Klub

Bármilyen nézőpontból és bármennyi méltányossággal próbál a szemlélő erre az ügyre tekinteni, nem láthat nagyon mást, mint egy kifejezetten rossz döntést.

Ha a „Klubrádió” kifejezést beírom az egyik népszerű hírkereső oldalon, a bejegyzés írásának pillanatában 232 találatot ad, és ez a szám minden bizonnyal folyamatosan nőni fog. Nem nyálaztam végig az összes írást, de amiket sikerült átfutnom, azok éhségsztrájkról, tüntetésről, tiltakozó nemzetközi sajtótájékoztatóról, hazai szakszervezeti, külföldi érdekképviseleti akcióról és ehhez hasonló hírekről szóltak. A döntést védő okos érveléssel az online médiában – és sehol máshol – nem találkoztam. Jelen állás szerint bármilyen nézőpontból és bármennyi méltányossággal próbál a szemlélő erre az ügyre tekinteni, nem láthat nagyon mást, mint egy kifejezetten rossz döntést.

Egy éve volt, amikor magas fordulatra kapcsoltak a gépek, a karácsonyi elcsendesedés helyett nagy zajt csapott az új médiatörvénnyel kapcsolatos tiltakozás. A vita egyik fontos vonulata volt, hogy a szabadon hagyott döntési hatáskörök esetében ki mennyi jóindulatot feltételezett azok gyakorlóinál. A kritikusok azt mondták, hogy ezekkel a hatáskörökkel politikai megrendelésre vissza lehet majd élni, és a döntéshozók biztosan a sajtószabadság megfojtására fogják minden jogosítványukat használni. Aztán teltek a hónapok, fél év múlva teljes egészében hatályba lépett az új szabályozás, és mégsem igazolta egyetlen súlyos precedens sem a pesszimistákat. (A köztévénél tapasztalt vezetői túlkapások nem az új médiaszabályozás termékei, ilyenekre a régi rezsimben is lett volna lehetőség.) Emlékszem, az ősszel egy hardcore jogvédőkkel tűzdelt társaságban jártam, ahol a beszélgetés résztvevői némi unszolásra elismerték, hogy eddig tényleg nem élt vissza az új médiahatóság jogköreivel.

A legnagyobb baj a Klubrádiót érintő döntéssel az, hogy újratöltötte a tavalyi vitát, felfrissített minden egykori, idővel megfáradt és érdektelenné vált érvet. Az egy évvel korábbi tiltakozás szereplői újra előjöhettek, szónokolhattak, üzenhettek, levelet írhattak és tiltakozhattak. A racionális indokokat kereső szenvtelen elemző ilyenkor felteszi a kérdést: mi van a mérleg másik serpenyőjében, a politikai nyereségek oldalán, mi igazolhatja ezeket a jelentős politikai költségeket? Nos, akárhogy próbálom a fantáziámat használni, nem tudok valódi hatalmi hasznot azonosítani.

Semmivel nem lesz jobb a kormányoldal pozíciója a politikai versenyben, ha Bolgár György ezen a regionális frekvencián nem tudja délután négykor hallgatóival megbeszélni a köz ügyeit. Egyoldalúak és gyakran igazságtalanok voltak ezek a műsorok? Hát persze. Ha azonban van egy olyan jelentős közönség, amelynek tagjai ezt igénylik, az ő preferenciáikra semmiféle hatással nem lesz, ha nem ezen, hanem majd egy másik csatornán kapják meg a napi intellektuális betevőt. Illetve dehogynem lesz rájuk hatással: még jobban megacélozza az ellenzéki pártállásukat, még erősebb lesz a hitük abban, hogy Bolgár úrnál és társainál van az igazság, hiszen ha nem így lenne, miért kellett volna hatalmi szóval kikapcsolni őket.