Legindi Tímea: Néha ránézek a fotójára és azt mondom neki: basszus, Suhajda Szilárd, jól itt hagytál a szarban

A svájci-amerikai pszichiáter, Elizabeth Kübler-Ross elmélete szerint a gyász feldolgozásának folyamatában a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás fázisait különböztetjük meg. Egy év elteltével melyiknél tart?

Elmesélek egy történetet. Miután Szilárd meghalt, úgy gondoltam, hogy meghirdetem egy-két bakancsát, amit már nem nagyon használt. Átjött egy ismerős srác. Belépett a házunkba, felpróbálta az egyik bakancsot, majd leült benne, és megkérdezte tőlem, hol állok a gyászfeldolgozással. Akkor még lefagytam a kérdéstől, és elmondhatatlanul felbosszantott az érzéketlenségével.

Mikor történt ez?

Tavaly július elején. Talán százalékos értékben várta a meghatározást?! Indokolatlan kérdés volt ez akkor, de most sem tudok még egzakt választ adni rá. Talán kakukktojás vagyok ilyen szempontból, mert nincs és nem is volt bennem sem tagadás, sem düh, sem pedig harag, és depressziós sem lettem. Nálam ez nem egy egzakt folyamat, aminek van jól elkülöníthető eleje, közepe és vége. Csak úgy történik minden.

A gyászt lassanként körbenövi az élet.

Szilárd halálának évfordulója környékén például kifejezetten nehéz napokat éltem meg, miközben Somával sok szép közös pillanatunk is van. Rendkívül furcsa ez a kettősség. A rossz napokhoz hozzájárulnak olyan felkavaró események, mint a hagyaték körüli ügyintézés vagy a NAV-tól érkező papírok, hogy csak a leglájtosabbakat említsem.

A férje szenvedélye, a magashegyi, oxigénpalack nélküli hegymászás minimum veszélyes sport. Ez a tény mennyire befolyásolta azokat a napokat, amikor egy-egy expedíciója alatt itthon várt rá?

Szilárd már akkor is mászott, amikor összeismerkedtünk. Nem árult zsákbamacskát. Így hegymászófeleségként sok mindenben magasabb az ingerküszöböm. Végigkísértem Szilárd felkészüléseit, tudtam, hogy az összes lehetséges dolgot – fizikális, szakmai és mentális felkészülés – megtette annak érdekében, hogy a veszély minimalizálásával maximalizálja a siker lehetőségét. Persze ennek ellenére, ha jön egy kőhullás, egy lavina, azzal nem lehet mit kezdeni. De van egy másik válaszom is a kérdésre. Az egyik barátnőm édesapja néhány héttel ezelőtt Siófokon motorozott. Teljesen szabályosan közlekedett, teli zöld lámpán haladt át, amikor elütötték. Csak kifliért ment, mégis meghalt. Nem kell magas hegyre mászni ahhoz, hogy tragédia történjen. Könnyen utolér a baj tengerszinten is.

Az évek alatt kialakult magasabb ingerküszöb a halála elfogadásában is segíti?

Ezen sosem gondolkoztam. Mindig elmondtuk, hogy benne van a pakliban, de ettől még a halálra nem tekintesz reális forgatókönyvként. Nem azt gondoltam, hogy velünk ez nem történhet meg, de azt gondoltam, hogy Szilárd rendkívül felkészült, jó ember, miért történne baj.

A csúcsmászás alatt többször is kommunikáltak műholdas telefonon, és folyamatosan érkeztek a GPS-jelek is. Mikor jött el az a pont, amikor aggódni kezdett? 

Akárhányszor felért valamelyik táborba, mindig írt sms hosszúságú üzeneteket. A 7950 méteren elhelyezkedő négyes táborból fel is hívott a csúcsmászás előtti délutánon, és abban maradtunk, hogy legközelebb a csúcsról telefonál. A csúcsmászás magyar idő szerint délután öt óra körül indult. Utána hajnalban hívott Szilárd, hogy már 8400 méteren, a Balconyn van (ez a csúcs felé vezető útvonal egy jellegzetes pontja – a szerk.), és elmondta, hogy jól van, gyönyörű szép onnan a kilátás, kicsit pihen és megy tovább. Viszonylag hosszan beszéltünk, jó állapotban volt. Aztán 8635 méterről hívott legközelebb.

