A hátralékkezelő ügyfélszolgálatának kényelmes műborfotelében egy ötven körüli nő ült, ölében három nejlonzacskóval, fényes, rózsaszín csodakörmökben végződő ujjai közt a 619-es sorszámot szorongatva, a több mint egyórás várakozástól elcsigázottan nagyokat sóhajtva, de mindvégig feszülten és mozdulatlanul, amikor egyszer csak a farmerdzsekijének mellényzsebéből megszólalt a telefonja: 400 méter múlva forduljon balra.