A fanfiction ugyan viszonylag új fogalom, a koncepció mondhatni az emberiséggel egyidős: mióta vannak történetek, azóta vannak, akik szeretik kicsavarni, átgyúrni, folytatni és kiegészíteni azokat. Egy ideig ez a világon senkit sem zavart. Egyrészt volt egy rakás mítosz, népmese, archetípus, közismert karakter, mitikus lény, bevett fordulat és toposz, ezeket mindenki teljes nyugalommal fel- és újrahasználhatta. Másrészt még a hivatásos írók között is tökéletesen megszokott dolog volt kisebb-nagyobb cselekményszálakat, konkrét szereplőket vagy akár egész történeteket kölcsönözni egymástól. Az egyik legkorábbi példaként Vergiliust és az Iliászból kölcsönvett Aeneast szokás emlegetni, de William Shakespeare is szívesen nyúlt inspirációért bármihez, ami a keze ügyébe került. Legtöbb darabját nem saját kútfőből, hanem régi történetekből, kortárs drámaírók műveiből vagy valós történelmi eseményekből, személyekről írta.
Ha a fanfictiont »amatőrök létező történeteket újramesélő munkájaként« definiáljuk, akkor nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a középkor legfontosabb könyve, a Biblia is fanfiction volt: Máté, Márk, Lukács és János ugyanazt a történetet mesélték újra ugyanarról a karakterről – és nem voltak hivatásos írók. A fanfiction ilyen meghatározása azonban történelmi ferdítés volna. A középkorban nem voltak rajongók, ahogy nem voltak szerzők sem
– fogalmaz a Guardian témában írott cikke. Az emberi történelem nagy részében az, ahogy történeteket meséltünk, sokkal közelebb állt a mindent és bármit szabadon felhasználó fanfictionök működési elvéhez, mint a történeteket és kitalált világokat szigorúan a szerzőikhez kötő mai elbeszélési formákhoz. Eljött azonban a fordulópont, amikor számítani kezdett, ki vetett először papírra egy karaktert.
Emberrablás vagy kulturális felszabadítás?
Magukkal a szerzőkkel és ügyes-bajos jogaikkal igazán csak a 18. században kezdett bárki foglalkozni (az első angol szerzői jogi törvény Stuart Anna 1709-es rendelete volt). A szellemi tulajdon koncepciójának megjelenése aztán az irodalomról és a fikcióról való gondolkodást (is) alapjaiban megváltoztatta: a szereplőknek, történeteknek, világoknak tulajdonosai lettek. Ez persze továbbra sem rettentette el az amatőr írókat a történetek és karakterek felhasználásától. Daniel Defoe felháborodottan konstatálta, hogy regényétől elragadtatva mások is írni kezdtek Robinson Crusoe-ról, sőt, egyenesen emberrablásnak nevezte a karaktere szerepeltetését.
Más szerzők kevésbé zavartatták magukat: az 1920-as években Arthur Conan Doyle rajongói London- és New York-szerte Sherlock Holmes-társaságokat alapítottak, és találkozóikon – amellett, hogy a detektív kokainfüggőségének és zsenialitásának összefüggéseiről értekeztek – ontották magukból a saját történeteket Mr. Holmesról és Dr. Watsonról. Amikor egy amerikai szerző, William Gilliatte írt egy színdarabot a detektívről, megkérdezte Conan Doyle-t, megházasíthatja-e a karaktert.
Megházasíthatja, megölheti; azt csinál vele, amit akar
– válaszolta nagyvonalúan az író.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1333" width="2000" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A modern fanfiction valahol a 60–70-es évek sci-fi kultúrájában gyökerezik. Minden azzal kezdődött, hogy az 1966-ban bemutatott, Star Trek című sorozat népes rajongótábora türelmetlenkedni kezdett. Soha ilyen aktív közösség nem alakult ki azelőtt televíziós műsor körül, az alkotók tehát érthető módon nem voltak felkészülve arra a csillapíthatatlan szomjúságra, amellyel az igazán elkötelezett rajongók fordulnak a kedvenc tartalmaikhoz. A virágkorát élő science fiction műfajban amúgy is jellemző volt az olvasók/nézők aktív részvétele, a nem hivatalosan terjesztett rajongói magazinok (fanzine-ok) közül rengeteg íródott sci-fi témában (Isaac Asimov is ilyen lapokban kezdett írni, mielőtt hivatásos író lett belőle). Mindjárt 1969-ben el is indult az első, kifejezetten a Star Treknek szentelt fanzine, a Spockanalia, amelyben a rajongók megvitatták, elemezték, kritizálták a műsort. Mikor pedig hiába vártak az újabb részekre, saját kezükbe vették a dolgot, és nekiláttak maguk megírni a karakterek további történeteit – például arról, hogyan talál egymásra Spock és Kirk, mikor kettecskén egy lakatlan bolygón ragadnak.