Ez volt az a beszélgetés – az utolsó –, aminek kapcsán sokan a szemére vetették, miért nem fordította vissza, hiszen hallania kellett volna, hogy beteg. 

Nem hatnak meg ezek a kritikus vélemények. Szilárd nem volt beteg. Igen, köhögött. De pont ugyanúgy, mint bárki más abban a magasságban. Ott fent az lenne a furcsa, ha nem köhögsz fel mindenféle csúnyaságot. Nem volt rossz állapotban sem fizikálisan, sem pedig mentálisan. Érthetően és összefüggően beszélt. Megkérdeztem tőle, mi a terve, és azt felelte, elmegy a déli csúcsig, majd onnan tovább a főcsúcsra. Térben és időben is el tudta magát helyezni. Teljesen tudatánál volt, addig a pontig tökéletesen racionális döntéseket hozott. Ő is és én is abban bíztunk, ha szükséges, fel fogja ismerni azt a pontot, amikor vissza kell fordulnia.

Mint 2017-ben, szintén az Everesten, amikor súlyos gyomorbántalommal küzdött, ezért visszafordult, miközben a társa, Klein Dávid megkísérelte a csúcsmászást, ami aztán neki sem sikerült? 

A készülő könyv kapcsán nemrég elővettem néhány fotót abból az időszakból. Nagyon meggyötört rajtuk. Ott egyértelművé vált, hogy nincs más út csak a lefelé. Egyébként utána még hosszú hetekig kínlódott a gyomrával. Egy évvel korábban, 2016-ban szintén Klein Dáviddal mászott a K2-n. Egy ponton megálltak, elővettek egy jegyzetfüzetet, és felírták, mi szól a folytatás és mi a visszafordulás mellett. Végül a hóhelyzet miatt az utóbbi mellett döntöttek. Pár órával később hatalmas lavina jött le a hegyről. A szerencsének hála éppen nem volt senki a hármas táborban, de könnyen kibontakozhatott volna a hegymászó-történelem egyik legnagyobb tragédiája. Ez a két példa is azt bizonyítja, hogy mindig reális döntéseket hozott, és ezért sem hiszem, hogy Szilárd tavaly túlvállalta volna magát. Az sem igaz vád, hogy vissza nem térő lehetőségként tekintett erre a mászásra. Emlékszem, néhány héttel az indulás előtt a konyhaasztalnál ültünk, és arról beszélgettünk, ha ezt az expedíciót így ketten leszerveztük – nyilván ehhez kellett Szilárd összes korábbi sikere –, akkor bármikor máskor sikerülhet létrehoznunk egy ekkora vállalkozást.

Azt szeretném hinni, hogy magashegyi beteg lett, és azt gondolta, hogy mondjuk egy virágos mezőn sétálgat. Egyébként még az lehet egy reális forgatókönyv, hogy mivel a nagy magasság, a fizikai aktivitás és a kevés alvás miatt fáradékonyabb, aluszékonyabb az ember, egy átakasztási pontnál mellé akasztott, vagy azt hitte, átakasztott, miközben nem. Innentől kezdve pedig egy rossz mozdulat is elég.

Az első jeltől kanyarodtunk el. Szóval mikor és mitől kezdett el igazán aggódni?

Pont az volt a jel, hogy nem jött jel. Egy ideig azzal altattam az aggodalmamat, csak azért nem érkezik, mert mindig a belső zsebében tartja a nyomkövetőt, és ha előredől, mert mondjuk rátámaszkodik a csákányra, hogy pihenjen egy pillanatot, úgy leárnyékolja a testével. A beállított 15 perc helyett órák teltek el két GPS-jel között. Az utolsó jel 8795 méterről jött. Ekkor már aggódtam, mert a mászási időt tekintve túl későn tartózkodott abban a magasságban. De ekkor még mindig úgy voltam vele, hogyha valaki, akkor Suhajda Szilárd biztosan kibír egy éjszakát nyolcezer méter fölött – annak ellenére mondom ezt, hogy a férjem soha nem tekintett magára szuperhősként. Nem azért gondoltam ezt, mert a feleségeként elfogult vagyok, vagy mert jól hangzik a kommunikációban, hanem mert korábban ezerszer bizonyította, hogy mennyire jól tűri a zord körülményeket és minden nehéz helyzetben hideg fejjel tudott dönteni.

