár volt olyan is, hogy a szabadban kellett legyőzni két nagyon masszív rosszarcút – ezek a küzdelmek elsőre sokszor frusztrálóan nehéznek tűnhetnek, aztán persze rájön az ember, hogy a siker legtöbbször az ügyesen megválasztott fegyvereken múlik. Ezekből szokás szerint egyszerre kettőt cipelhetünk magunkkal, az elérhető repertoár szerencsére még tovább bővült, adottak továbbá a gránátok, illetve az olyan extrák, mint például a már említett csáklya, a láthatatlan ellenfeleket felfedő szonár, vagy éppen a földre dobva aktiválódó védőfal, továbbá a gyors kitérést segítő Thruster. Ezek a taktikai eszközök folyamatosan nyílnak meg a sztori előrehaladtával, és a kalandunk során megtalált pontokkal szépen tovább is fejleszthetők.

Bár az ellenfelek nyújtotta kihívás egy Halo-játéknak megfelelően kellően komoly ahhoz, hogy az említett feladatok ismételgetése még a sokadik óra után se legyen monoton, de ettől függetlenül érződik, hogy a fejlesztők nem diktálják, csak másolják az aktuális trendeket. Az tényleg üdítő, hogy végre szabadon felfedezhető a gyűrűvilág, választhatók a missziók, szórakoztató a csáklyával megmászni a ránk váró hegyeket, ahogy az is, hogy nem egy csőben száguldunk a járművekkel, hanem kedvünk szerint kószálhatunk, és olykor véletlenszerűen botlunk ellenfelekbe és a fejlesztők által elszórt gyűjthető extrákba – mert persze ilyesmi is akad szép számmal. Ha viszont lehúzzuk a Halo univerzumot a felszínről, világossá válik, hogy újdonság itt nincs, az Infinite semmi olyat nem mutat, amit az elmúlt években ne láttunk volna más FPS-ekben.

Egy kis lépés előre

Hogy ez mekkora probléma, azt mindenkinek magának kell eldöntenie. A Halo Infinite annak ellenére is szórakoztató, hogy úttörőnek semmiképp nem nevezhető, és a legutóbbi két rész fényében egyértelmű, szükség volt az új irányra. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy valami hiányzik, ebben a játékban sincs meg az, ami például a Halo 3-at vagy a Reach alcímű részt naggyá tette. Hiába a nagyobb és tágabb világ, mégis hiányzik az igazi monumentalitás, továbbá az izgalom és a hangulat sem éri el a korai részek szintjét. Ebben persze szerepe lehet annak is, hogy valójában a fő sorozat nyolcadik részénél tartunk, ahol a sztori maradéktalan követése már a legnagyobb rajongóknak is problémás lehet, és lássuk be,

a folyamatos és jobbára egyszemélyes világmegmentés is kezd kicsit ódivatú lenni.

Hangsúlyozandó, hogy a Halo Infinite ettől még egy abszolút korrekt játék (ráadásul külön ingyenes multi is tartozik hozzá), de a sorozattól még a gyengébb részek után is többet várunk. Az új rész viszont nem többet ad, csak ugyanazt kicsit másképp. Ha ez valakit elbizonytalanítana, van egy jó hírünk is: az Infinite az Xbox Game Pass része, tehát nem kell érte 23 ezer forintot fizetni, a háromezres előfizetéssel is kipróbálható, sőt, végigjátszható – ennyit pedig simán megérhet a veteránoknak, és azoknak is, akik eddig sosem vették a kezükbe Master Chief irányítását.