Nem verhetetlen, de a legnagyobb: Simone Biles Párizsban is átírta a történelemkönyveket

Úgy szokott bemutatkozni:

Simone Biles vagyok a texasi Springből, aki imád szaltózni.

Ez látszik is a tornáján: valószínűleg még sosem láttunk ilyen akrobatikus képességű tornásznőt. S ilyen képességű tornásznőt sem sokat.

Simone Biles nyakláncán egy 546 pici gyémánttal kirakott kecske lóg, a kabalája is egy kis plüsskecske, természetesen mindkettő azt szimbolizálja, hogy a tornavilágban őt emlegetik GOAT-ként, azaz minden idők legnagyobbjaként. Volt már kecskés tornadressze is. Nem álszerény, de nincs is mire szerénykedni.

„Aki egyébként is utál, az ezt is utálni fogja, de persze nagyon sok embernek tetszik a kecske. Van egy kis plüsskecském is az olimpiai faluban. Egy kis emlékeztető nekem: arra figyelmeztet, hogy meg tudom csinálni” – magyarázta a helyszíni riportereknek. Tegyük hozzá: Biles maga sosem állította, hogy ő lenne a legnagyobb, ám megtanult együtt élni azzal, hogy ezt tartják róla.

A GOAT-kérdés egyébként is nagyon nehéz minden sportban, hiszen hogyan lehet összehasonlítani más korokban élő, más felkészülési és edzéslehetőségekkel bíró, más sportfelszereléssel versenyző, a torna esetén más szabályrendszerben rendezett versenyeken induló sportolókat?

A legegyszerűbb összehasonlítási alap az olimpiai és világbajnoki érmek összesítése lehetne, bár itt is van egy lábjegyzet. Amíg a mai tornászok egy négyéves olimpiai ciklusban három világbajnokságon vehetnek részt (csupán az olimpia évében nincs vb), 1978 előtt csak négyévente rendezték meg a második számú csúcseseményt. Így amíg Biles hat világbajnokságon indulhatott, a női torna ikonjai közül Nadia Comaneci csak kettőn, Larissza Latinyina négyen. Latinyinának és Comaneci-nek ugyanakkor nem kellett annyi specialistával megküzdenie, mint Bilesnak; és nem is volt annyi országnak éremesélyes tornásza, mint most.

Biles harminc olimpiai és világbajnoki címéhez foghatót senki sem tud felmutatni. Ráadásul „leggyengébb” szere, a felemás korlát kivételével minden más szeren vagy olimpiai, vagy világbajnoki aranyérmes (csapatban, egyéni összetettben, ugrásban és talajon összejött az olimpia-vb dupla is). Felemás korláton „csupán” vb-ezüstérme van.

Dominanciája elképesztő. Olimpiákon és világbajnokságon 53 versenyszámba nevezték be. Negyvenöt fináléban indult el, harmincat megnyert, negyvenegyben dobogóra állhatott. Ilyen győzelmi arányt még Latinyina sem tudott elérni. Két olimpián nyerte meg az egyéni összetettet – a tornásznők között rajta kívül ezt csak Latinyina és a cseh Vera Čáslavská mondhatta el magáról –, és tizenegy éve nem veszített el összetett versenyt (igaz, Tokióban visszalépett a döntőtől), 2013-ban Kyla Ross előzte meg egy chemnitzi viadalon.

Ráadásul Biles mindezt egy olyan korszakban érte el, amikor a szerspecializáció alaposan kibővítette a vetélytársak számát. Sokat elárul a torna erőviszonyainak megváltozásáról, hogy amíg a klasszikus számok (csapatverseny, összetett) esetén továbbra is nagyhatalmak az aranyérmesek, a párizsi szerenkénti finálékban született két Fülöp-szigeteki, illetve egy-egy ír és algériai győzelem is. Csúcson maradni – és közel teljes dominanciát kiépíteni – ilyen konkurencia mellett rendkívüli teljesítmény. Ha a női torna GOAT-ját keressük, jó pár érv szól Biles mellett:

• rendkívüli eredményesség, amihez foghatót még nem láttunk,
• hosszú karrier
• innováció (Bilesról öt elemet neveztek már el – kettőt-kettőt ugráson és talajon, egyet gerendán –, ezeket az originál elemeket ő hajtotta először végre versenykörülmények között),
• legendastátusz a sportágán belül,
• sportágán kívül, a nagyközönség körében is ikonná vált.