Általános tulajdonság, hogy az ember keresi az okokat, a hibát, akire a felelősséget háríthatja? Okolt-e bárkit, akár azt a serpát, aki a hírek szerint látta Szilárdot magában roskadva, de elsétált mellette, vagy saját magát, netán a férjét?

Az a hely, ahol Szilárdot utoljára látták, nem volt megközelíthető. Az, hogy az a serpa, aki épp egy bajba jutott kliensét támogatta, és nem ment oda segítséget nyújtani, az teljesen oké. Más lenne a helyzet akkor, ha Szilárd az útvonalon lett volna rosszul. Az nem lett volna szép dolog, de láttunk már ilyet is, például nemrég a K2-n. Egyébként nem hiszem, hogy tisztem lett volna Szilárdot visszafordítani, pláne, hogy az utolsó beszélgetésünkkor időben sem tartottunk ott. Az alaptábor-vezető vagy bármilyen személy javasolhat bármit, a döntést úgyis mindig a mászó hozza meg. Ő van ott. Szilárdra pedig nem haragszom, semmiben nem hibáztatom.

A helyszínről, az alaptáborból is ugyanígy tudta volna segíteni az expedíciót, a mentést?

2013-ban, amikor Erőss Zsolt és Kiss Péter a Kandzsendzöngán ragadt, hiába tartózkodott az alaptáborban Kollár Lajos, mégsem indultak serpák segíteni nekik. Hogy miért, erről pontos információm nincsen, és ítélkezni sem szeretnék. Csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy egy mentést/keresést a mai technikának hála a világ bármely pontjáról meg lehet szervezni, amennyiben rendelkezel a megfelelő anyagi forrással. Innen Fótról, a konyhaasztalunk mellől mindent tökéletesen leszerveztem, amit tudtam megtettem. Szerencsénk volt, mert jött egy ismeretlen jótevő (az interjú felvétele után fedte fel magát az RTL Fókusz című műsorában Vertán György, aki egy magyar szoftverfejlesztő és informatikai cég alapítója és ügyvezetője – a szerk.), akinek köszönhetően még azon túl is mindent megtettünk, amit általánosságban ilyen esetben meg szoktak. És talán furcsa, de azt gondolom, sokat segített a feldolgozásban, hogy én menedzseltem végig ezt az egész folyamatot. Hat órát aludtam négy nap alatt. A lelkiismeretem tiszta. Lehet, hogy sokan félreértik majd ezt, de a végén megveregettem a vállamat, hogy, Timi, ezt jól lehoztad.

Mindezt úgy, hogy eközben kamerával forgattak a nappalijukban.

Azt sem bántam meg. Nem ismeretlen embereket engedtünk be az otthonunkba, mert azokhoz a stábokhoz, akiket meghívtunk, személyes kötődés fűzött. Az egyik operatőr például nagyon jó barátunk, Szilárd kollégiumi szobatársa volt. A rengeteg nyilatkozat és számtalan médiamegjelenés segített abban, hogy az ismeretlen illető értesült a helyzetről, és kifizette a mentés költségeit.

Persze, amikor már nyilvánvalóvá vált a baj, akadt olyan pillanat, nem is egy, hogy üvöltve-bőgve vonultam fel az emeletre, és hívtam fel Klein Dávidot. Hasonló állapotban beszéltem Kiss János hegymászó barátunkkal is, aki megkérdezte, ugye tudod, Timi, hogy baj van?! És én azt feleltem, »igen, tudom, hogy marha nagy a gáz.« Majd a következő pillanatban felküldtem a négyes táborba két serpát, hogyha Szilárd időközben visszaér, akkor várják meleg teával. Ötezer dollárért vállalták. Egy percig nem gondolkoztam azon, hogy ilyen drága teát még életemben nem vettem.

Más serpák pedig keresni indultak. Mit kért tőlük arra az esetre, ha megtalálják Szilárdot?

Hogy ne kezdjék el vizsgálni, mert abban a magasságban annyira lelassul a pulzus, hogy kvázi hibernálja magát a szervezet, így elképzelhető, hogy halottnak látszik, pedig még életben van. Ezért azt kértem, ha megtalálják, azonnal adjanak be neki két adag dexametazon injekciót, majd maximumra kinyitva a csapot tegyék rá az oxigénmaszkot, és egyből kezdjék el lefelé húzni. Ha átemelik a Déli-nyeregénél, ahol egy kis felszökés van a lefelé tartó úton, onnan egyenesen le tudták volna csúsztatni a négyes táborig, majd a hármas táborból helikopterrel long line technikával – leengednek egy kábelt, és rákapcsolják a bajbajutottat – leemelték volna a hegyről. Ez lett volna a forgatókönyv.

