Hiába a tao-kánaán, nem érmekért küzd, hanem tanulni jár a világversenyekre a kéziválogatott

Bár a vb-nyolcadik hellyel a célkitűzést elérte, ám ha az eredményeket nézzük, semmit nem lépett előre a magyar kézilabda 2011 óta, ugyanúgy le vagyunk maradva a világelit mögött. Ha nem történik valami nagy változás, nagyjából ugyanitt fogunk tartani három, öt és hét év múlva is. Ágai Kis András írása.

Ismerik a viccet, amikor az egyik rendőr megpróbálja a másiknak elmagyarázni, hogy mi az a logika? Sajnos semmilyen módon nem idézhető, de a lényege az, hogy emberünk (logikus) következtetésekre alapoz, és a végén… a feje tetejére áll minden.

Hát valahogy így vagyunk mi ezzel a kézilabda-világbajnoksággal: végignéztük, végigszurkoltuk, végigreménykedtük ezt a szűk két hetet, és most szeretnénk következtetéseket levonni. Előre szólok, nem lesz egyszerű, de tegyünk egy kísérletet rá.

Felütésként jöjjön egy egészen extrém, de tényszerű megállapítás: a magyar férfi kézilabda-válogatott egyszerre érte el a kitűzött célt és a mélypontot.

Ebből ugye logikusan az következik, hogy az emberek nagy-nagy többségének ebben a pillanatban halvány lila gőze sincs, mit várjon, mit várhat ettől a csapattól. Illetve dehogyis nincs: egyszer ezt, egyszer azt. Ezzel persze a végletekig leegyszerűsítenénk a helyzetet, ráadásul tévúton bolyonganánk, mert „ez”-ből sokkal kevesebb jutott, mint „az”-ból.

Elnézést a rébuszokért, elő a konkrétumokkal, és kezdjük a pozitívumokkal!

Michael Campanella / Getty Images – Bodó Richárd a Magyarország-Dánia mérkőzésen a stockholmi Tele2 Arénában 2023. január 25-én.

Nézzük most a sötét oldalt, amely, ha zokogásra nem is adott okot, de bosszankodásra, értetlenkedő fejcsóválásra, lemondó legyintésekre annál inkább!

Kovács Tamás / MTI – Chema Rodríguez a férfi kézilabda olimpiai kvalifikációs világbajnokság 5–8. helyéért játszott Magyarország-Norvégia mérkőzésen Stockholmban 2023. január 27-én.

És ezzel el is érkeztünk a lényeghez. Összegezve ugyanis a történteket, nem érheti szó a ház elejét, hiszen ennyi van bennünk. Most majdnem azzal folytattam, hogy se több, se kevesebb, de az sajnos nem lenne helytálló. Kevesebb ugyanis simán lehetett volna ezúttal is, több viszont semmilyen körülmények között sem. Ezért lehet az, hogy Chema egy 10-es skálán 9-es osztályzatot adott csapata teljesítményére. Mert a képességeihez, a lehetőségeihez mérte válogatottunk teljesítményét. Hozzá is tette gyorsan:

Tudnunk kell, hol a helyünk.

Bölcs és realista kijelentés, ugyanakkor felettébb elkeserítő. Különösen akkor, ha nem önmagában vizsgáljuk, hanem a körülményeket figyelembe véve. A helyzet ugyanis a következőképpen fest: több mint egy évtizede ezelőtt úgy döntöttek a magyar sportpolitika irányítói, hogy külön kasztba helyezik az úgynevezett közönségvonzó látványsportokat, köztük a kézilabdát is. Mi több: a kézilabda az előkelő második helyet foglalta (foglalja) el a futball után, ennek köszönhetően 2011 óta milliárdok folytak a sportágba, leginkább a taónak köszönhetően.

Tehát – vissza a logikus következtetésekhez – a kormányzat minden bizonnyal úgy gondolkodott: itt egy remek, imádott sportág, biztosítsunk neki kiváló, soha nem látott feltételeket, és mindjárt két legyet ütünk egy csapásra. Lesz szuper körülmények között dolgozó és széles bázisra építő utánpótlásunk, abból pedig majd kinő a nemzedék, amely felnőttként elvezeti a szakágat a Kánaánhoz, azaz a világelithez.

