Polgárháborús képregény, örök harc a hülyeség ellen és a filmkritika állítólagos halála – ezekről olvastunk szeptemberben

Inkei Bence

Josef Skvorecky: Pléhkatonák (Európa, 1997, 318 oldal)

Ha már így alakult, hogy az időm jelentős részét Prágában töltöm, magamhoz vettem néhány cseh szerzőt a családi könyvtárból: ezért olvastam el a Masaryk-memoárt is, amelyről korábban írtam, és így jutottam a cseh disszidens irodalom nagyságához is. A Prágai Tavasz bukása után Kanadába emigráló Josef Skvoreckynek pont nemrég emlékeztek meg a születése századik évfordulójáról, és leginkább a Gyávák című regényét emlegették, mellyel alaposan kihúzta a gyufát a kommunista diktatúra kultúrpolitikusainál. A Pléhkatonák már Torontóban született, és Skvorecky kétéves katonai szolgálata ihlette az ötvenes évek elején: a lazán összefüggő történetek alapján Páncélos zászlóalj címmel egy középszerű filmvígjáték is készült 1991-ben, melyet kíváncsiságból megnéztem a könyv elolvasása után, de – micsoda meglepetés – csalódás volt a könyvhöz képest.

Ha cseh szerzőként valaki a hadseregről ír, akkor nem kerülheti meg Svejk, a derék katona alakját, és a Pléhkatonáknak van egy nyilvánvaló „Svejk a csehszlovák néphadseregben” olvasata is (erre a magyar kiadás szégyentelenül rájátszik már a megjelenésével is), de azért jóval több is ennél. Már az első fejezet címe rabul ejtett: A hetedik harckocsizó zászlóalj az ellenség sebtében kiépített védelmét támadja. Skvorecky hangsúlyozottan fikciót ír, noha a Danny Smiřický nevű, bölcsész végzettségű főhősről nem nehéz rá asszociálni. Ami a könyv nyilvánvaló erénye, hogy ugyan a legsötétebb sztálinista-gottwaldista diktatúra idején játszódik, mégis végig megőrzi a könnyed és humoros hangvételét, pedig már önmagában pokoli, hogy szerencsétlen főhősöket két évre egy isten háta mögötti laktanyába kényszerítik, és többüknek még plusz fél évvel meghosszabbítják a kötelező katonai szolgálatot. Bár a páncélos zászlóalj tagjai a legkülönbözőbb társadalmi háttérből érkeztek, közös bennük a hadsereg és a fennálló rendszer gyűlölete és megvetése, amit nem is annyira titkolnak.

Feletteseik egytől egyig üresfejű, hatalmukkal lépten-nyomon visszaélő senkik, akikkel szemben a leghatásosabb fegyver a svejki tettetett hülyeség, és egyébként is, a szolgálat utolsó hónapjaiban kapcsolódunk a történetbe, amikorra a katonák már annyira kiismerték a rendszert, hogy nincs megoldhatatlan nehézség, tisztjeik ordítozása és fenyegetőzése pedig lepereg róluk. Smiřický is már fél szemmel a civil életre készül, odahaza Prágában sikertelenül udvarol egy Lizetka nevű nőnek, míg a seregben összejön egy boldogtalan katonafeleséggel. Ezek a romantikus szálak egy fokkal haloványabbak a katonasztoriknál, melyek tökéletesen mutatják be a diktatúra röhejes mivoltát. A könyv (fordította: Varga György) roppant találó fülszövege pedig fájóan aktuálissá is teszi:

A hülyeség halhatatlan, s így az ellene vívott harc sem érhet véget soha.

Pedig a kiadás 1997-es, amikor még joggal lehetett hinni, hogy azért a hülyeségnek ez a fokozata már nem jöhet vissza soha. De, bármikor visszajöhet, és ilyenkor hasznos igazán ez a fajta irodalom.

Kránicz Bence

Irene Solà: Gátak (Magvető, 2023, 272 oldal) 

A mai, beláthatatlanul gazdag világirodalmi kínálatból olykor fordításban megjelennek nálunk fontos szerzők, és egy-két könyv után az érdeklődés teljes hiánya miatt elfelejtődnek. Vagy eleve fel sem bukkannak soha. Ezért is olyan örömteli, hogy Irene Solànak mintha sikerült volna lelkes és kitartó olvasókra találnia itthon. A Gátak az első regénye, de magyar nyelven, Nemes Krisztina fordításában másodikként jelent meg az Énekelek, s táncot jár a hegy után. Emiatt én is afelől olvastam, és ismertem fel benne a fiatal katalán írónak a nem-emberi perspektívák iránt mutatott érzékenységét, amely a későbbi könyvben nyíltabbá válik.