Az internet megjelenésével aztán ez a – nevezzük így – irodalmi jelenség felfoghatatlan növekedésbe kezdett, demokratizálódott, ezzel párhuzamosan pedig természetesen nagyot vesztett az átlagminőségéből. Az általánosan elfogadott szabály az lett, hogy bárki bármiről írhat (az íróknak úgyis kevés esélyük van az internetes oldalakon terjedő tartalmak megállítására), amíg feltünteti az eredeti szerzőt, és nem csinál pénzt a történetekből.
Az emberek tehát írni kezdtek.
A legnépszerűbb történetek jelenleg minden rajongói irodalomnak szentelt oldalon a Harry Potter-, a K-pop- vagy a Marvel-karaktereket felvonultató sztorik. Lehetőleg minél több LMBTQ-karakterrel és explicit szexualitással.
Továbbra is vannak írók, akik pozitívan állnak a dologhoz; Douglas Adamsnek például a fanficek segítettek jobban megérteni a Galaxis útikalauz stopposoknak párhuzamos univerzumait, de maga J. K. Rowling sem bánja, hogy a karaktereiről írnak. Az Interjú a vámpírral írónője, Anne Rice ellenben hevesen védte a rajongóktól szereplőit: „Nem engedélyezem a fanfictiont. A karaktereim szerzői jogvédelem alatt állnak. Borzasztóan felzaklat, ha csak rágondolok is a karaktereimet felhasználó rajongói fikciókra. Tiszteletben kell tartaniuk a kívánságomat” – írta a rajongóinak címzett levélben, majd állítólag egyesével meg is fenyegette azokat, akik a szereplőiről írtak online fórumokon.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="2736" width="4105" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Valószínűleg nem sokban hasonlítanak a huszadik század elején alapított Sherlock Holmes-klubok tagjai, a Spockot és Kirköt összeboronáló sci-fi-rajongók, a kannibál pónikról író netezők és mondjuk, Tom Stoppard, aki meg Rosencrantzot és Guildensternt vette kölcsön Shakespeare-től, pedig valójában mind ugyanazt csinálták: újragondolták a konvencionális szerző-olvasó/néző kapcsolatot, az írók egyeduralmát az általuk alkotott világ és karakterek felett, azt az olvasói/nézői hagyományt, melyben a fogyasztó passzív befogadója a történetnek, a kommunikáció pedig kizárólag egy irányban zajlik. Párbeszédet teremtettek.
Harry Potter és a szexualitás forradalma
Harry Potter halott. Voldemort és halálfalói előbb uralmuk alá hajtották Európát, aztán módszeresen kiirtották a Főnix Rendjének még meglévő tagjait. Egyedül Hermione maradt életben, ennek azonban cseppet sem örül, a harcok lezárultával ugyanis egy Margaret Atwood-féle disztópiában találja magát: a háború során drasztikusan megfogyatkozott varázsló népességet a Sötét Nagyúr elrendezett házasságokkal és szülésre tartott szexrabszolgákkal igyekszik újratölteni. Hermionét a Malfoy-házba adják „szolgálólánynak”, hogy utódokat szüljön Dracónak, a halálfalók rettegett tábornokának – ilyen derűsen kezdődik a Manacled, az utóbbi évek egyik legsikeresebb fanfictionje.
Sen Lin Yu ázsiai-amerikai írónő először 2018-ban közzétett, 900 oldalas alternatív Harry Potter-befejezését mára több mint tizenhatmilliószor töltötték le, tizenöt nyelvre lefordították, a Booktok egyik legfelkapottabb témája lett. Egy egész iparág indult az amúgy ingyenesen elérhető könyv pénzzé tételére: kézzel kötött kiadások, művészi illusztrációk, a Hermione és Draco párost ábrázoló bögrék, kulcstartók, pulóverek. Mindenki keresett a dolgon, csak az írónő nem.
