Ha már úgyis évtizedek óta állandó téma a teste, Demi Moore csinált egy gyomorforgató feminista testhorrort

Mindig biztató kezdés, ha egy horrorfilm azzal kerül be a hírekbe, hogy az emberek futva hagyják el a vetítéseket. Lehet egyáltalán tisztességes testhorrornak nevezni valamit, aminek a premierjén nem hánynak legalább néhányan?

Coralie Fargeat új filmje, A szer ilyen téren igazán nem panaszkodhat: a tavaszi cannes-i bemutató óta egymást érik a vad mozis beszámolók és a kritikák, amik felváltva kiáltják ki az év legsokkolóbb, legbrutálisabb vagy épp legundorítóbb filmjének. Ha a hányás lehetősége vagy a bulváros jelzők nem is győzik meg rögtön az embert, hogy moziba rohanjon, a szinopszis ismeretében nehezebb ellenállni: a színésznő/fitneszguru Demi Moore drasztikus lépésre szánja el magát, amikor ötvenedik születésnapján a korára hivatkozva kipenderítik tornázós tévéműsorából, egy igen kellemetlen procedúra segítségével fiatallá és gyönyörűvé, azaz Margaret Qualley-vá klónozza magát. (Kellemetlen alatt konkrétan azt kell érteni, hogy egy nagy tűvel benyom egy adagot a vénájába a titokzatos szerből, aminek hatására megduplázódnak a sejtjei, és kettészakadó hátán keresztül gerincvelejéből kvázi megszüli a fiatalabb énjét – és ez még csak a szolid felütés.)

Amire ezek után egyáltalán nem számítottunk, az az volt, hogy unatkozni fogunk A szeren.

Az alaphelyzettel még minden rendben. Nem csak a Black Mirror-epizódba illő titokzatos szer és annak várhatóan borzalmas hatásai az izgalmasak. Ott van még az álomszerű, 90-es években rekedt hollywoodi világ, ahol a tévés fitneszműsoroknak még számottevő nézettsége és jelentősége van, na meg a csatorna szexista producere, a nem túl finom célzással Harvey névre keresztelt visszataszító figura (Dennis Quaid remek alakításában). Harvey egyéb komikusi képességei mellett képes a fogai mellőzésével elfogyasztani körülbelül hatkilónyi majonézes garnélát, szemrebbenés nélkül kirúgni egy nőt, mert az betöltötte az ötvenet, és olyan undorítóan vizslatni a gyéren öltözött fiatal táncoslányokat, hogy tökéletes illusztrációja lehetne a male gaze kifejezésnek. Naná, hogy ő irányítja itt a showbizniszt.

Amikor kirántja a talajt a Moore által alakított Elisabeth Sparkle lába alól, a színésznő kénytelen szembesülni öregedésével és szórakoztatóipari elértéktelenedésével. Sparkle kétségbeesésében inkább a titokzatos szerhez fordul, aminek segítségével a kellően aggasztó reklámvideó alapján létrehozhatja önmaga „fiatalabb, szebb és tökéletesebb” verzióját. A film fiatalságkultuszról szóló nem túl cizellált üzenetét csak erősíti, hogy Demi Moore-nál kevés konvencionálisan szebb (igazából 61 éves) nő létezik a világon. Kis habozás után mégis végrehajtja magán a fent részletezett groteszk procedúrát. Egyszerűen képtelen együttélni az öregedéssel.

A gyártó cégnek ugyan nincs üzlethelyisége (Sparkle egy feltűnően jóképű orvostól értesül róla), de bizonyára kedves emberek, hiszen ingyen adják a szert (az otthoni klónozáshoz szükséges fecskendőket és folyadékokat csinos kis csomagba rendezve kipostázzák egy bizarr raktárhelyiségbe), ráadásul még egy 0-24-es telefonos ügyfélszolgálatot is üzemeltetnek.