A rejtélyes kihagyásokkal, mozaikszerűen szerkesztett, rövid fejezetek egyikében a megvadult szarvas ösztönvilágába vezet be az elbeszélés, amint az állat nekiront egy asszonynak. Az Énekelek…-ben pedig saját hangot kap a hegy. Solà a természeti létezők polifóniáját keveri ki a feudális hagyományokat és civilizáció előtti érzékelésmódokat őrző katalán faluvilágban, ami nemcsak regénytechnikai kísérlet, hanem az ott élőkről alkotott, kritikus, egyúttal empatikus kommentár. Kíváncsi vagyok, az íróként és képzőművészként is aktív szerző hogyan építi tovább ezt a világot – a napokban jelent meg harmadik regénye Szemet adtam neked, s te a sötétségbe néztél címen.

Paco Roca: The Lighthouse (NBM Graphic Novels, 2017, 64 oldal) 

Az ötvenes éveit taposó Roca nemzetközileg elismert spanyol képregényszerző. Még magyarul is megjelent tőle egy rövid Batman-képnovella (a Batman: A világ című antológiában) és egy oldal az önéletrajzi sorozatából, az Egy pizsamás férfi emlékeiből. Nagyjából tizenöt éve olvasom a munkáit, mert belőlük Spanyolországról is tanulok. Önálló kötetet szentelt a spanyol képregénytörténet meghatározó szakaszának (az ötvenes évek nagy rajzolóiról szóló A rajzoló telét), és visszatérően foglalkozik  hazája véres huszadik századi történelmével. A polgárháború olyan mély árkokat rótt a spanyol társadalom rétegei közé – politikai, etnikai és nemzedéki alapon is –, hogy a közösségi gyógyulásra ráment a huszadik század második fele, és ma sincsenek túl rajta (erről szól Pedro Almodóvar nemrég készült filmje, a Párhuzamos anyák).

Roca történelmi témájú képregényeinek sorában az életmű korai szakaszában rajzolt, eredetileg 2004-ben megjelent A világítótorony kis léptékű, bizonyos tekintetben vázlatszerű darab. Egy katalán sihederről szól, aki a köztársaságpártiak oldalán harcol, a történet kezdetén pedig éppen az életéért fut a falangisták serege elől. Egy isten háta mögötti világítótorony gondnoka menti ki a habok közül és veszi pártfogásába, a képregény a két férfi rövid ismeretségéről mesél. Két nézőpont ütközik: a háború őrjöngése által meghatározott jelené a fiú karakterében, és a művészetek meg a mítoszok időtlenségébe menekülő, a múlthoz horgonyzott toronyőr perspektívája. Éppen csak megismerkednek, és már el is válnak. Találkozásuk egyszerre tűnik értékes és hiábavaló tapasztalatnak Roca szürkéskékre színezett, tiszta és szelíd rajzain.

Farkas Zsolt: Szia (Kalligram, 2013, 440 oldal) 

„Irónia, esetlegesség, szolidaritás.” Ebben a három szóban foglalja össze kritikusi attitűdjét Farkas Zsolt, de ez a három szó persze nemcsak a műalkotással kialakítandó személyes viszony reflexeit körvonalazza, hanem általános jó tanács a mindennapok figyelmes át- és sikeres túléléséhez. Farkas nagyon élt a kilencvenes és a kétezres években, sorra írta bátor és provokatív esszéit, irodalomkritikáit, amelyek közül a Szia zömében a kétezres évekbelieket gyűjti össze. Negyedszázadnyi távolságból visszatekinteni arra, mely megjelenéseknek, párbeszédeknek volt tétje a korabeli irodalmi nyilvánosság számára tanulságos és néha kicsit vicces is – Farkas lenne az első, aki elismeri e kései találkozás humorfaktorát.

Hogy Farkas irodalomelméleti tájékozottsága alapos, arról a Szegedy-Maszák Mihály kánonkönyvéről írt és Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetének egyik recenziójához fűzött tanulmánya győzi meg azt az olvasót, aki húsz-harminc évvel ezelőtt nem tapasztalta közvetlenül a kritikus fellépésének lehengerlő lendületét. E lendület részint abból adódik, hogy Farkas kritikái mintha majdnem mindig ugrásra készen várnák, hogy pamfletté vagy manifesztóvá alakuljanak szerzőjük kezei között. Kettősségük másik oldalról is körülírható: eminensen posztmodern kritikusként Farkas egyszerre fejti ki saját esztétikai elveit és azok paródiáját. Helyenként sok, és önnön „sokságát” nem feltétlenül reflektálja kellőképpen, amivel alkalmanként fárasztóvá válik. De ez legyen a legnagyobb baj! Állításai, ítéletei ma is elfogadhatóak, nemcsak irodalmi kérdésekben, hanem közéletiekben is – a magyar politikai élet nívójáról már az ezredfordulón azt gondolta, amit gondolunk róla ma is. És kedves szerzője, Tamás Gáspár Miklós mondatát sem felejti el soha: „Az emberi szenvedés az egyetlen szóra érdemes beszédtárgy.”

