Amíg közpénzesővel merevít meg évtizedes struktúrákat az állam, esély sincs kitörni az éremfetisizmusból

Olimpiák idején Magyarországon hagyományosan megáll az idő.

Két hétre elcsendesednek a közéleti viták, a sport átveszi az uralmat a hírblokkok legnézettebb szegmensei fölött, a közösségi médiát pedig elárasztják a győzteseknek, érmeseknek, helyezetteknek járó gratulációk.

A magyar társadalom tekintélyes része ilyenkor föloldódik az olimpiai lázban, átadja magát a szurkolás felhőtlen örömének, és megelégedetten nyugtázza, hogy országa még mindig „régiós sportnagyhatalom”. Jelentsen ez bármit is.

Az olimpia Magyarországon: hagyományosan társadalmi kérdés. Ha tetszik, államügy. És ez minden ellenkező értelmezés, híresztelés ellenére nem újkeletű jelenség, nem a NER produktuma, nem az orbánizmus hagymázas víziói által a közösségre oktrojált attitűd.

Generációk egész sora szocializálódott bele abba, hogy az élsport a kulturális tér meghatározó frontja, hogy mérhető, adatokkal alátámasztható lakmuszpapírja annak, mennyit érünk a nagyvilágban. Már a két világháború közötti időszakban is a versenysport volt az ellenséges szomszédos országokkal szembeni kulturális fölény, és a(z akkor még) modellértékűnek tekintett nyugati civilizációval való egyenértékűség szimbolikus kifejezője, hogy aztán 1945 után a szocializmusnak a kapitalizmussal szembeni felsőbbrendűségét jelképezni hivatott politikai eszköz váljon belőle.

A rendszerváltás sok egyéb szektor mellett részben a magyar sport alól is kihúzta a financiális szőnyeget, ám a „megalvadt struktúrák” és a tradicionális éremhalmozó sportágainkban (kajak-kenu, vízilabda, úszás, vívás) évtizedek alatt fölhalmozott, megőrzött, életben tartott intézményi tudás elégnek bizonyult arra, hogy az olimpiákon a magyar sport víz fölött maradjon. 6-8 aranyérem, 15-20 érem, mondtuk álmunkból fölkeltve, ha bárki arról kérdezett minket, mit várunk a soron következő játékokon a magyar küldöttségtől.

Beköszönt a NER: végtelen pénz, hatalmas álmok

A vészcsengőket a magyar sportban a 2008-as pekingi olimpiai szereplés kapcsolta be (három arany mellett „mindössze” 10 érem és huszonegyedik helyezés az éremtáblán), ám ekkor már pontosan lehetett tudni, hogy az országban földcsuszamlásszerű politikai átalakulás következhet. A történet úgy szól, hogy a kormányzásra készülő Orbán Viktor 2010 januárjában találkozott a magyar sportélet akkor vezetőivel, és már ekkor ígéretet tett arra, hogy a következő időszakban stratégiai ágazatként kezeli majd a sportot. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a megelőző tíz év folyamatos forráselvonásai helyett innentől nem csak lehet, de egyenesen kötelező is lesz nagyot álmodni a magyar sportban.

Nem tudni, mennyi igaz azokból a sportberkekben közszájon forgó sztorikból, hogy amikor az egyik labdás csapatsportág edzőlegendája a miniszterelnöknél járt néhány tízmilliós támogatást kérni egy utánpótlás-műhely beindítására, akkor azt a választ kapta, hogy csináljon inkább akadémiát az összeg százszorosából, de talán mindegy is.

A cehhet ugyanis pontosan látni: 2010 óta a magyar kormány összesen mintegy 4500 milliárd forintot költött sportra, ennek harmadát-negyedét pedig kimutathatóan és közvetlenül a (profi) élsportba ölte bele.

Kézilabdára például a korábbi időszak állami támogatásának 90-szerese jutott, a vízilabdázók állami apanázsa 30-szorosára nőtt, a birkózók 21-szer több pénzből gazdálkodhattak mint 2010 előtt, de még az úszóknak, vívóknak és kajakosoknak juttatott állami források mértéke is 3-4-5-szörösére emelkedett.