A fanfiction ugyanis hagyományosan gift economyként, azaz ajándékgazdaságként működik: az írók nem kérnek pénzt a történeteikért az amatőr írományokat megosztó oldalakon – mint a Wattpad, az Archive of Our Own (AO3) vagy a Fanfiction.net–, cserébe a közösség önkéntes szerkesztőként, próbaolvasóként, véleményezőként működik közre. Éppen ezért a ritka alkalmakkor, mikor egy kiadó könyvüzletet ajánl egy fanfiction írónak, általában nagy felháborodás övezi a dolgot: a publikálással a szerző nemcsak „visszaveszi” a művét – hiszen ilyenkor az eredeti írás rendszerint lekerül ezekről az oldalakról, ráadásul a számtalan közreműködő olvasószerkesztőt nem szokás bevenni a buliba –, de a közösség alapelvét is elárulja. Pénzt akar keresni a munkájával!
Az ilyesfajta morális dilemmák azért jellemzően nem állítják meg az írókat, ha felcsillan a publikálás lehetősége: az elmúlt évtizedekben számos híres példa akadt a fanfictionként induló, majd – a karakternevektől és az eredeti műre utaló részletektől a jogi aggályok miatt gondosan megtisztítva – a mainstream könyvpiacra (és jó párszor a filmiparba is) betörő művekre:
- A fanfiction fogalmát E. L. James és a Szürke ötven árnyalata hozta be a köztudatba 2011-ben, a New York Times bestseller listájának élére katapultáló erotikus regénnyel, ami a kiadást megelőzően részleteiben már több fanfiction oldalon is olvasható volt, csak éppen akkoriban még Edwardnak és Bellának hívták a főszereplőit az Alkonyat nyomán.
- Az Alkonyatból inspirálódott Lauren Billings és Christina Hobbs is (habár E. L. Jameshez hasonlóan első körben ezt igyekeztek eltitkolni), 2013-as könyvük, a Beautiful Bastard szintén fanfictionként indult, és szintén irodai környezetbe helyezte át a félénk lány és a sármos vámpírfiú történetét.
- A fanfictionön belül külön ágazatot képviselnek a valós személyekről írott történetek, amelyek között elképesztő túlreprezentáltságot élvez egy bizonyos göndör brit énekes srác. Harry Stylesról ezer meg ezer történet született az évek során, amiknek nagy része furcsamód macsó rosszfiúként ábrázolja az amúgy igen jó hírnévnek örvendő énekest. Ilyenek voltak az Anna Todd által írt, egyetemi románcot felvázoló történetek is, amelyekre egy fanfictionöket fürkésző ügynök gyorsan le is csapott; így született meg a később filmvásznat is megjáró Miután-sorozat. (Sokan emlegetik a nemrég megjelent, Anne Hathaway főszereplésével készült A rólad alkotott képet és az alapjául szolgáló könyvet is Harry Styles-fanfictionként, az írónő azonban hevesen tagadja, hogy az volna.)
- Az egyik legfrissebb példa Ali Hazelwood bemutatkozó regénye, a magyarul is olvasható The Love Hypothesis (A szerelem képlete), ami egyrészt instant bestseller-szerzőt csinált Hazelwoodból, másrészt az első kiadásra kerülő Star Wars-fanfiction volt: eredetileg ugyanis Kylo Ren és Rey románcaként íródott. Hazelwoodnak sem kellett sokáig ügynököt keresnie: miután kiírta az oldalán, hogy azon gondolkodik, hogy regénybe szedi az AO3-n publikált történeteket, az ügynökség kereste fel őt.
- Nemsokára pedig Sen Lin Yu Manacled-je is a könyvesboltok polcaira költözik, 2025-ben a Penguin Random House kiadásában jelenik meg (immár a Harry Potter világát levetkőzve) Alchemised címmel – és valószínűleg a magyar piacon is kapható lesz. (Ezzel együtt a hivatalos online oldalakról eltűnik majd.)
