Mit tud ez a napszemüveges, szigorú nő, amivel átformálta a kilencvenes éveket?

Ha újságról készült sorozatot ad valamelyik streamingcsatorna, azonnal odakapcsolunk. Szakmai érdeklődésből is, persze, de főleg azért, mert ezek a produkciók általában nemcsak a médiáról szólnak, hanem arról a társadalomról és kultúráról is, amelyben az újság működött. A média történetei nem mások, mint az értékrendünk, az életmódunk, az érdeklődésünk történetei. A Disney+ felületén látható Vogue: A 90-es évek sem a nagy múltú divatlapról szól elsősorban. Inkább arról, hogyan alakult át a nyugati világ hozzáállása a divathoz a huszadik század utolsó évtizedében.

Hogyan nézett ki a globalizáció a Fendi kézitáskával vagy a Calvin Klein alsónadrággal a középpontban?

A hatrészes dokumentumsorozat sokkal inkább szól a kilencvenes évekről, mint a Vogue-ról, noha a magazin vezetősége rendelte meg és irányította az elkészítését. Az újság valódi médiaipari intézmény: 1892-ben alapították, jelenleg az amerikai alapkiadás mellett huszonnyolc nemzetközi változata jelenik meg hónapról hónapra, a külön-külön roppant kultúrtörténeti jelentőségű olasz és brit kiadástól az ugyancsak hatalmas piacokat lefedő indiai vagy tajvani verziókig. Az amerikai Vogue főszerkesztője és a Vogue-világbirodalom legfőbb űrnője 1988 óta Anna Wintour, aki saját jogán is nemzetközi sztár. Bubifrizurája és elmaradhatatlan napszemüvege körülbelül annyira könnyen beazonosíthatóvá teszi őt, mint Chaplint a bajsza meg a keménykalapja: elegendő meglátni a kontúrjait, és már tudjuk, kiről van szó.

A napszemüveg marad

– mondja az első epizód első nyilatkozatában, de ő is tudja, mi is tudjuk, hogy a riporter csak viccből kérdezte meg, levenné-e. Soha nem venné le.

Wintour divatipari és újságírószakmai körökben is rettegett figura. Mítoszát növeli, hogy róla mintázták Meryl Streep karakterét Az ördög Pradát viselben, és az is, hogy az utóbbi években több dokumentumfilm is készült a Vogue-ról. Aki arra lenne kíváncsi, kik dolgoztak a múlt században a lapon, amely milliók számára tükrözte vissza és alakította a jó életről szőtt vágyaikat, az inkább az HBO bő tíz évvel ezelőtti In Vogue: The Editor’s Eye című dokumentumfilmjét keresse meg.

Ebben a mostani Vogue-sorozatban ott vesszük fel a fonalat, hogy az újságíró családból származó Wintour – apja másfél évtizeden át szerkesztette a londoni Evening Standardet – a nyolcvanas évek végén megérkezik New Yorkba. Azért hívják, mert a rivális divatlap, az Elle kezdi vészesen megközelíteni a Vogue eladásait. Vérfrissítésre van szükség, Wintour pedig rövid úton véget vet a Vogue szolidan unalmas, „bézs korszakának”. Csapatot verbuvál, és tulajdonképpen az akkor szerződtetett szerkesztők állítják új pályára a magazint. Akiket Wintour nem rúgott ki időközben, a sorozatban is nyilatkoznak: Hamish Bowles, Tonne Goodman, Grace Coddington éles szemű és eszű, rendkívül művelt újságírók, akik elégedetten dőlhetnek hátra elegáns kanapéjukon, tágas manhattani lakásukban. Hátra is dőlnek.

Tehetségük szükséges, de nem elégséges feltétele volt a Vogue kilencvenes évek elején induló diadalmenetének. Ahhoz Wintour nagyszerű helyzetfelismerő készsége is kellett. Az új főszerkesztő két dolgot látott világosan. Egyrészt azt, hogy a hidegháború végével és a globalizáció ütemének felgyorsulásával a luxusdivat piaca többé nem korlátozódik az Egyesült Államokra és Nyugat-Európára.

Azok a hirtelen meggazdagodó orosz oligarchák szeretnének úgy öltözködni, mint az amerikai vezérigazgatók, és valakinek meg kell mutatnia nekik, mit kellene ehhez hordaniuk.