Ha kivesszük a képletből a más módon, adóbevételekről lemondva, tehát közvetetten támogatott, úgynevezett látványcsapatsportágakat, akkor is azt kapjuk, hogy a magyar versenysport finanszírozására a magyar adófizetők közössége összesen 1900%-kal költött többet, mint a 2010-et megelőző évtizedben.

Ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni, mennyire hatékony ma Magyarországon az állami sportfinanszírozás működése, tisztában kell legyünk a célokkal, és az ehhez igazított sportági alapstruktúrával.

A piramis tetején egyértelműen a látványcsapatsportágak állnak. A labdarúgás, a kézilabda, a kosárlabda, a vízilabda, a jégkorong és a körbe csak később beemelt röplabda finanszírozásának alapja az úgynevezett társasági-adókedvezmény, vagyis az a rendszer, amelyben a társasági adótörvény hatálya alá tartozó gazdasági társasaságok csökkenthetik adóalapjukat azzal az összeggel, amelyet sportszervezetek utánpótlás-programjainak finanszírozására ajánlanak fel.

Ezt az állam persze rendre kiegészíti eseti alapon juttatott támogatásokkal, sőt, sok esetben beszáll létesítményfejlesztési projektekbe is, sportinfrastruktúrát épít, vagy éppen finanszírozza a korábban, támogatásból megépített létesítmények fenntartását.

Ha hihetünk a Magyar Olimpiai Bizottság 2022-32-es időszakra készített versenysport stratégiájában összesített adatoknak, akkor a látványcsapatsportok állami forrású finanszírozása 2010 és 2020 között a megelőző tízéves időintervallum 7500%-ára emelkedett.

A látványcsapatsportok mögött közvetlenül az úgynevezett kiemelt sportágak érkeznek. Ezeknek a körét a kormány a 2012-es londoni olimpia után előbb tíz sportágban határozta meg, és az volt a terv, hogy az egyes sportági szakszövetségeknek versenyeznie kell majd a kiemelt státuszért. Ebből végül alig valami valósult meg, és végül tizenhat sportág (asztalitenisz, atlétika, birkózás, dzsúdó, evezés, kajak-kenu, korcsolya, kerékpár, lövészet, ökölvívás, öttusa, tenisz, torna, úszás, vívás, majd 2018-at követően a karate) került be a kiemelten finanszírozott körbe. Azaz lényegében minden olyan sportág, amely olimpiai éremesélyes, vagy pontszerzésre aspiráló sportolókat nevel az országnak.

Mögöttük, a versenysport piramisának alján következnek az úgynevezett felzárkóztatási programban résztvevő sportágak, köztük a baseball, a curling, a golf, a gördeszka, a gyeplabda, a hódeszka, az íjászat, a lovaglás, a műugrás, a rögbi, a sí, a súlyemelés, a szörf, a taekwondó, a tollaslabda, a triatlon és a vitorlázás. Ezek a sportok a föntiekhez képest jóval alacsonyabb mértékű állami támogatásból gazdálkodhatnak, cserébe viszont akad közöttük olyan (taekwondó, triatlon, vitorlázás), amely az elmúlt két olimpián aranyat, érmeket és pontokat szerzett a magyar sportnak.

A 2010-es kormányváltást követően a sportirányításon belül először a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) került döntéshozó szerepkörbe, ám miután a 2016-os riói olimpiai szereplés nem hozta a várt eredményeket – elsősorban amiatt vonták föl sokan a szemöldöküket, hogy mindössze négy sportág osztozott az érmeinken, és a megszerzett pontok 85%-át a vívás, úszás, kajak-kenu küldöttségnek köszönhettük –, a kormányzat módosította a sporttörvényt.

A MOB feladatai közül kikerült a finanszírozással összefüggő döntések meghozatala, helyette sportdiplomáciai és szervezői feladatokat kapott. Többen rosszmájúan megjegyezték, hogy az olimpiai bizottságot lényegében utazásszervezői ügynökséggé fokozták le.

