Miért a harmincéves A remény rabjai lett a világ kedvenc filmje?

Sétáljunk ki az utcára! Egymás mellett a bankfiók, a közért és a virágüzlet. Mi a közös a banki ügyintézőben, a pénztárosban és a virágkötőben? Az, hogy mindhárman szeretik A remény rabjait.

A remény rabjait ugyanis mindenki szereti.

Olyannyira, hogy a világ legnagyobb online filmes adatbázisában, az IMDb-n évek óta ez a film vezeti a legjobb filmek toplistáját. 2,9 millió felhasználó szavazott rá és adott neki magas pontszámot. Ezzel Frank Darabont rendezése megelőzte A keresztapát és a harmadik helyre felkapaszkodott Batman-filmet, A sötét lovagot.

Miért alakult így? Több válaszunk is van. Az első banális: A sötét lovag 2008-as bemutatója után az elvakult Batman-rajongók annyira szerették volna, hogy új kedvencük átvegye a vezetést a toplistán, hogy stratégiai hadmozdulattal lepontozták az akkor még élen álló A keresztapát. A sötét lovag teljes hatalomátvételéhez így is kevesen voltak, viszont helyzetbe hozták az ezüstérmest, A remény rabjait, amely így az élre tört, és azóta is ott tanyázik. Az IMDb persze ma már nem olyan fontos igazodási pont, mint a kétezres években, de ez csak még világosabbá teszi, hogy Darabont filmjének elsőségét ezen a felületen jelen állás szerint nem veszélyezteti semmi.

A másik válaszkísérletünk A remény rabjait övező, egyöntetű szeretet megmagyarázására távlatosabb, és végre elszakad az olyan gyermeteg, bár kétségkívül szórakoztató játékoktól, mint a műalkotások pontozása az interneten.

A remény rabjaiból sugárzik valami egyetemes, könnyen érthető és léleknemesítő humánum. Olyan, mint főhőse, az ártatlanul elítélt, kikezdhetetlen integritású Andy Dufresne: jó érzés a közelében lenni.

Hogyan érte el ezt a minőséget az író-rendező (amúgy magyar származású) Darabont?

Gyerekgyilkosból drága öregúr

Elég meglepő, hogy az emberi méltóság megőrzésének e példafilmje éppen a rémkirályként emlegetett Stephen King elbeszéléséből készült. Aki viszont nem csak az író klasszikus horrorjait ismeri, tudhatja, hogy a saját gyerekkorának időszakában, az ötvenes években játszódó műveiben King is szelídebb, olykor egyenesen nosztalgikus hangot üt meg. Különösen így van ez két, gyerekhősöket a középpontba állító munkájában, az Állj ki mellettem!-ben és az Atlantisz gyermekeiben. Előbbi novellából készült az Állj mellém!, egy másik rangos King-filmadaptáció, amelyben A remény rabjaihoz hasonlóan ugyancsak fontos szerep jut a bajtársiasságnak és az összetartásnak (a fantasyhoz közelebb húzó regény, az Atlantisz gyermekei Anthony Hopkins-os filmváltozata nem aratott sikert).

A remény rabjai irodalmi eredetije nyersebb és színtelenebb, mint a Thomas Newman hömpölygő vonósaival alázenélt adaptáció. Darabont filmjében egy kicsit minden rab nemesebb lélek. Hogy csak egyetlen, jelzésértékű különbséget említsünk: a filmből nem derül ki, miért is kapott életfogytig szóló börtönbüntetést Red, a történet elbeszélője, vagy éppen Brooks, a kicsi varjút nevelgető, intézményfüggősége miatt aztán szabadulása után az öngyilkosságba menekülő öregúr.

King nem szemérmeskedik. Red egykedvűen tudatja az olvasóval, hogy az életbiztosítás felmarkolása céljából megberhelte a féket fiatal felesége autójában („arra nem számítottam, hogy el akarja fuvarozni a szomszédasszonyt meg annak a csecsemőjét is”), Brooks pedig megölte a feleségét és a lányát, miután veszített pókeren.

Ha ezek az információk a filmből is kiderülnének, a Brooksot játszó James Whitmore máris egy kicsit kevésbé tűnne angyalinak.

