Méltó emléket kapott az ország egyik legfontosabb reklámtáblagyára Erzsébetvárosban

Budapest mai belvárosának képét a századfordulón sokszor még a gyárak uralták: némelyiket bérházak választották el az utcafronttól, mások azonban teljes valójukban magasodtak a járókelők feje fölé.

A kép azóta jócskán átalakult: eltűnt többek közt Mika Tivadar ércöntödéje és fémárugyára (noha a ház megmaradt, az üzem helyén pedig végül nem lett magas hotelszárny), az Eötvös utcai elektromos gyárra már csak egy furcsa szecessziós csoda emlékeztet, rég hiába keressük a Szent István körút gőzmalmait, nemrég pedig a Garay utcai márványgyárra, a Lehel teret figyelő Modiano-üzemre, illetve a Heinrich-udvar egy részére is kimondták a végső ítéletet.

Az ipari örökség túlélő példái, illetve a gyárosok által építtetett bérházak épp ezért egyre nagyobb értéket képviselnek – jól tudja ezt a Damjanich utca 35. saját honlapot is üzemeltető lakói, akik az elmúlt tizenöt évben sokat tettek azért, hogy életben tartsák az 1858-tól kilenc évtizeden át működő első magyarországi reklámtáblagyár örökségét.

Az 1897–1898-ban a Városliget felé tartó utca mentén megszületett háromemeletes ház építtetői ugyanis a Bruchsteinerek voltak, akik épp negyven évvel a cégük alapítása után, 1898-ban foglalták el a ház legnagyobb lakását, valamint indították be a szomszédos telken (ma Peterdy utca 24.) álló üzemüket, ami a következő fél évszázadban a plakátok, bádog reklámtáblák, litográfiai nyomatok, illetve különböző egyéb reklámcélú anyagok egyik legfontosabb magyarországi gyárává vált.

Az 1900-as párizsi világkiállításon bronzéremmel elismert cég gyárkapuját Magyarországon elsőként hagyták el bádogplakátok, a 20. század első négy évtizedében pedig az emberek többek közt az Orion rádiók, a Sidol fémtisztítók, a Szerencsi csokoládék, egy sor kozmetikum villamosokon, illetve utcai hirdetőoszlopokon látható plakátjain találkozhattak a Bruchsteiner névvel.

A sasszeműek emellett a különböző biztosítók által a házakra helyezett kisméretű táblák sarkában is figyelmesek lehettek a feliratra, ami egy idő után Bruchsteiner és Fiára változott.

Az 1928–1929-ben Hudetz János tervei nyomán két újabb emelettel bővített ház az államosítás időszakáig adott otthont a rövidesen részben Ausztráliába emigráló (nevüket Bruce-ra változtató) családnak, nevük azonban továbbra is a homlokzaton maradt.

Az épület külső és belső terei az évtizedek múlásával egyre szörnyűbb állapotba kerültek, a hetvenes években az eredeti kapu is eltűnt, sőt, a függőfolyosók hosszú ideig a második világháborús golyónyomokat is magukon viselték – ezt az állapotot örökítette meg a World Press Photo történetének első magyar fődíjasa, Fejes László 1965-ban készült Esküvő című képe.

A helyzet az ezredforduló után már azonnali közbelépést igényelt, így a lakók 2010-ben előbb a kaput, a bejáratot, illetve az udvari homlokzatot, majd 2015-ben a főhomlokzatot újították fel.

A munkákat a jelenleg a Néprajzi Múzeum digitális tartalomfejlesztőjeként aktív grafikus, a házban élő Lőrincz Emőke koordinálta, akinek arra is maradt energiája, hogy a hiányzó betűket is újratervezze, majd visszahelyeztesse a második emeleti erkélyek közti térbe.

A munkákat most, közel tíz évvel később egy újabb fontos mérföldkő követte: a gyár a Haggenmacher-sörökhöz készített bádogreklámjainak egyikéből inspirálódva Lőrincz Domokos Jánossal együttműködve egy emléktáblát álmodott meg a ház falára.

A végeredmény jól mutatja a második világháború óta eltelt időszak változásait, hiszen az ötletgazdák egyetlen olyan magyarországi üzemet sem találtak, ami bádogból képes lenne elkészíteni a kért anyagot, így az 1909-ban Magyar Zománcáru és Fémárugyár néven Bonyhádon alapított EMA-LION-hoz fordultak.

A végeredményt végül szeptember 27-én a lakók jelenlétében avatták fel, így mostantól a magasba való felpillantás nélkül is egyre többen ismerhetik meg Bruchsteinerék nevét.

A leleplezésen Szűcs Balázs, Erzsébetváros alpolgármestere, a körzet önkormányzati képviselője is szerepet vállalt, saját Facebook-oldalán még több fotó látszik a kis ünnepségről, valamint az azt követő eseményekről:

A Bruchsteiner családnak természetesen nem csak ez az egy ingatlana állt a városban: a táblán említett Rezső építtette például a Jósika utca nyitányánál álló csinos, négyemeletes bérházat is, aminek terveit a később a Gellért Fürdő megszületéséből is részt vállaló Sterk Izidor (1860–1935) szignózta.

Az első lakóit 1902-ben köszöntő épület díszítettségével, illetve árnyalatával egyaránt kilóg a szomszédjai közül, hiszen a hullámos pártázattal lezárt tömegen vízköpők, oroszlánok, apró emberalakok, növénymotívumok, sasok, illetve kapuőrző sárkányok tűnnek fel.

