Ha már úgyis évtizedek óta állandó téma a teste, Demi Moore csinált egy gyomorforgató feminista testhorrort

Coralie Fargeat ezúttal a lehetetlen szépségideálokról és az öregedésről mesél Cannes-ban bemutatott filmjében. Ehhez cronenbergi iszonyatokat és meglepő módon Demi Moore-t hívta segítségül, akinek kétségkívül ez élete legbevállalósabb szerepe – és talán legjobb alakítása. Spoileres kritika A szerről.

Mindig biztató kezdés, ha egy horrorfilm azzal kerül be a hírekbe, hogy az emberek futva hagyják el a vetítéseket. Lehet egyáltalán tisztességes testhorrornak nevezni valamit, aminek a premierjén nem hánynak legalább néhányan?

Coralie Fargeat új filmje, A szer ilyen téren igazán nem panaszkodhat: a tavaszi cannes-i bemutató óta egymást érik a vad mozis beszámolók és a kritikák, amik felváltva kiáltják ki az év legsokkolóbb, legbrutálisabb vagy épp legundorítóbb filmjének. Ha a hányás lehetősége vagy a bulváros jelzők nem is győzik meg rögtön az embert, hogy moziba rohanjon, a szinopszis ismeretében nehezebb ellenállni: a színésznő/fitneszguru Demi Moore drasztikus lépésre szánja el magát, amikor ötvenedik születésnapján a korára hivatkozva kipenderítik tornázós tévéműsorából, egy igen kellemetlen procedúra segítségével fiatallá és gyönyörűvé, azaz Margaret Qualley-vá klónozza magát. (Kellemetlen alatt konkrétan azt kell érteni, hogy egy nagy tűvel benyom egy adagot a vénájába a titokzatos szerből, aminek hatására megduplázódnak a sejtjei, és kettészakadó hátán keresztül gerincvelejéből kvázi megszüli a fiatalabb énjét – és ez még csak a szolid felütés.)

Amire ezek után egyáltalán nem számítottunk, az az volt, hogy unatkozni fogunk A szeren.

Filmcoopi

Az alaphelyzettel még minden rendben. Nem csak a Black Mirror-epizódba illő titokzatos szer és annak várhatóan borzalmas hatásai az izgalmasak. Ott van még az álomszerű, 90-es években rekedt hollywoodi világ, ahol a tévés fitneszműsoroknak még számottevő nézettsége és jelentősége van, na meg a csatorna szexista producere, a nem túl finom célzással Harvey névre keresztelt visszataszító figura (Dennis Quaid remek alakításában). Harvey egyéb komikusi képességei mellett képes a fogai mellőzésével elfogyasztani körülbelül hatkilónyi majonézes garnélát, szemrebbenés nélkül kirúgni egy nőt, mert az betöltötte az ötvenet, és olyan undorítóan vizslatni a gyéren öltözött fiatal táncoslányokat, hogy tökéletes illusztrációja lehetne a male gaze kifejezésnek. Naná, hogy ő irányítja itt a showbizniszt.

Amikor kirántja a talajt a Moore által alakított Elisabeth Sparkle lába alól, a színésznő kénytelen szembesülni öregedésével és szórakoztatóipari elértéktelenedésével. Sparkle kétségbeesésében inkább a titokzatos szerhez fordul, aminek segítségével a kellően aggasztó reklámvideó alapján létrehozhatja önmaga „fiatalabb, szebb és tökéletesebb” verzióját. A film fiatalságkultuszról szóló nem túl cizellált üzenetét csak erősíti, hogy Demi Moore-nál kevés konvencionálisan szebb (igazából 61 éves) nő létezik a világon. Kis habozás után mégis végrehajtja magán a fent részletezett groteszk procedúrát. Egyszerűen képtelen együttélni az öregedéssel.

Filmcoopi

A gyártó cégnek ugyan nincs üzlethelyisége (Sparkle egy feltűnően jóképű orvostól értesül róla), de bizonyára kedves emberek, hiszen ingyen adják a szert (az otthoni klónozáshoz szükséges fecskendőket és folyadékokat csinos kis csomagba rendezve kipostázzák egy bizarr raktárhelyiségbe), ráadásul még egy 0-24-es telefonos ügyfélszolgálatot is üzemeltetnek.