Pető Péter

Kránicz Bence: Láthatatlan emberek (Napvilág Kiadó, 2024, 259 oldal)

A téma »őszinte« kritikája úgyszólván megszűnt lapjainkban, hogy helyet adjon maradéktalanul a fizetett tömjénezésnek

– írta 1937-ben megjelent, Sajtóviszonyok Magyarországon című tanulmányában Kőrözsy Béla. Az idézet elejéről eltüntettem, hogy a szerző a művészetekről ír. Azért tettem így, mert ez a mondat így általánosabbá faragva segít megmutatni, hogyan is olvastam Kránicz Bence Láthatatlan emberek című kötetét.

Kollégánk, akiről már korábban is írtam, hogy a legjobb újságot író magyar értelmiségiek egyike, új könyvében a magyar filmkritikai párbeszédeket dolgozza fel 1944-ig. Azt szeretném leszögezni, hogy alapvetően visszafogott érdeklődést mutatok a XX. század első felének magyar filmkritikai párbeszédjei iránt, hogy eddig eufemizáljam tökéletes érdektelenségem szövegszerű megjelenítését. Azaz nyilvánvalóan azért olvastam el ezt a szöveget, mert Bence írta. E reáliák kódolják, olvasásom távol esik a kötet elsődleges értelmezési tartományától, minthogy az azért elsősorban a film világáról szól.

Még akkor is, ha e szűk keretből sokkal szélesebb fesztáv látható be, hiszen csak a művészet szót kellett a kezdő idézetből elhagyni, hogy általános érvényű, újságírásra vonatkoztatható bírálatként is érthető legyen. Meghökkentő volt látni, hogy a magyar filmkritikákat kísérő majd százéves viták milyen erősen rímelnek a politikai újságírás és a propaganda viszonyát érintő kortárs dilemmákra, hogyan rajzolódik ki a mostani függetlenségvita előképe.

Kránicz esztétikai, üzleti, politikai szempontból kutatja, hogyan valósulhat meg a szerzők autonómiája. Azaz, miként lehetnek függetlenek ezektől a befolyásoktól, s érvényesíthetik saját meggyőződésük alapján esztétikai bírálatukat. E ponton pedig feltűnik a kortárs újságírás másik kulcsfogalmának, az objektivitásnak a sziluettje is. Hiszen éppen ugyanúgy kérdéssé válik, milyen eszmei, szellemtörténeti hitek, meggyőződések alakítják a szerző esztétikai ítéletét.

Remek intellektuális kaland elgondolni, milyen logikák, keretek között érvényesíthető az esztétikai autonómia, s hogyan viszonyulhatnak hozzá a nézők. Ebben a konkrét esetben például a saját kollégám kötetéről írok (személyes viszonyaink tehetnek elfogulttá), akárha lehet üzleti érdekünk, hogy e kötetről pozitív kontextusban írjunk (emeljük saját szerzőnk fényét, ezzel erősödhet az újság márkája, s így tovább), miközben a legelemibb meggyőződésem szerint autonómiám teljes körű, semmilyen függőség, saját agyamon kívül születő akarat nem befolyásolja a szöveget. De elhiszik ezt a befogadók? Bizonyítható-e bárhogyan, hogy kényszerektől távol fogalmazok? Elégséges-e az olvasóknak autonómiánk története, azaz cikkeink sokasága, értékítéletünk alapjainak állandósága, bírálataink következetessége, magyarázata, hogy higgyen nekünk?

Ezeknek a kérdéseknek első blikkre az égvilágon semmi közük nincs ahhoz, hogy Komor András milyen filmkritikákat írt a Tükör című lapba a múlt század harmincas éveinek végén, ám a könyvek leginkább arra vannak, hogy felszabadítsák a képzeletünket, szabadjára engedjék a gondolatainkat. Ez a könyv velem ezt tette. A kötetből pedig azt is megtudtam, erre képes a mozi is. Az újságokban legalábbis ezt írják.