Na, hát ebből az égvilágon semmi nem valósult meg, már, ami a Kánaánt meg az elitet illeti. Ha az eredményeket, a pályán mutatott teljesítményt, a nagyok-mi közti különbséget nézzük, sajnos azt látjuk, hogy egy jottányit se léptünk előre, leginkább egy helyben topogunk. 2007-ben kilencedikek, 2009-ben hatodikok, 2011-ben hetedikek lettünk a vébén, és többé-kevésbé ugyanazoktól voltunk ugyanekkora távolságra. Pedig akkor még nem volt tao, nem volt kiemelt támogatás, nem jöttek a milliárdok.

Így azért már elég elkeserítő azt olvasni 2023-ban, hogy „itt a helyünk”. És ha így van – márpedig így van –, akkor abból logikusan az következik, hogy:

  1. A döntéshozók annak idején nem mérték fel reálisan, hogy milyen potenciál rejtőzik a magyar kézilabda szakmában és/vagy azt gondolták, a pénz majd mindent megold.
  2. Akiknek az lett volna a feladatuk, hogy kineveljék a szebb jövőt hozó generációkat, valószínűleg rossz úton járnak.

Minden kétséget kizáróan beleadtak, beleadnak apait-anyait, teszik a dolgukat a legjobb tudásuk szerint, de a felnőttválogatottak produktuma, játékosaink fejlettségi szintje azt mutatja, hogy továbbra is nagyon messze járunk az élen haladóktól. Sőt, inkább távolodunk, mint közelednénk.

Kovács Tamás / MTI – Ancsin Gábor (k), valamint a svéd Felix Claar (b) és Hampus Wanne (j) a férfi kézilabda olimpiai kvalifikációs világbajnokság középdöntőjének első fordulójában játszott Magyarország-Svédország mérkőzésen a göteborgi Scandinavium Arénában 2023. január 18-án.

A probléma elképesztően komplex, nézzük a fő elemeit!

A külföldre igazolás problematikáját ezúttal szándékosan nem említettem, mert az nem függ össze a hazai képzéssel, amellyel kapcsolatban ugyebár ott tartottunk, hogy nemigen jutunk egyről a kettőre. És értem én azokat a nyilatkozatokat – szinte mindenki ugyanazt mondja –, hogy utol kell érnünk az élen haladó skandinávokat, franciákat, spanyolokat, csak azt mondja már meg valaki végre, hogy hogyan. Hol, miként, kikkel és milyen formában hasznosítjuk ezt a temérdek tapasztalatot?

Mert lássuk be, ha a nyilatkozatokat vesszük alapul, kijelenthető: a mi válogatottjaink hosszú-hosszú ideje nem jól szerepelni, ad abszurdum érmet nyerni járni a felnőtt világversenyekre, hanem tanulni, tapasztalni.

Kovács Tamás / MTI – Az egyiptomi Mohab Abdel Hak és Akram Szad, valamint Hanusz Egon, Pedro Rodríguez Álvarez, Ilic Zoran, Sipos Adrián, Rosta Miklós és Ligetvári Patrik.

Visszakanyarodva tehát az eredeti és talán az egyetlen igazán fontos kérdéshez: mégis mitől sikerül majd mindez? Hiszen – újabb logikus következtetést levonva –, ha továbbra is ugyanilyen szellemben és szakmai háttérrel képezzük a szakembereinket, ha ugyanígy választjuk és képezzük ki a fiatalokat, ha ugyanígy (nem) menedzseljük a válogatottjainkat, ha ugyanennyire (nem) leszünk hajlandók nyitni, ha ugyanilyen konok makacssággal mantrázzuk (mintegy önigazolásként) az utánpótlás-korosztályokban elért sikereinket, ha ugyanígy agyonfizetjük és elkényelmesítjük az itthon játszókat, és végül – de egyáltalán nem utolsósorban –, ha ugyanennyi párbeszéd és összefogás (nem) lesz, akkor borítékolható, hogy nagyjából ugyanitt fogunk tartani három, öt és hét év múlva is.

Logikus, ugye?