Az építtetőnek a gyár irányítása mellett arra is maradt ideje, hogy a művészeti életben is szerepet vállaljon: az 1901-ben indult Fészek Klubban a pénztárosi posztot töltötte be, Brukiként pedig évtizedeken át a társaság egyik középpontjának számított. Halála után Harsányi Zsolt, a korszak egyik nagy nevettetője Jókedvű könyvében így emlékezett meg róla:

Bruki, ahogy klubtársai becézték, típust jelentett: azt a pesti embert, aki az új század első évtizedeiben a fajok, társadalmi osztályok és nyelvek keveredésében még nem érett egészen késszé. Bruki semmiféle nyelvet nem beszélt. Tudott magyarul, németül és valami más nyelveken is, de teljesen egyet se tudott. Nem volt egyedül. A különös magyar élet más társadalmi osztályokban is termelt hozzá hasonlót. (…) Bruki nem volt sem mágnás, sem iparkirály; a pesti társadalom középtáján képviselte a még nem teljesen kész magyarosodás mulatságos nyelvi eseteit. Feljegyzem ezeket, mint olyan krónikás, aki idegenkedik a napi politikától, de érdeklik a társadalom apró és jellemző megnyilatkozásai.

„Száz év múlva Bruki aligha lesz jelentős emléke a magyar gyáripar fejlődésének. De kétségtelen, hogy érdekes példája lesz annak: hogyan kezdte törni a magyar nyelvet egy társadalmi réteg, amelyet a magyarosodását befejező Pest magába igyekezett olvasztani. Bruki ápolt külsejű, igen csinosnak mondható, borotvált szőke úr volt. Imádta a művészeket és ez a tulajdonsága a Fészek egyik oszlopává tette. Gazda volt a Fészekben és igen büszkén vállalt valami felelősséget a klub játékszobájában is. Egy operaházi énekes játék közben kifogásolta, hogy a kártya nem elég tiszta. Vesztett ez a tenorista, és idegesen kifogásolta, hogy a lapok szurtosak. Bruki odament, megtapintotta a lapokat és hivatalos tekintéllyel akarta kijelenteni, hogy nem igaz, a kártyalapok nem ragadnak egymáshoz. – Tapad sem! – mondotta szigorúan. Így kezelte a magyar nyelvet. Valaki, mikor ő kibicelt, hátraszólt hozzá, azt kérdezte, vajon bemondja-e a négy pikket. Ő egyforma esélyt látott a megnyerésre és elvesztésre. Ezt az igekötők ilyen alkalmazásával fejezte ki: – Meg lehet veszteni, el lehet nyerni. A Tátrában találkozik vele egy barátja. Meglepve ismer rá. – Hát te itt telelsz! Mióta vagy itt? – Óta tegnap. – És meddig maradsz? – Holnap megyek, itt a legkis élvezésem sincs. Azt akarta természetesen közölni, hogy nincs a legcsekélyebb szórakozása sem.

Pedig mint nőbarát, nagyon szeretett szórakozni. Tőle való ez az örök érvényű bölcs mondás: – Higgyétek el, minden nő egyforma. Egyik ilyen, a másik olyan. El kellett volna utaznia valami vidéki kirándulásra szép asszonyokkal. Így mondott le: – Mennék, de az elsőbb az én kényelmem. Nem megyek ezeken a hupás utakon. Általában a legtöbb nevezetes mondása az ikerszavakkal függött össze. Egy ebédre hívott vendégét felszólította, hogy „máskor is jöjjön el hébe”. Egy estélyről azt mesélte, hogy „régen volt ilyen dínom Pesten”. Pletykára azt mondta, hogy „ezt a sok lárit nem kell komolyan venni”. És az úgynevezett nyelvtani trópusokban sem tudott sehogysem eligazodni. A Fészek nagy báljáról így nyilatkozott: – Biztos siker. Itt lesz mindenki, aki négykézláb ember Pesten. (…) A volt angol király és Simpsonné pesti látogatásakor arról folyt a beszélgetés, hogy túlfigyelmes detektívek kissé terhére vannak az előkelő vendégpárnak. Ő hevesen kikelt. – Nagyon helytelen. Az ilyen vendéggel úgy kellene bánni, mint a tojás hímjével. Egy új vállalat alakulásakor, mikor optimisták vérmesen nyilatkoztak a várható haszonról, ő ezt mondta: – Én azt hiszem, ennek az üzletnek sem tejfeles a feneke. (…) Boldogult Beöthy Lászlót egy időben üldözte a kártya-balszerencse. Akkor is vesztett, ha a Bruki partnere volt. Bruki udvariasan sajnálkozott. – Hogy veled nyerjem, Lacikám, csak egyszer szeretnék azt az élvezetben részt lenni.”

Ezzel a megemlékezéssel búcsúzom a furcsa Brukitól. Felületesen úgy látszik, mintha kicsúfolnám. Pedig nem. Élnek itt az országban olyanok is, akiknek eszök ágában sincs magyarul beszélni. Bruki nem tudott ugyan tökéletesen magyarul, de ezt a nyelvet használta. Mert magyarul akart beszélni. Ez a szándék már elég ahhoz, hogy magyar földben pihenjen.