A sportfinanszírozási kérdések fölött innentől közvetlenül a sportkormányzat rendelkezett, egykapussá vált a támogatások rendszere.

A számokból is egyértelmű, de szögezzük le: a magyar sportfinanszírozás középpontjában az olimpiai szereplés áll. Elképesztő összegeket költ a költségvetés arra, hogy a magyar élsport szereplőinek infrastrukturális körülményeit javítsa, hogy a versenyzők minden segítséget megkapjanak a jó eredmény elérése érdekében. A visszacsatolás – ha egyáltalán van – szintén az olimpiai eredményesség formájában történik, amit kiválóan mutat, hogy a londoni olimpia után kibővítették a kiemelt sportágak körét, Riót követően pedig átszabták a sporttörvényt és az állam magához vonta a források elosztásának kizárólagos jogát. (A tokiói játékokat követően ilyen mértékű átrendeződés nem volt, ugyanakkor a MOB története során első ízben megvonta a bizalmat elnökétől, Kulcsár Krisztiántól, aki megpróbálta áramvonalasítani a szervezet tagságát, működését.)

Mi ér többet: az olimpiai éremtábla, vagy egy nemzetközi sportsztár?

A fölfoghatatlan volumenben megnövelt anyagi lehetőségek arra bizonyultak elegendőnek, hogy a magyar sport megőrizze helyét az olimpiai éremtáblázat tizenöt legeredményesebb küldöttsége között.

Érmet hét különböző sportág szállított (atlétika, kajak-kenu, öttusa, sportlövészet, taekwondo, úszás, vívás), pontot ezeken kívül még hét másik (birkózás, cselgáncs, kerékpár, kézilabda, ökölvívás, vitorlázás, vízilabda). Mivel a magyar küldöttség összesen 20 sportágban delegált versenyzőket Párizsba, ez azt is jelenti, hogy mindössze hat sportág nem iratkozott fel a dicsőségfalra (asztalitenisz, evezés, lovaglás, tenisz, torna, triatlon).

Összehasonlításképp: Tokióban kilenc éremszerző sportágunk volt, és mellette három másik pontszerző, nyolc éve Rióban viszont csak négy sportág osztozott az érmeken, és másik négy hozott pontokat.

(A pontot nem hozó sportoknál is van ugyanakkor mit kiemelni: Mészáros Krisztofer a fantasztikus 9. helyen végzett a férfi tornászok egyéni összetett versenyében.)

Az eredmények (érmek, pontok) dandárját még mindig három tradicionális magyar sikersportág, a vívás, az úszás és a kajak-kenu szállítja: Párizsban a magyar csapat pontjainak 65%-át szerezték ennek a három sportágnak a versenyzői (Tokióban ez az arány 67% volt, Rióban 85%). Az aranyat nem, de éremből hetet is szerző kajakosaink ezúttal a magyar éremtermés 37%-át hozták egymaguk, ez valamivel magasabb, mint az elmúlt ötvenkét év olimpiáinak átlaga (32%), de kevéssel elmarad a rekordtól (Sydney, 41%). (Az arany hiányának margójára még csak annyit: a kajak-kenu küldöttség az előző évi világbajnokságon sem szerzett első helyet olimpiai számban.)

Árnyalja valamelyest a képet, hogy érmeseink közül jó néhány (Muhari Eszter, Márton Viviana, Kós Hubert) nem a magyar sportrendszeren belül készült az olimpiára, csakúgy, mint a bravúros helyezéseket szállító bringásaink (Vas Blanka, Valter Attila), vagy például a honosított birkózó, Muszukajev Iszmail. Milák Kristóf az elmúlt másfél évben sportága szakszövetségének vezetőivel is permanens csendes háborút vívva lett újra olimpiai bajnok, ha pedig az öttusázók előző szövetségi vezetésén múlik, az utolsó nap meglepetésaranyát szállító Gulyás Michelle ki sem utazhat Párizsba.