Egyik pillanatban racionálisan intézte a mentést, nyilatkozott, a másikban összeomolva sírt – a hangulati görbének ezt a két végletét írta le. Hogy lehetett ezt kibírni, végigcsinálni, pláne kamerák előtt a fóti családi házból?

Az, hogy a racionálisan cselekvő énemet külön tudtam választani attól, hogy mennyire fáj ez az egész, az alaptermészetemből ered. Ilyen a habitusom. Akkor sem estem össze, amikor felhívott Price Márton azzal, hogy Szilárd meghalt (az Angliában élő magyar amatőr mászó tavaly akkor mozgott az Everesten, amikor Suhajda Szilárd, csak oxigénpalackkal. Price Márton egyébként felért a csúcsra – a szerk.). De kell még minimum egy forrás, aki megerősíti – ez volt a válaszom, és pontosan tudtam, hogy mi a következő lépés ilyenkor. Az elméleti síkon jól bejáratott kríziskommunikációs forgatókönyvünk lépéseit követtem. Egyébként Szilárd ekkor még életben volt. Amikor egyértelművé vált, hogy nem jön haza, akkor sem zokogtam hetekig egy elfüggönyözött sötét szobában, mert ketten maradunk Somával, és az életnek mennie kellett tovább. Persze sírtam minden nap, és olykor azon is gondolkoztam, hogy vajon meddig tart majd ez, hogy minden egyes nap sírok.

Mikor sírt utoljára?

Pénteken (az interjút május 29-én, szerdán vettük fel – a szerk.). De akkor nagyon. Közeledett az évforduló időpontja, közben nyakig ültem az ügyintézésben. Jó vagyok benne, de akkor azért már a tököm tele volt vele... Az a legrosszabb, hogy nem tudom mindezt megosztani, elmesélni Szilárdnak.

Bár néha ránézek a nappaliban kirakott fotójára, és azt mondom neki: „Basszus, Suhajda Szilárd, jól itt hagytál a szarban!” Ő jól ismer, pontosan tudná, hogy értem ezt. Számára nem kéne megmagyaráznom, hogy miért tudtam ilyen hideg fejjel gondolkodni, mert ő ismert. Bocsánat, hogy sírok…

A hír, amikor Szilárd elindult az expedícióra, jószerivel alig érte el az ingerküszöböt – ez az olvasottsági statisztikákáinkból feketén-fehéren kiderül. Ám, amint jöttek az első negatív hírek, a története hosszú időn át tematizálta a magyar sajtót.

Pedig a háttérben egy hónapon keresztül azon dolgoztunk, hogy lehetőleg semmi ne jelenjen meg. Szóval, ha bárki ez alapján ítéli meg a kommunikációs munkámat, akkor az elég gyatrának tűnhet. De hát tavaly május végén, június elején uborkaszezon volt. Egy ismerősöm fogalmazta meg kegyetlen őszinteséggel, hogy, amíg nincs valami nagyobb volumenű hír, addig az utolsó bőrt is le fogják húzni Szilárdról. És tényleg így történt. Boldog-boldogtalan arról értekezett, mit csinált jól, rosszul, mit és hogyan kellett volna másképp.

Abban a négynapnyi zombi üzemmódban, amikor keresték, menteni próbálták Szilárdot, olvasott hozzászólásokat?

Nem. Egyébként Szilárd sem olvasott kommenteket, és szerintem tök jól tette. Az egyik barátnőm még tavaly június elején azt írta Messengeren, hogy „Timi, ér elküldeni mindenkit a francba, aki csúnyát ír?” Bár nyilván nem állt bele és nem kommentelt végül, de jól esett, hogy kiállt volna mellettem, mellettünk. De hát az algoritmus mindenkinek az érdeklődési körét ismeri, az enyémet is, így utólag is fel-feldob egy-egy cikket, videót. Ezekbe olykor belepörgetek. Nemrég például belenéztem egy olyanba, ami nem is Szilárdhoz kötődött, hanem arról szólt, hogy Klein Dávid elindul Pakisztánba. Nem nyolcezresre megy, hanem egy technikás hétezer méter fölötti csúcsot szeretne alpin stílusban megmászni fiatal társával, de már ez is megosztotta a hozzászólókat. A kommentelőkre nagy általánosságban a két véglet jellemző, a „hajrá, drukkolunk”, vagy a „minek ment oda”. Utóbbi már kifejezetten szórakoztat.