Ráadásul (szinte) minden igazán sportsztorihoz hozzátartozik két dolog: valami különlegesség (már a sportképességeken kívül) és egy nagy visszatérés. Biles esetében az első, hogy egészen valószínűtlen módon épült fel a tornászkarrierje. Hatéves korában vitték le először a terembe, és nyolcévesen kezdett dolgozni nevelőedzőjével, Aimee Boormannal, akinek korábban még nem volt elitkategóriás tanítványa, de egyből rájött, hogy istenáldotta tehetséggel van dolga.

Bejött a tornaterembe, és már majdhogynem tornász volt, holott korábban nem foglalkozott vele edző. Az egyik nap ránézett a teremben egy cheerleaderre, aki egy zsugorszaltót csinált, és annyit mondott: »Ezt én is meg tudom csinálni«, és már ugrott is. Sohasem csinálta korábban az elemet, de megfigyelte azt, és egyből leutánozta. Az első években ennyi kellett neki. Ahogy persze egyre nehezebb és bonyolultabb elemeket kellett végrehajtania, neki is meg kellett tanulnia és begyakorolnia azokat, de így is sokkal hamarabb összerakta a képet, mint egy átlagos tornász

– mesélte Boorman, aki a riói olimpiáig dolgozott Bilesszal.

Pont azért, mert nem az elit torna világából jött, Boorman nagyon jó együttműködést alakított ki a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral (ADHD) diagnosztizált Bilesszal. Rájött: a legfontosabb teendője annak a biztosítása, hogy a jókedélyű, kifogyhatatlannak tűnő energiájú Biles élvezze és szórakozásnak tekintse a tornát, még akkor is, amikor egyre nehezedett az edzésmunka.

„Mindig hagyta, hogy önmagamat adjam; mindig észben tartotta, hogy az egyéniségemre szabhatja az edzésmunkát. Úgy gondolom, sok edző megpróbálja átformálni a versenyzőjét, de ő ezt sosem próbálta meg” – dicsérte nevelőedzőjét Biles.

Boorman a riói olimpián egy sajtóbeszélgetésen elmondta: sok szigorúbb edző valószínűleg kihajította volna a csoportjából Bilest. Ő inkább alkalmazkodott hozzá, mivel a képességei – gyorsaság, agilitás, erő, tanulékonyság, akrobatikus készségek, testkontroll – egyedülállók voltak. Ez ahhoz is hozzájárult, hogy tanítványa nem égett ki hamar: juniorként csak utolsó évében kezdett igazán villogni, a 2011-es országos bajnokságot például összetettben csak a 14. helyen zárta. Két évvel később már kétszeres világbajnok, öttel később a tornasport legnagyobb sztárja volt.

Biles és Boorman útjai a 2016-os olimpia után váltak el – Boorman családi okokból Floridába költözött, a tornásznő Texasban maradt, edzésének irányításait pedig átvette a francia Landi házaspár. Biles kihagyott egy évet, hogy aztán 2018-ban újra teljes fényében tündököljön: a dohai világbajnokságon még úgy is tarolt, hogy a selejtező előtt veseköve miatt kórházba kellett mennie kivizsgálásra. Megállíthatatlannak tűnt: 2019-ben a lehetséges hat aranyból ötöt megnyert a stuttgarti vébén, és mindenki biztos volt benne, hogy Tokióban is fölényesen veri a konkurenciát.

Csakhogy Tokióra rémálomszerű konstelláció állt össze. Simone Biles 2018-ban felfedte, hogy a gyakorlatilag életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt csapatorvos, Larry Nassar számos társa mellett őt is molesztálta. A trauma, az elvárások rendkívüli terhe, a koronavírus-járvány okozta korlátozások mérgező keveréket alkottak:

Biles Tokióban azt érzékelte, hogy kijött nála a tornászkörökben jól ismert, angolul twisties néven emlegetett mentális blokk, amely megzavarja a versenyzők ritmusát, térérzékelését és testkontrollját.