Csapatsportokban látszólag egyre távolodunk a nemzetközi elittől: nem állhatott dobogóra egyik pólóválogatottunk sem (a férfiak a 4., a nők az 5. helyen zártak), kézilabdában pedig a nők révén ugyan összejött a pontszerzés, ám a férfiak – a csapat olimpiai története során először – a csoportból sem jutottak tovább. Mindez – összehasonlítva a föntebb már részletezett finanszírozási Kánaánnal – maximum relatív értelemben tekinthető sikernek. Pláne, hogy erre a két sportágra sehol a világon nem költenek többet, mint Magyarországon, aminek eredménye például az, hogy a kézis és pólós nemzetközi élmezőny sok-sok külföldi klasszisa keresi a kenyerét jelentős részben közforrásokból feltőkésített magyar klubcsapatokban.

Miközben a hivatalos vezetői értékelések arról szólnak, hogy Magyarország az olimpiai eredményei alapján régiós sportnagyhatalom maradt (sőt Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter szerint egyenesen globális!), az internetet pedig ellepik a magyar küldöttség éremszámát a szomszédos országok termésével összehasonlító térképes vizualizációk, tanulságos vitát lehetne lefolytatni arról, van-e ma egyáltalán nemzetközi sztárstátuszban lévő magyar sportoló.

Ha maradunk a környékbeli, exszocialista országok közötti összehasonlításnál, akkor a lengyelektől megemlíthetjük a futballista Robert Lewandowskit, a teniszben világelső Iga Swiateket; a csehektől valamivel korábbról a futballista Pavel Nedvedet és Petr Cech-t, a jégkorongozó Jaromir Jagrt és Dominik Haseket, a teniszező Petra Kvitovát; a szlovákoktól a bringás legenda Peter Sagant, a futballista Marek Hamsikot vagy az alpesi síző Petra Vlhovát; a szlovénektől a kosaras Luka Doncicot és a két kerékpárost, Primoz Roglicot, valamint Tadej Pogacart, a korábbi alpesi síző Tina Mazét; de a horvátoknak is ott voltak a futballistáikon (Modric, Kovacic, Rakitic, Brozovic, korábban Suker, Prosinecki) és a kosarasaikon (Toni Kukoc, Drazen Petrovic) kívül az alpesi sízőik (Ivica és Janica Kostelic), vagy például a magasugró Blanka Vlasic.

Jó kérdés lenne, lehetne a magyar sportelit számára, hogy a posztmodern nyilvánosságban mi a fontosabb: az olimpiai éremfetisizmus, vagy néhány vilégszerte ismert sportolói márka fölépítése. Luka Doncic ma például Szlovénia legismertebb embere a világon, a játékán keresztül emberek milliói ismerik meg az országot, ahonnan az NBA-be érkezett, marketingértéke felbecsülhetetlen. És mindez teljesen független attól, hogy a szlovén kosárválogatott – soraiban Donciccsal – még csak ki sem jutott a párizsi olimpiára.

Ebből a szempontból tökéletesen fogalmaz Dénes Ferenc sportközgazdász, amikor az Indexnek írt olimpiai elemzésében arra a következtetésre jut, hogy a magyar sportban megállt az idő. A sportfinanszírozási modellünk 35-40-50 éves struktúrákat merevít meg, az olimpiai eredményességünk pedig továbbra is egyedi zsenik teljesítményén, illetve a vívás-úszás-kajak tradicionális sporttrojka éremteljesítményén áll vagy bukik.

Ahhoz, hogy innen előrelépjünk, alapjaiban kellene át- és újragondolni a finanszírozási modellt, az ösztönzőket, a verseny- és a szabadidősport viszonyát, a piacképes sportok és az olimpiai sikerekkel kecsegtető szakágak stratégiai közötti különbségeket. Kérdés, van-e erre szándék, akarat, vagy éppen ellenkezőleg: a sport nálunk marad olyan államügy, amely négyévente, az olimpiai eredményességen keresztül hat a társadalom lelkére, és elsősorban még mindig éremszámban méri a társadalom értékét a világ többi részéhez.