Az emberek zömének fogalma sincs arról, mi motiválja a magashegyi mászókat, hogy a stílusok közti különbségekről már ne is beszéljünk. Csak leegyszerűsítve általánosítanak, miszerint ez az egész egy öngyilkos merénylet. Nem az.

Baj, hogy sokan így gondolják?

Az nem gond, ha valaki értetlenkedik. De ettől még nem kell leszólni, nem kell ítélkezni felette. Nekem például fogalmam sincs, mi az értelme a lesnek a fociban, de nem mondom azt, hogy úristen, a foci hülye sport, Soma még a közelébe se menj a labdának. Szilárd és Klein Dávid egyaránt úgy érvelt ezzel kapcsolatban: „ha valaki, valamiben jó, de nem aknázza ki a tehetségét, az tiszteletlenség a lehetőséggel szemben.” Nekem ez a megközelítés nagyon tetszik, és hobbi sportolóként tökéletesen meg tudom érteni. Az Everest csúcsára soha nem jutott volna fel ember, ha 1953-ban Sir Edmund Hillary nem hisz a képességében, a lehetőségében, és nem szervezi meg, hogy Tendzing Norgajjal felmenjenek a csúcsára.

Nem bántotta, idegesítette Szilárdot, hogy folyamatosan magyarázkodnia kellett a „minek megy oda” miatt?

Szilárd végtelenül türelmes ember volt. Ha kellett, százszor is elmagyarázta a motivációját. Igyekezett edukálni is, és megmutatni, hogy mi a különbség a kereskedelmi és az általa megvalósított expedíciók között. Három szóban el lehet mondani: ég és föld.

A hírdömpingből, a kommentcunamiból nem az a furcsa, de logikus következtetés vonható le, hogy akárhány expedíció, sikeres 8000-es csúcstámadás is állt már Szilárd háta mögött, mégis a halálával vált országos szinten ismertté?

Előtte is ismert volt. És, ha sikeres ez az Everest expedíció, nyilván rengeteg megkeresést kapott volna a sajtótól, amitől még ismertebbé vált volna. Ugyanakkor az jó esetben csak 1–3 napig lett volna téma, jó, talán egy hétig, mert az Everest nagy szó. Így, hogy tragédia lett a vége, a csapból is Szilárd folyt egy hónapon át. Egyszerűen megkerülhetetlenné vált, mert azzal is szembejött a hír, aki életében nem hallott a magashegyi, oxigén nélküli mászásról.

Pedig 2019-ben felért a K2-re, ami sokkal durvább, mint az Everest, mászás szempontjából elismerten a Föld legnehezebb hegycsúcsa, így azóta is a magyar hegymászó-történelem legnagyobb teljesítménye.

2022 májusában a Lhocéra is felért, az is nagy dobás, a föld negyedik legmagasabb hegye. Amikor 2020-ban elkezdtem a jelenlegi munkahelyemen dolgozni, elterjedt a hír, hogy hegymászó a férjem. Nem szoktam ezzel haknizni, bár mindig is nagyon büszke voltam – és most is az vagyok – Szilárdra. Amikor egyszer valaki rákérdezett, viccesen azt mondtam, tudjátok, nem a Klein Dávid, hanem a másik hosszú hajú mászó. Merthogy Dávid sokkal régebb óta benne van ebben az egészben. Sajnos sokszor mégsem az jut róla a laikusok eszébe, hogy első magyarként megmászta az Annapurnát, hanem azok a sikertelen expedíciói, amelyek után ízekre szedték a kommentelők. Ezekkel a hangokkal nem szabad foglalkozni.

Amikor Szilárd 2017-ben az Everesten expedíciózott Klein Dáviddal, vittek magukkal oxigént és dexametazon injekciót is. Most miért nem?

Dexametazon injekció az idén is volt Szilárdnál. 2017-ben sem vittek magukkal oxigénpalackot, hanem a filmes serpáknál volt mentési célra szánt oxigén. Mivel abban az évben egy ügynökséggel dolgoztunk, amely szeretett volna filmet készíteni a remélt sporttörténeti pillanatról, ezért ment akkor a két serpa srác is. Ha Szilárdon és Dávidon múlik, akkor ilyen nincsen, mert Szilárd mindig tisztán mászott, ami azt jelenti hogy oxigénpalack és magashegyi teherhordók segítsége nélkül.