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="2000" width="3000" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A rajongói fikcióként induló műveknél láthatóan az a tendencia, hogy a könyvpiacra való betöréssel párhuzamosan megszűnnek fanfictionök lenni: lerázzák magukról az inspirációt adó mű jegyeit, és eredeti alkotássá avanzsálnak. Ezt nyilván a komplex jogi háttér is indokolja (hogy mit és hogyan lehet felhasználni egy fikciós regény tartalmából, az kevéssé körvonalazott kérdés), de egyfajta szintlépésnek is tekinthető: míg a fanfiction írókat sokszor éri az a kritika, hogy azért írnak mások munkáit felhasználva, mert önállóan képtelenek lennének a világ- és karakteralkotásra, addig a „nagybetűs” írók arról ismerszenek meg, hogy történeteik és szereplőik a sajátjaik.
Ugyanakkor az is jól látszik a példákból, hogy (egyelőre legalábbis) a romantikus történetek számára vált járhatóvá a fanfiction oldalakról a könyvesboltokba vezető út, de a műfaj egyik legtöbbször hangoztatott kritikája, a történetek írott pornóvá alakítása is joggal vethető fel ezeknél a műveknél. Nemcsak erotikus jelenetből, de sötétebb, traumákkal, erőszakkal, depresszióval, függőségekkel foglalkozó történetszálakból is jellemzően több akad a rajongói irodalomban, mint a feldolgozott eredetikben. Ha pedig visszatekintünk az online fanfiction oldalakra, még drasztikusabb a helyzet: rengeteg az explicit szexualitás és erőszak, az eredeti történetektől a végletekig elrugaszkodó (sokszor queer) párosítás, horrorisztikus cselekményszál, na meg teljesen bizarr, például élettelen tárgyakkal kialakuló románc.
A transzkérdésben igen aktívan felszólaló, sokak által transzfóbiával vádolt J.K. Rowlingtól például hiába várja a kedves olvasó, hogy LMBTQ-karaktereket pakoljon a könyveibe (a varázslóiskola bohókás igazgatóját, Albus Dumbledore-t ugyan utólag hivatalosan meleggé nyilvánította, de azért túlzás lenne vele kipipálni a queer-reprezentáció kérdését – a történeten belül ez a szál egy pillanatra sem került elő). Hogy a népszerű fikciós irodalmi alkotásokba – pláne gyerekkönyvekbe – kellenek-e LMBTQ-karakterek, arról ugye megoszlanak a vélemények, mindenesetre sokan vágynak ierre. Ha pedig a hegy nem megy Mohamedhez, hát megírják maguk a rajongók, milyen lenne, ha Harry történetesen Ronnal vagy épp Draco Malfoy-jal jönne össze.
Nem csak a queer szereplők, de például a különböző etnikumok is nagyobb szerepet kapnak itt: a fanfictionök lelkesen színezik újra a hagyományosan fehér, hetero karakterekkel benépesített fantasy-világokat. Nagy hangsúly kerül az önálló, komplex, szerelmi szálaktól sokszor teljesen mentes női karakterekre is – talán attól sem függetlenül, hogy a fanfictionre általánosan jellemző, hogy sok a női író és olvasó. És nemcsak reprezentációs kérdésekben, de tulajdonképpen bármiben korrigálhatóvá válnak itt az írók által elkövetett (vélt vagy valós) hibák, mulasztások, figyelmetlenségek vagy logikai bukfencek.
Itthon is rajta tartják a szemüket a kiadók
Bár a magyar kiadókra egyelőre nem jellemző, hogy olyan célzottan foglalkozzanak fanfictionökkel, mint a kifejezetten Wattpaden és AO3-n kutakodó külföldi könyves ügynökök, a fanfiction-szerzők azért már itthon sem ismeretlenek.
A Harry Potter-sorozatot is gondozó Central Kiadói Csoport (a könyvkiadó a 24.hu-t is megjelentető Central Médiacsoporttal azonos tulajdonoshoz tartozik – a szerk.) ügyvezető igazgatója, Marosi László szerint általában azok adják a fejüket fanfiction írására, akik maguk is a mostanság legnépszerűbb műfajokat; fantasyt, new adultot vagy sci-fit olvasnak, a rajongói oldalakon kezdett hobbi-írásból pedig nem ritka, hogy sikeres szerzői pálya épül.