Sparkle szó szerint a saját oldalbordájából teremtett „fiatalabb, szebb és tökéletesebb” verzióját Sue-nak nevezi el. Kettejük teste egy tudaton osztozik, egyszerre mindig csak az egyik van ébren. Sue megkezdi a fiatal, szép és sikeres emberek idilli életét, első körben mindjárt jelentkezik a megüresedett „szexi fitneszedző” pozícióra korábbi főnökénél. Ahogy azonban a Hamupipőke vagy a Szörnyecskék óta tudjuk, a csodák mellé mindig járnak szabályok is, ezek figyelmen kívül hagyása pedig végzetes következményekkel járhat. Elisabethnek egy dologra kell ügyelnie: hogy pontosan hetente váltogassa a két testet.

Ez nyilván nem sikerül, a következmények viszont leírhatatlanul rosszabbak, mint a Hamupipőkében vagy a Szörnyecskékben.

Demi Moore részéről akkor is bátor választás lett volna a saját életére és elhíresült plasztikai műtéteire frappánsan rezonáló Sparkle szerepe, ha egyszerűen egy önértékelési problémékkal küzdő, szorongó, idősödő színésznőt kellett volna eljátszania (mint a film egyik legjobb jelenetében, ahol simán csak egy randira készül egyre elkeseredettebben küzdve démonaival). Még csak hasonlót sem csinált soha. Fargeat filmje azonban sokkal tovább megy ennél. A fiatalságért fokozatosan mindenét feláldozó Sparkle (sokszor meztelen) teste premier plánban szenvedi el az iszonyatos következményeket, maga lesz Dorian Gray arcképe: konkrétan a szemünk láttára rohad el. Moore fizikailag és lelkileg is kiszolgáltatott ebben a csöppnyi hiúságot sem tűrő, kegyetlen szerepben.

Van tehát erős képi világ (Fargeat párhuzamba állítja a sorvadó öreg testet és gennyedző sebeit Qualley tökéletes idomaival, ráadásul mindkettőt undorítóan közelről, pofátlanul sokáig szemléli és szemlélteti velünk), remek színészi játékok, némi feketehumor, hatásos zene, és egy rakat feszültség a főszereplő két énje között egyre inkább eldurvuló ellentét miatt – a fiatal én viszolygása és az öreg én irigykedése tulajdonképpen teljesen természetes, a kettejükben testet öltő öngyűlölet viszont csak egyféleképpen végződhet.

A szer egy ponton mégis elveszti a lendületét: az első hatvan perc után kimerül a folyamatos megbotránkoztatásban rejlő erő, és nem marad helyette semmi. Lehet arról filmet csinálni, hogy milyen szörnyű következményei lehetnek annak, ha a nőket csak a külsejük alapján ítélik meg, de ezt talán mégiscsak érdemesebb lenne olyan női karakterekkel összehozni, akiknek nem csak külsejük van.

Sem az újra és újra elismételt egybites feminista üzenetek, sem a túlmagyarázott csavarok, sem a végtelenségig fokozott testhorror nem tud igazán átütő lenni, ha nincsenek mögötte történetek és jellemek – vagy legalább szellemes, éleslátó szatíra. Itt egyik sincs, így A szer 140 perces játékideje bőven meghaladja azt az intervallumot, amíg még izgalmas tud maradni.

Filmcoopi

Fargeat azonban láthatóan nem nagyon akar mással foglalkozni, mint két főszereplője testével és azok elpusztításával. 2017-es bosszúhorrorjával, a kreatívan elnevezett A bosszúval már bizonyította, hogy formailag nagyon ért a műfajhoz, és  inspirálódni sem rest. Ezúttal is szabadosan kölcsönöz: David Lynchtől Kubrickig egész sor példaképétől, legfeltűnőbben talán David Cronenbergtől és A légytől, amiből konkrét jeleneteket idéz meg (például Qualley épp úgy hullik szó szerint darabjaira, mint annak idején Jeff Goldblum szerencsétlen sorsú tudósa). Ez a sokszínű merítés és a műfaj nagyjaira való folyamatos rálicitálás aztán a fináléban csúcsosodik ki, ami már tényleg az a fajta őrjöngés, amit nem lehet nem nézni.

A szer hatásosnak hatásos, és egy ideig még biztosan nem fogjuk elfelejteni. Demi Moore nyugodtan kaphatna érte Oscart, ahogy az első pillanattól kezdve rebesgetik. De visszanézni azért nem fogjuk.

A szer (The Substance), 2024, 140 perc. 24.hu: 6/10