Mennyit csökkent a mászás értékéből, ha biztonságból, végszükség esetére ott van nálad egy palack, de nem használod?

Magyarázd meg bárkinek, hogy nem használtad! Főképp azt a mizériát ismerve, amikor a K2 sikere után Sziládról teljesen alaptalanul és indokolatlanul butaságokat terjesztettek. Amikor Reinhold Messner elsőként oxigén nélkül megmászta az Everestet, valaki számonkérte őt? Bármiért is? Szilárdról elfogultság nélkül kijelenthető, hogy az eddigi összes magyar hegymászó közül legjobban dokumentálta az expedícióit. Ilyen minőségű, mennyiségű videót, fényképet senki nem csinált, mint ő. Ráadásul még érzéke is volt hozzá. Nonszensz, hogy bárki megkérdőjelezte. Neki pont az volt a lényeges, hogy oxigén és segítség nélkül másszon.

Szilárd a tavalyi csúcstámadás előtt lefotózta az eldobált oxigénpalackokat. Azért tette, hogy bemutassa a különbséget, hogy valójában miként működik ez az iparág?

Sajnos ez már soha nem fog kiderülni, de baromi jó képet csinált. Ezt is beleszőttem azóta az egyik előadásomba. Mert minden nézőpont kérdése. Akad olyan, aki azon a képen egy távolba révedő, magába roskadó szomorú alakot lát. De számomra, aki nagyon jól ismerte, egyértelmű, hogy Szilárd egy nagyszerű képet akart lőni arról, hogy miközben oxigén nélküli mászóként ott ül a háttérben a gyönyörű hegycsúcsokkal, miként néznek ki a körben eldobált palackok. Az Everesten egy-egy szezonban több százan fordulnak meg, és a mászás sikere az oxigénes mászók körében kedvező időjárási és hóviszonyok mellett szinte csak azon múlik, hogy mennyi pénzed van. Ha sok, akkor minőségi ellátást, számtalan oxigénpalackot, serpát tudsz megfizetni. Ha akarod, a legveszélyesebb szakaszon, a Khumbu jégesés fölött átrepítenek helikopterrel, egyenesen fel a kettes táborba. Négy perc alatt 4000 dollárért, és, ha a szükség úgy hozza, kis túlzással a serpák szinte a hátukon is felcipelnek a csúcsra. A kereskedelmi expedíciós kliensek gyakorlatilag magashegyi turisták. Persze nekik is kell egy alap állóképesség és némi edzettség, de össze sem lehet hasonlítani a Szilárd által űzött mászó műfajjal.

Szilárd hogyan viszonyult a maximálisan kiszolgált turistákhoz?

Elfogadó volt ezzel a jelenséggel kapcsolatban is. Kedvesen elbeszélgetett velük az alaptáborban, mint bárki mással.

Ha a fia egyszer ön elé áll, és közli: anya, oxigén nélkül megyek az Everestre, mit mond majd neki?

Más lenne a helyzet, ha Szilárd itt lenne, mert akkor most vele beszélgetne erről, miközben én a háttérben a kávét főzném. Valószínűleg azt mondaná, elmennénk együtt. Én pedig nyugodt lennék. Jó lenne, ha nem kellene ezzel a kérdéssel foglalkoznom. A mi családunkban mindent szabad, és semmi nem kötelező. Persze bizonyos keretek között. Amikor hárman voltunk, akkor sem volt kötelező Somának a mászás, holott ebbe nőtt bele – olyan természetes számára, mint más családokban a biciklizés –, ennek ellenére 3–4 évesen már 15 méter magasan kapaszkodott a mászófalon, sziklán mozgott. Egyéves sem volt, amikor először tartott jégcsákányt a kezében. Azt gondolom, hogy Somában nagyon kedvezően keverednek a tulajdonságaink. Kedves, cuki, de erőteljes akaratú személyiség. Már most nagyon tudja, hogy mit akar. Nem hiszem egyébként, hogy valaha is mászni szeretne nyolcezrest. Biztos vagyok benne, hogy nem fog. Ezért vagyok viszonylag nyugodt. Ettől függetlenül, ha azzal állna elém, hogy menne, nem tudom, hogy anyaként miként foglalnék állást. Inkább ne menjen.

