„Ha fontos, hogy a Fradi jó legyen, akkor vegyél bérletet 100-200 ezer forintért”

Szinte azonnal kiesett minden magyar csapat a nemzetközi kupákból. Min is vagyunk meglepve akkor, amikor tulajdonképpen minden ugyanúgy zajlik, mint évek óta?

Nem egészen. Két fontos dolog van. Az egyik, hogy az Eb-n mégis csak jobban szerepelt a magyar válogatott, mint amit a közvélemény várt tőle, és egy picit azt gondoltuk, hogy kiléptünk a vesztes szerepből. Tehát nem csak kijutottunk 44 év után, hanem ugye csoportelsőként bejutottunk a legjobb 16 közé. A kudarc érzete talán azért erős most, mert az emberek fejében nem feltétlenül válik szét a válogatott és a klubfoci.

Volt egy ilyen várakozás tehát, hogy jobb a magyar foci.

Aztán kiderült, hogy nem. Zákson.

Van egy másik fontos dolog: jóval több pénz van a magyar labdarúgásban, mint korábban bármikor. Ez persze alapvetően állam vezérelte pénz, vagyis nem az állam adja közvetlenül, hanem egy olyan környezetet teremtett, aminek következtében tízmilliárdok áramlanak a magyar labdarúgásba, ennek jelentős része a hivatásos labdarúgásba. Vagyis pénz is van, egy vártnál jobb Eb-szereplés is van, ezért gondolták sokan, hogy akkor mostantól más lesz.

Szóval a „kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci” mondása legalábbis nem állja meg a helyét.

Sosem egy évet kell nézni persze, ha nem legalább három év átlagát. Mondjuk, abban sem vagyunk jók. Ez a pénz nem most kezdett beáramlani a magyar fociba. A Fradinál, a Debrecennél ezek a pénzek már 3-4 éve ott vannak.

De ez a pénz, ami a magyar fociban van, messze van még a kelet európai átlagtól is.

Tessék?

A Ferencváros esetében olyan 3-4 milliárdról beszélünk, a többi kupacsapat esetében 1 és 1 milliárdról van szó, de ez nemzetközi mércével nézve még mindig aprópénz. És persze nem a nagy ligákról a Bayern Münchenről beszélek, hanem mondjuk a Sahtar Doneckről.

Az albán Partizani Tirana, amelyik most kiütötte a Fradit, többet költ, mint a leggazdagabb magyar klub?

Ők pont kevesebből működnek, de az MTK-t verő azeri Qabala nagyságrendileg többet költ, mint a magyar átlag. De nem ez a lényeg. Én mindig elmondom az amerikai standard sportközgazdasági összefüggéseket, amelyek működnek Amerikában vagy Európában is általában, de Magyarországon nagyon kevéssé.

Magyarok vagyunk. Értem. Vagy nem.

Nem tisztán üzleti alapon működik a magyar futball, nem azok a kereslet-kínálati viszonyok mozgatják, amelyek hatékonnyá tehetnék. Még az sincs, mint mondjuk a horvátoknál vagy az albánoknál, hogy egy erős nemzeti érzés társul a klubfocihoz is.

Ehelyett van egy politikai akarat, amely nem olyan hatékony, mint az említett kettő, amikor a foci sikeréről beszélünk.

Nem mindegy, hogy állami pénzből cselez Dzsudzsák vagy az én jegyem árából?

Ha bemész egy öltözőbe, akkor a falakban bent van valami, ami hat a játékosokra. A Chelseanél mondta talán Mourinho, amikor megnyerték a bajnokságot Roman Abramovics pénzével, hogy a Chelsea nem nagy csapat, mint a Liverpool, vagy a MU, majd 50 év múlva lesz. Mert nincs benne a falakban, hogy nagy csapat.

Ha a Fradinak nincs a falaiban, hogy nagy csapat, akkor ugyan kinek van? De értem, nem megy felülről még akkor sem, ha az ember sikeres.

Ez látszik a nézőszámokban is.

Pedig azt gondoltam volna, hogy egy ilyen Eb-őrület után kiteszik a megtelt táblát bármelyik nemzetközi kupameccs itthoni mérkőzésére.

Ezt én sem értem. Illetve erre mondom ismét azt, hogy a nemzetközi sportközgazdaságtan alapvetése, hogy az egyik siker húzza magával a másikat. A németek egy klasszikus példa erre, amikor 2005-ben elkezdtek nőni a nézőszámok a Bundesligában, mert mindenki meg akarta nézni a válogatott játékosait, erre jött egy bronzérem a VB-n, ami után nem hogy megtöltötték a stadionokat a nézők, hanem most ugye a leglátogatottabbak a német klub meccsek.

De ez Magyarországon, mint annyi minden ilyen alapvetés, nem működik.

És látunk rá okot, hogy miért nem?

Itthon nagyon szétválik a válogatott szintű futball és a klubfoci. Itthon az igenis lehetőség, hogy én a válogatott szurkolója vagyok, miközben nem vagyok, mondjuk Paks szurkoló, paksiként sem. Ez persze nem egyedi jelenség. Viszonylag kevés egri vízilabda szurkoló van, miközben nagyjából másfél millió ember fogja nézni, amikor a fiaink meg a lányaink döntőt játszanak az olimpián. Mert vízilabda szurkolók vagyunk, noha egyetlen csapatunk van, a válogatott.

Oké, van olyan pillanat, amikor legalább annyira sikeres lesz a magyar klubfoci, mint a magyar válogatott most az Eb-n?

Én meg fordítanám: kell nekünk az?

Ha ennyi pénzt teszünk bele, akkor minimum.

Ha akarjuk, akkor fizessük meg.

Fizetjük. Az adónkból.

Ez a probléma. Rövidtávon fel lehet pumpálni a futballgazdaságot állami akarattal, de ez hosszútávon nem működik, ahogy ez látszik is. Ha fontos, hogy a Fradi jó legyen, akkor vegyél bérletet 100-200 ezer forinttért. És legyen rajtad kívül még húszezer ember, aki ki is jár a meccsekre és legyen még ötvenezer pártoló tag, aki még befizet egy csomó pénzt.

Mert ettől jobban játszik a csapat?

Igen. Ha a nézők pénzén focizol az teljesen más. De akkor inkább, mint sportközgazdász mondom, hogy kell-e az nekünk, hogy nemzetközileg sikeres klubcsapataink legyenek. Ebben az országban kicsi a méreténél fogva az eltartó képesség.

Én nem vágyom BL-döntős magyar klub meccsre, mert ez az erő nincs benne a magyar futballgazdaságban.

Nem a játékosokban, az egy másik kérdés. De megfordítom: én Manchester United szurkoló vagyok és elvárom, hogy abból, amit én meccsre meg egyébre költök, legyen eredmény. Nem elég az ötödik hely a bajnokságban. Szóval csak azt akarom mondani, hogy egy piaci alapon működő bajnokságban lehet eredményelvárásom. A magyar fociban csak közösségi élmény elvárásom lehet.

Kiemelt kép a Fradi kiesése után, MTI / Koszticsák Szilárd