Biles korábban is többször küzdött ezzel, de akkor nem versenyen; Tokióban viszont a testi épségét kellett mentenie egy rontott ugrást követően. Nem volt hajlandó a „nemzet aranyáért” az egészségét kockáztatni, és visszalépett – mivel a mentális blokk miatt saját épségét és a csapat eredményét egyaránt veszélyeztette volna, ez volt a helyes döntés. A csapat így második lett az oroszok mögött, Biles pedig aranyérem nélkül tért haza – visszalépett minden finálétól a gerendadöntőt leszámítva, ahol bronzérmet nyert. A körülményeket figyelembe véve az a bronz karrierje egyik legnagyobb teljesítménye volt.

„Ez egy traumaválasz volt mindarra, amit átéltem. Megpróbáltam elfojtani a traumát, és kivárni azt a pillanatot, amikor már nem versenyzek. Azt gondoltam, majd utána szembenézek a történtekkel. Azt hittem, rendben vagyok, és ezért nem kaptam meg a kellő segítséget” – mondta Biles, aki Tokió után a mentális egészségét priorizálta. Terápiára jár, Párizsban is minden versenynap előtt beszélt a pszichológusával. Nem véletlen, hogy összetett győzelme után külön felhívta a figyelmet a mentális egészség fontosságára egy Instagram-posztjában.

A tokiói kálvária utáni visszatérés megmutatta: Simone Biles mit sem vesztett képességeiből. Respektjét és a tornászkörökön belül, illetve kívül gyakorolt hatását még növelte azzal is, hogy nyíltan beszélt mentális egészségéről, megpróbáltatásairól. Versenyein nyüzsögnek a hírességek, de a vetélytársai is idolnak tekintik: a csapatverseny egyik legaranyosabb elkapott jelenete volt, amikor a kínai válogatott tagjai bosszankodtak, mert nem tudtak közös képet csinálni Bilesszal.

Párizsban nem volt teljesen megközelíthetetlen és verhetetlen. A gerendadöntőben ő is rontott, ahogy a mezőny nagy része; talajon két kilépése jelentette az arany és ezüstérem közti 33 ezredes különbséget a brazil Rebeca Andrade javára. De csúcsformát mutatott, és sugárzott belőle az ismét meglelt lelki béke, a tornacsarnokban és azon kívül egyaránt. Emberi volt – és a világ legjobb tornásznője maradt. A végén még a tornaversenyek egyik legjobb jelenetében is főszerepet vállalt: csapattársával, Jordan Chilesszal együtt meghajoltak a dobogó tetejére lépő nagy vetélytárs, Andrade előtt.

„Hosszú volt a verseny, alig várom, hogy hazamehessek a férjemhez. Nagyon büszke vagyok a szereplésemre, fizikálisan és mentálisan egyaránt igen megterhelő volt az olimpia. Nincs bennem csalódottság, mérges sem vagyok. Huszonhét évesen négy érmet nyertem egy olimpián, ez nagy dolog” – értékelt a döntő után. Andrade a verseny utáni interjúban elmondta: elsősorban nem Biles, hanem saját maga ellen versenyzett. Hiszen az amerikai tornásznő „egyszerűen egy más világból érkezett.”

Biles sokat viccelődik, de ha kell, élesen riposztozik is: a társait az olimpia előtt kritizáló, megkérdőjelezhető állításokat tevő tokiói ezüstérmest, MyKayla Skinnert valósággal megsemmisítette egy válasszal a közösségi médiában; az újságíróknak is finoman beszólt („Srácok, talán leállhatnátok azzal, hogy az érmeseket mindig azzal nyaggatjátok, hogy mi lesz az olimpia után; legalább egy kicsit hadd élvezzék ki a sikert”).

Huszonhét évesen összetett olimpiai bajnok lett – ennél idősebben csak az 1952-es győztes Marija Gorohovszkaja tudta megnyerni a „királyszámot” a női tornasport történetében –, nyert csapatban és ugrásban is. Immár hétszeres olimpiai aranyérmes. Már csak kettővel van Latinyina mögött, és Los Angelesben utolérheti, ha folytatni akarja.

Soha ne mondd, hogy soha. A következő olimpia otthon lesz, de én meg öregszem

– mosolygott az ugrás döntője után.

Amíg élvezi, miért ne folytatná? Hiszen ő Simone Biles a texasi Springből, aki imád szaltózni.