Miből gondolja, hogy nem fog nyolcezresre vágyni?

Ezt szeretném hinni.

Erőss Zsolt felesége, Sterczer Hilda nagyon szép posztot írt, amikor tavaly a kommentcunami hömpölygött az éterben. Kapcsolatban állnak, tud beszélni vele, ha úgy érzi, szüksége van valakire, aki a legmélyebben megérti, átérzi a helyzetét?

Tavaly nyáron a kertben locsoltam. Az órámon megcsillant a fény, ami visszaverődött a garázs falán. Másnap ugyanígy. Erről eszembe jutott az a jelenet a Sterczer Hildáról szóló filmből (Magasságok és mélységek – a szerk.), amikor egy fémkancsón hasonló módon megcsillan a fény, ami aztán a falra vetül, és a kislánya azt mondja, „Apa, apa”. Ekkor felhívtam Hildát. Beszélgettünk.

És nem az történt, hogy két özvegy siránkozik – bár azóta Hilda újra megházasodott –, hanem kedélyesen elbeszélgettünk. Mindenről! Néha sírtam, néha nevettem közben.

Még a keresés idején ő emlékeztetett Szilárd egy korábbi kijelentésére is, ami abban a feszült helyzetben nem jutott eszembe. A férjem mindig azt mondta, „Ha baj van, akkor az Everesten van ilyen szempontból a legjobb helyen, mert ott van a legjobb lehetőség a mentésre.”

Mentés szempontjából miért az Everest a legjobb hely?

Míg Pakisztánban például egy helikopteres berepüléshez a hadsereg engedélye kell, és kötelékben repülnek a gépek, itt Simone Monroe felszállt, és kis túlzással körbenézett. Van elég ember, sokkal inkább adottak a segítségnyújtás lehetőségei. Erről beszéltem akkor is Hildával, aki tökéletesen megérti azt is – mivel ő is átélte –, milyen, amikor megjelennek és megkeresnek ismeretlen emberek, akik festményt készítettek Szilárdról, akik verset írtak róla, satöbbi. Ha valaki azt mondta volna, hogy ez, amiben most vagyok, két évig, három hónapig és nyolc napig lesz szar, beírom a Google-naptárba – zseniális találmány, mert előző nap jön az értesítő –, és tudom, hú, holnap már jó lesz. De sajnos ez nem így működik.

Említette, hogy elkezdett előadásokat tartani. Miért?

Onnan indult ez az előadástartás, hogy tavaly, még az Everest-expedíció előtt meghívtak kettőnket Szilárddal egy rendezvényre. Ősszel lett volna, ám, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem jön haza, szóltam, hogy nem tudunk menni. Azt mondták, hogy megértik, de egyedül is kíváncsiak rám. Eltolták januárra a beszélgetést, aminek a Krízisben is erősödni címet adtam. Jó visszhangja lett, aminek híre mehetett, mert mások is elkezdtek keresni, így összeállítottam egy állandó programot. Azóta pedig még kettőt. A szakember, nevezzük pszichológusnak, akivel együtt dolgozom, azt mondta, hogy mindez segíti is a gyászfeldolgozás folyamatát. És sok olyan visszajelzést kaptam, hogy nem csak nekem, hanem a hallgatóság közül sokaknak is segít.

Azt is szóba hozta, hogy könyvet ír Szilárdról.

Ellentétben az előadások véletlenszerű kialakulásával, a könyv, amit hamarosan befejezek, teljesen tudatos döntés. Már csak azért is, mert tavaly, konkrétan június elején Pintér Laci (a Mozgásvilág online magazin hegymászás-szakírója – a szerk.) azzal hívott fel, hogy ne döbbenjek meg, de egy újságíró azt üzente, már elkezdett egy könyvet Szilárdról. Emlékszem, itt ültem a teraszon az egyik széken, és elképesztően felbosszantott. Kiábrándító, hogy milyen emberek vannak! Attól még, hogy éppen gyászolok, hülye nem vagyok. Miért írna rajtam kívül bárki más Suhajda Szilárdról könyvet? Nem is értem. Az a célom, hogy egy olyan könyv szülessen, hogy aki azt elolvassa, csettintsen, és azt mondja: „Na, ez igen! Tényleg ilyen volt a Suhajda Szilárd.”

Az előadások mellett az írás is a gyászfeldolgozás folyamatát segíti?