Sparkle szó szerint a saját oldalbordájából teremtett „fiatalabb, szebb és tökéletesebb” verzióját Sue-nak nevezi el. Kettejük teste egy tudaton osztozik, egyszerre mindig csak az egyik van ébren. Sue megkezdi a fiatal, szép és sikeres emberek idilli életét, első körben mindjárt jelentkezik a megüresedett „szexi fitneszedző” pozícióra korábbi főnökénél. Ahogy azonban a Hamupipőke vagy a Szörnyecskék óta tudjuk, a csodák mellé mindig járnak szabályok is, ezek figyelmen kívül hagyása pedig végzetes következményekkel járhat. Elisabethnek egy dologra kell ügyelnie: hogy pontosan hetente váltogassa a két testet.

Ez nyilván nem sikerül, a következmények viszont leírhatatlanul rosszabbak, mint a Hamupipőkében vagy a Szörnyecskékben.

Demi Moore részéről akkor is bátor választás lett volna a saját életére és elhíresült plasztikai műtéteire frappánsan rezonáló Sparkle szerepe, ha egyszerűen egy önértékelési problémékkal küzdő, szorongó, idősödő színésznőt kellett volna eljátszania (mint a film egyik legjobb jelenetében, ahol simán csak egy randira készül egyre elkeseredettebben küzdve démonaival). Még csak hasonlót sem csinált soha. Fargeat filmje azonban sokkal tovább megy ennél. A fiatalságért fokozatosan mindenét feláldozó Sparkle (sokszor meztelen) teste premier plánban szenvedi el az iszonyatos következményeket, maga lesz Dorian Gray arcképe: konkrétan a szemünk láttára rohad el. Moore fizikailag és lelkileg is kiszolgáltatott ebben a csöppnyi hiúságot sem tűrő, kegyetlen szerepben.

Van tehát erős képi világ (Fargeat párhuzamba állítja a sorvadó öreg testet és gennyedző sebeit Qualley tökéletes idomaival, ráadásul mindkettőt undorítóan közelről, pofátlanul sokáig szemléli és szemlélteti velünk), remek színészi játékok, némi feketehumor, hatásos zene, és egy rakat feszültség a főszereplő két énje között egyre inkább eldurvuló ellentét miatt – a fiatal én viszolygása és az öreg én irigykedése tulajdonképpen teljesen természetes, a kettejükben testet öltő öngyűlölet viszont csak egyféleképpen végződhet.

A szer egy ponton mégis elveszti a lendületét: az első hatvan perc után kimerül a folyamatos megbotránkoztatásban rejlő erő, és nem marad helyette semmi. Lehet arról filmet csinálni, hogy milyen szörnyű következményei lehetnek annak, ha a nőket csak a külsejük alapján ítélik meg, de ezt talán mégiscsak érdemesebb lenne olyan női karakterekkel összehozni, akiknek nem csak külsejük van.

Sem az újra és újra elismételt egybites feminista üzenetek, sem a túlmagyarázott csavarok, sem a végtelenségig fokozott testhorror nem tud igazán átütő lenni, ha nincsenek mögötte történetek és jellemek – vagy legalább szellemes, éleslátó szatíra. Itt egyik sincs, így A szer 140 perces játékideje bőven meghaladja azt az intervallumot, amíg még izgalmas tud maradni.

Fargeat azonban láthatóan nem nagyon akar mással foglalkozni, mint két főszereplője testével és azok elpusztításával. 2017-es bosszúhorrorjával, a kreatívan elnevezett A bosszúval már bizonyította, hogy formailag nagyon ért a műfajhoz, és  inspirálódni sem rest. Ezúttal is szabadosan kölcsönöz: David Lynchtől Kubrickig egész sor példaképétől, legfeltűnőbben talán David Cronenbergtől és A légytől, amiből konkrét jeleneteket idéz meg (például Qualley épp úgy hullik szó szerint darabjaira, mint annak idején Jeff Goldblum szerencsétlen sorsú tudósa). Ez a sokszínű merítés és a műfaj nagyjaira való folyamatos rálicitálás aztán a fináléban csúcsosodik ki, ami már tényleg az a fajta őrjöngés, amit nem lehet nem nézni.

A szer hatásosnak hatásos, és egy ideig még biztosan nem fogjuk elfelejteni. Demi Moore nyugodtan kaphatna érte Oscart, ahogy az első pillanattól kezdve rebesgetik. De visszanézni azért nem fogjuk.

A szer (The Substance), 2024, 140 perc. 24.hu: 6/10