Novák Katalin és Magyar Péter helyett a transzgenerációs traumák lettek az idei ARC főszereplői

Az ARC kiállítás az elmúlt években egyfajta kreatív látleletévé vált a magyar közéletnek: egy kényelmesen besétálható időkapszulává, ahol szórakoztató és kevésbé szórakoztató formában kerülnek feldolgozásra azok az ügyek, kérdések, problémák, amik épp a leginkább foglalkoztatják a magyar embereket – na meg, amik a legfrappánsabban óriásplakátra adaptálhatók. Ennek megfelelően a legtöbb pályamű jellemzően konkrét közéleti ügyet, körvonalaiból is könnyen felismerhető politikust vagy a maga végtelen egyszerűségében könnyen megidézhető kormánypropagandát jelenít meg/figuráz ki. Ezt tavaly már kicsit túl is tolta a kiállítás, amikor teljesen leuralták a tárlatot a semmibe kígyózó lombkorona sétányok, az ádáz padháború, az einstandolt Balaton és a fóliázás minden mennyiségben.

Azt senki sem mondhatja, hogy idén ne lett volna elég muníció közéleti balhéból, az egész országot izgalomban tartó eseményből és karakterből (idén volt csak igazán!), a pályázók és a pályaművekből válogató zsűri azonban mintha mostanra belefáradt volna a mémgyárakat év eleje óta kitartóan működésben tartó kegyelmi botrányba és Magyar Péterbe. Politikus idén alig-alig tűnik fel a plakátokon.

Az egyik erős kivétel a Borz-díjat elhozó, azaz a legkedélyborzolóbbnak kikiáltott alkotás, a Gézamalac néven futó alkotó Magyar pétermesék címet viselő plakátja, ami a magyar népmesék motívumtárát egészíti ki közszereplőkkel. Így lesz Magyarból (igazatszóló?) juhászlegény, a Mészáros-Várkonyi párosból mesebeli király és királyné, Rogán Antalból meg tüzes paripát megülő lovag. De második helyezést ért a politikusok arcát ugyan nem tartalmazó, de konkrét közszereplők címereit megfestő alkotás is (Varga László: Új arisztokrata családok), ami előtt el lehet tölteni egy kis időt a jelképek bogarászásával.

A kiállítás fő témája viszont ezúttal valóban a meghirdetett hívószó, a Család? (így, kérdőjellel), ez a téma pedig láthatóan sokakat megihletett, s nemcsak közügyek, de személyes történetek mentén is. Alkoholista apukák, telefonfüggő gyerekek, transzgenerációs traumák az idei ARC főszereplői, de azért megjelennek a lefóliázott melegpárok, a Covidba fulladó gyermektervezés, illetve a sokgyerekes anyukák és a szülésznők panaszai is.

– Anyu, Apu! Itt az első traumám! Most mit kell vele csinálni?

– Ó, pont ugyanezt kérdeztem én is a Nagyitól a te korodban! Gyere, édesem, megmutatjuk Apuval!

– teremt pár sorral thrillerbe illő feszültséget Safranek Zita Családi örökség című munkája, és bár ne értené mindenki pontosan, miről is van itt szó.

Bensőségesebb témák ezek a szokásos politikus kinevettetésnél, nem is mosolygunk idén olyan önfeledten az ARC plakátjai között bóklászva (azért vannak kacagtató gyöngyszemek, például: „Az egyik szemem sír, a másik szürkehályog műtéti időpontra vár”). „A család az vajon mi? Te tudod? Nemzetünk nagyjai tudni vélik, de ezt ők sem gondolhatják komolyan” – fogalmazott a pályázati felhívás, a versenyzők válasza pedig igen lehangoló: jellemzően vagy a gyermekkori traumákat, vagy a családtervezés kilátástalanságát juttatta eszükbe a témafelvetés.

Az idei tárlat darázsfészekbe nyúlt ezzel a témával, a család nagyon előtérben van most a közbeszédben. Lehetnek vitáink arról, hogyan írjuk le, mi a fogalma vagy a definíciója, de a család az ember legszervesebb része. Nagyon fontos, hogy beszéljünk a családról, és nagyon fontos, hogy ne egyféleképpen beszéljünk róla: gondoljuk át mit jelent

– mondta a kiállítás megnyitóján Karácsony Gergely, aki szerint a plakátokon egyaránt felsejlik a liberális „a család az család” megfogalmazás, valamint a kormány szigorúbb családfogalma: ez a kétféle értelmezés ütközik egymással az idei ARC-on.

Van azért idén is némi önismétlés és lapos poén, ami átcsúszott a szűrőn, nem a mostani lesz a legemlékezetesebb gyűjtemény, de továbbra is megéri kimenni a kiállításra, már csak a nagyjából gyűlöletmentes óriásplakátok jelentette változatosság miatt is. Azt azért túlzás lenne állítani, hogy a közélet teljesen kiszorult a palettáról: fel-feltűnik a ferihegyi reptér, az alföldi táj előtt mosolygó kínai-magyar család, Csád, meg a rendszer- és korrupciókritika, de korántsem olyan túlsúlyban, mint az elmúlt években.

Az első helyezettet azért egy egészen konkrét ügyre utaló, bár a család tematikától sem független pályamunka nyerte el, Rivasz Gergő Haszonélvezeti jog című, húsbavágó képe, ami a bicskei gyermekotthon pedofilbotrányára játszik rá. Ez kétségkívül az év legtöbbeket megmozgató ügye volt, ami ráadásul oldalaktól és pártoktól függetlenül botránkoztatta meg a teljes magyar közvéleményt.

A kiállítás legjellemzőbb darabja viszont az a metaplakát, ami egyszerre mutat rá az ARC gyakran kritizált, repetitív sopánkodására, ugyanakkor nemes egyszerűséggel összefoglalja a sokak által hosszú évek óta érzett kilátástalanságot.

Rosszabbul élünk, mint valaha

– hirdeti.

A 24. ARC október 13-ig szokás szerint éjjel-nappal ingyenesen megtekinthető az újbudai Bikás parkban.