Mondjuk úgy, hogy nem tette nehezebbé.

A hagyomány szerint egy évig tartott a gyászidőszak, annak leteltével vehette le az asszony magáról a fekete ruhát, majd léphetett tovább az életben. Lesznek még valaha hárman?

Nagyon szépen tette fel azt a kérdést, amit mások gyomorba vágó egyszerűséggel szoktak.

Néhány hete egy rendezvényen valaki köntörfalazás nélkül rákérdezett erre. Én pedig nagyon „leginditimisen” azt találtam felelni neki, „valószínűleg nem bepókhálósodva fognak kivinni a falu végére.” Annyira megrökönyödött a zsigeri válaszomon – utólag persze azt gondolom, hogy jobban átgondolhattam volna, de kicsúszott –, hogy szinte szóhoz sem jutott. De most erre hogy lehet normálisan felelni?

Nyilván fiatal vagyok… és szar belegondolni…, mert racionálisan azt gondolom…, hogy nyilván…, ha lett volna egy alkoholista férjem, aki minden este jól megver, azt mondom, hogy hála az égnek van hova feljebb. De Szilárd nagyon magasra tette a mércét. Nem csak a férjem volt, hanem a legjobb barátom is, és ezért még gondolni is nehéz a továbblépésre. Ha most valaki azt mondaná, hogy megiszunk-e egy kávét, nem lenne hozzá kedvem. Ha a pszichológus egyszer azt mondja, „Na, Timi, akkor most van itt az ideje, hogy el kell fogadnod azt a kávémeghívást”, majd biztos próbálom húzni az időt, de meg kell tenni.

36 éves vagyok. De tök mindegy is. Ha 76 lennék, akkor se lenne más az érzés. Hiszen ez nem életkor kérdése. De azért így, 36 évesen tényleg elég nagy szívás.

Nem hiányzik a temetés?

Nem, mert nem vagyok temetőbe járó típus. Ugyanakkor azon gondolkozom, melyik nap legyen a napja. Tavaly május 27-én zártuk le végérvényesen a keresést. Viszont ahhoz, hogy Szilárdot halottá nyilvánítsák, kellettek bizonyos dokumentumok, és ott bizonyos orvosi vélekedések és élettani alapvetések miatt május 25-e „jön ki”. Egyelőre nyitva hagytam ezt a kérdést, bár kell legyen egy nap, amihez rögzíthetem az évfordulót, mert az elmúlt hetekben napokon keresztül újra éltem át mindent, ami rettentően megviselt.

Hazaérkezett bármi is a hegyről Szilárd eszközeiből, tárgyaiból?

A nepáli logisztikánkat biztosító cég serpái összegyűjtötték mindazt a felszerelést és személyes holmit, amit a magaslati táborokban találtak, illetve Szilárd az alaptáborban hagyott, és hazaküldték. Így került haza a karikagyűrűje is, amit nem vitt magával a csúcsmászásra. Úgy találtam meg itthon, hogy egy szütyőt arrébb tettem, és amikor valami koppant benne, belenéztem. Szívszorító volt.

Hol tartja?

Az íróasztalom sarkánál van egy fénykép, amin a szüleim, a testvérem és mi hárman vagyunk rajta. Annak a keretén csücsül egy legó bábu, ami még Szilárdé volt. A mellé tettem.

A jegygyűrűn kívül van még olyan emléktárgy, amit örökre megtartott?

Igen… Csak azt követően nyitottam ki a gardróbszekrényét, amikor először éreztem a csít ezzel kapcsolatban. A hegymászó ruházatából több darabot elajándékoztam barátoknak, a hétköznapi ruházatának egy részét elvittem a rászorulóknak. De van egy nepáli inge, ami annyira „szilárdos”. És van egy meglehetősen csúnya sapkája, amit az alaptáborokban viselt, akkor, amikor még hosszú volt, és a hajmosás után ezt vette fel, amíg a szél megszárította. Meg azt a nyolcezres bakancsát is örökre megtartom, amiben a K2, és az összes elért nyolcezres csúcsa benne van.

Kapcsolódó

Suhajda Szilárd nem meghódítani akarta a hegyeket

Az egyik legsikeresebb magyar hegymászó az Everest csúcsához közel tűnt el szerdán. Alázattal, szerényen beszélt a kiszemelt csúcsokról, az oda vezető útjai pedig nem csak fizikális teljesítmények voltak a számára.