A második felismerés – nem újdonság, Roland Barthes az ötvenes években megfogalmazta a Mitológiák esszéiben –, hogy a divat nem választható le a popzenéről, Hollywoodról, a televíziós és a reklámiparról, hanem ugyanannak a szórakoztatóipari komplexumnak (tudatiparnak!) a része. Ha a Vogue rámutat e területek átfedésére, azzal mindenki jól jár. Így került Vogue-címlapra Madonna és Hillary Clinton, és ezért járt élen a magazin abban, hogy sztárt csináljon a divattervezőkből.

A kilencvenes évekre a divattervező egyéniségek kései aranykoraként emlékezhetünk. Két évtizeddel korábban Karl Lagerfeld és Yves Saint Laurent vetélkedése még jobbára a párizsi divatszakma berkein belül zajlott – erről a nyáron nézhettük meg ugyancsak a Disney+-on a Becoming Karl Lagerfeldet Daniel Brühllel a főszerepben –, de a Guccit újrafazonírozó Tom Ford, a Diorral összeálló John Galliano vagy Gianni Versace, Ralph Lauren, Calvin Klein, Donna Karan is világsztárok lettek.

A divattervező, mint megszállott zseni mítosza is ekkor és itt, mármint főleg a Vogue-ban formálódott készre, noha a kulcsfigurák inkább voltak ügyes üzletemberek, mint forradalmi újítók.

A sorozat ugyanakkor nem hagy kétséget afelől, hogy Galliano, Alexander McQueen, sőt, Tom Ford is jelentős művészek, az archív felvételek pedig bizonyítják, hogy egy-egy fontos kollekciójuk bemutatója időtálló performansz.

Ám a divattervezőknél is szélesebb körű hírnévre tettek szert a korszak keresett modelljei. A kilencvenes években párhuzamosan vonultak a kifutón a klasszikus szépségű manökenek, mint Naomi Campbell, Cindy Crawford, Claudia Schiffer és Linda Evangelista, valamint a külsejük néminemű szabálytalanságával érvényesülő, új szerepeket megtestesítő modellek – az élen Kate Moss-szal. A sorozat alkotói Moss áttöréséből vezetik le a korábbi szépségeszménytől elütő, a különféle identitásképleteket nyíltan színre vivő modellek érkezését, Kristen McMenamytól a leszbikus, rövid hajú, japán származású Jenny Shimizuig és az évtized leghíresebb férfimodelljévé emelkedő, afroamerikai Tyson Beckfordig.

Mellékszál, de alkalmanként szívszorító látni, hogyan küzdenek meg az öregedéssel azok az emberek, akik egész életüket saját és mások testi szépségének bűvkörében töltötték. Különösen egyik-másik divattervező néz ki úgy, mint önmaga viaszszobra, Naomi Campbell kortalansága viszont csodaszámba megy.

A Vogue: A 90-es évek precízen sorra veszi a legfontosabb márkákat, tervezőket és modelleket. Kitér arra, hogy a felkapott hollywoodi színésznők hogyan találtak rá a tervezők új nemzedékére, illetve hogyan közvetített közöttük a Vogue és Wintour személyesen. Megejtő az a közvetlenség és őszinte lelkesedés, ahogyan Gwyneth Paltrow, Victoria Beckham vagy Sarah Jessica Parker nyilatkozik a magazinról és azokról a gyönyörű ruhákról, amelyeket fotózásokon vagy gálákon viselhettek. Nekik ez tényleg nagy szám, mind a mai napig, és ettől persze rögtön közelebb érezzük magunkhoz őket. Mintha nem egy világ választana el tőlük.

De nem ez volt Anna Wintour legnagyobb ötlete? Hogy a luxusdivat világa, amely mindaddig az elit kiváltsága volt, többé ne elválasszon a globális társadalom szerencsésebbik – azaz gazdag és nyugati – felétől, hanem összekössön vele?

Ha elég sokat spórolunk rá, az a Fendi táska, amelyet az élelmes tolvaj eloroz Carrie Bradshaw-tól a Szex és New York egyik részében, a miénk is lehet. Közelebb kerülünk vele az álmainkhoz egy jobb életről? A Vogue főszerkesztőjeként Anna Wintour amellett érvel, hogy közelebb kerülhetünk, és a kilencvenes években talán még hittünk is neki.

Vogue: A 90-es évek (In Vogue: The 90s), hat epizód. Elérhető a Disney+ streamingoldalon.