Ez a jelenség már a hazai piacra is elért, mi is olvastunk már olyan, frissen debütáló szerzőktől, akik ezekből a népszerű műfajokból táplálkozva először sikeres fanfictionöket írtak, aztán elkezdtek a saját szakállukra sci-fit, fantasyt vagy esetleg a kettő egyvelegét írni, és ebből aztán nagy sikerrel könyvet is el tudtak adni
– mondta el lapunknak. A fanfiction oldalak és közösségek remekül funkcionálnak a kezdő írók inkubátoraként: egyrészt az írásgyakorlatokhoz hasonlóan próbálgathatja itt az ember a szárnyait, másrészt visszacsatolást is kap a munkájáról.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1521" width="2200" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Hogy J. K. Rowling varázsvilága az egyik legnépszerűbb alapanyag, amit rajongók ezrei dolgoznak át, az Marosi László szerint nem meglepő: „A Harry Potter gyakorlatilag a világ egyik legnépszerűbb könyvsorozata, jelenlegi információink szerint több mint hatszáz millió példányt adtak már el ezekből a könyvekből. Az emberek nagyon várják az általános folytatást, szeretnének többet látni a történetből, szereplőkből. Adja magát, hogy ebből a sorozatból készüljön a legtöbb fanfiction.”
Noha a kiadó ezzel a piaccal (egyelőre) nem foglalkozik, azért rajta tartják a szemüket, a rajongók aktivitásának pedig kifejezetten örülnek: az általuk írt történetek fenntartják – vagy tovább fokozzák – az érdeklődést az eredeti könyvek iránt.
Ekkorra ugyan már nem sok köze volt a Harry Potterhez (az írónő kitalált hozzá egy új világot, megváltoztatta kissé a történetet, Hermione és Malfoy pedig új nevet kaptak), mégsem meglepő, hogy első körben épp a Rowling-könyveket is gondozó kiadó imprintjéhez, az Animus Könyvekhez került: ha egy kiadó erős egy zsánerben és megvan a közönség-bázisa, akkor a külföldi ügynökségek rendszerint őket keresik fel a műfajba tartozó művekkel.
Az Alchemisedot értékesítő ügynökség is igyekezett a könyvet Európa-szerte a Harry Pottert gondozó kiadókhoz eljuttatni. Az Animusnál végül nem jártak sikerrel, a kiadó úgy döntött, a dark fantasy regény nem illene a portfóliójukba. „Úgy emlékszem, hogy egy jól megírt könyv volt, véleményezte is a szerkesztőségünk, egyszerűen ez a műfaj nem illett a mi kínálatunkba. Teljesen biztos vagyok benne, hogy egy másik kiadó örömmel megvásárolta, és kiadják magyarul is. Ha valaminek ilyen nemzetközi sikere van, az általában itthon is elkel” – mondta Marosi László.
A Harry Potter-sorozat szerződött kiadójaként egyébként elég jó rálátásuk van arra, milyen sokan élnek vissza a varázsvilág népszerűségével, egy Harry Potter-fanfictionre alapozott könyvnél nekik egészen biztosan egyeztetniük kéne a jogtulajdonosokkal.
Itthon is megszámlálhatatlan gyerektábor, esemény, cukrászda, bolt, étterem, satöbbi használja – általában jogosulatlanul – magát a Harry Potter brandet. Mi hivatalos partnerként nagyon szigorúan veszünk mindenfajta felhasználást, ahhoz, hogy egy Harry Potterre akár csak részleteiben alapozó könyvet kiadjunk, egészen biztosan egyeztetnünk kellene a brit ügynökséggel. Ennek a jogi háttere egyébként eléggé komplex, nem biztos, hogy más kiadónál is szükségesnek ítélnék az egyeztetést, ha nem konkrét szövegrészletek származnak az eredeti könyvekből. Megkockáztatom, hogyha a Penguin Random House rábólintott erre a könyvre, akkor ők már rég lefolytatták ezt az egyeztetést
– fogalmaz Marosi László.
Nehéz előre megjósolni a könyviparban, mi lesz népszerű a következő időszakban, az mindenesetre a Central Kiadói Csoport figyelő tekintete miatt is valószínűnek tűnik, hogy, miután az elmúlt években a fanfictionök betörtek a piacra, a közeljövőben nem mennek sehová, sőt. Hogy ez az eredeti irodalmi művek végével fenyegetne, attól aligha kell tartani. Abban viszont, úgy tűnik, a végtelen számú olvashatatlanul rossz fanfiction ellenére is reménykedhetünk, hogy az elkötelezett, de kritikusan olvasó és alkotó rajongók némi önreflexióra sarkallják az irodalmi fősodort.