King ráadásul ugrál az időben, a negyvenes évek végéről előreugrik a hatvanas évekre, amikor már Andy Dufresne a börtönigazgató kedvence – mivel pénz- és adóügyi szakértelmével segít neki tisztára mosni a rabok ingyenmunkájával szerzett bevételt –, majd visszatér a megelőző évtizedre, hogy összefoglalja, akkor hogyan alakult Andy börtönélete. Red csapongó elbeszélésmódja és általában véve a szigorúan az ő nézőpontjára korlátozódó történet miatt Andyhez is nehezebb közel kerülni, ha csak az elbeszélést ismerjük. Darabont filmjében viszont Andy Dufresne igazi hős.

Az őt alakító Tim Robbins éppen nemrég nyilatkozta nekünk, hogy Darabont forgatókönyve egyszerűen a legjobb volt, amivel színészi pályája során megkeresték. Robbins maga is évtizedek óta ír és rendez, ezért a véleményét a szokásos, kollegiális méltatásoknál egy fokkal komolyabban vehetjük. Darabont valóban tanítani való precizitással és arányérzékkel egyenesítette ki és formálta drámaivá King sokkal inkább kihagyásokra és anekdotákra építő írását. Kezei között A remény rabjai klasszikus tapintású, művészfilmes megoldásokat is alkalmazó férfimelodrámává alakult.

Az életfogytos, aki tudja élvezni az életet

Mi művészfilmes, és mi melodrámai Darabont filmjében? Egyértelmű, hogy a legtöbb hollywoodi börtönfilmhez képest A remény rabjaiban sokkal kevesebb az akció és több a távolba néző, középkorú férfiakról készült közelkép.

A hollywoodi börtönfilm általában a gengszterfilmek szereplőgárdáját és a thriller hatásmechanizmusát veszi kölcsön: keménykötésű, de a bűneikért megfizetett bűnözők tervezik a nagy szökést, vagy mérik össze az erejüket náluk sokkal elvetemültebb gazfickókkal. Az olyan, klasszikus börtönfilmes hősök, mint Spencer Tracy a 20 000 év a Sing Singben című filmben vagy Burt Lancaster a Brute Force-ban, általában sokkal többet pofozkodnak és szervezkednek, mint Andy Dufresne. Persze, tudjuk, hogy Andy is húsz éven át véste a falat, de ezt Darabont ravasz rejtélydramaturgiával csak a történet végén hozza a tudomásunkra.

A remény rabjai hősei jóval közelebb állnak egy Hollywoodban is nagyra becsült, klasszikus európai művészfilm főalakjaihoz. Jean Renoir A nagy ábrándjának hadifoglyairól van szó, akik Jean Gabin vezetésével szintén szökést fontolgatnak, de maguk sem tudják, meddig kerülhetik el a végzetüket. Meg-megállnak a hadifogolytábor kerítésénél vagy az őket bújtató falusiak ablakában, és valahogy úgy veszik számba, mijük is maradt az életben, mint Andy a több mint fél évszázaddal későbbi A remény rabjaiban. Tényleg, mi is?

Leginkább a lehetőség, hogy mélyen elbeszélgessünk rabtársunkkal, megosszuk vele a fejadagunkat, és méltó módon segítsünk neki meghalni.

Renoir remekművéhez hasonlóan A remény rabjaiban is a bajtársiasságra és az emberi méltóság megőrzésére kerül át a hangsúly. Hollywoodi filmről lévén szó, ezt előzékenyen el is mondják a nézőknek. „Van valami odabent, amit soha nem vehetnek el. A remény.” Vagy:

Élni akarsz jobban vagy meghalni? Átkozottul jó kérdés.

Darabont olyan magabiztosan és áradóan mesél, hogy szinte észre sem vesszük, milyen messzire kerül a Shawshank börtön világa a valódi börtönöktől. A történet eleje még közelebb áll a valósághoz. Látjuk, hogy odabent mindennaposak a verések – a fősmasszer, Hadley rögtön Andy első napján agyonver egy másik, újonc rabot – és a nemi erőszak. Később viszont, ahogy Andyt megtalálja új hivatása a börtönigazgató könyvelőjeként, ő és barátai is kivételezett helyzetbe kerülnek. A játékidő második felében Andy újonnan létrehozott könyvtárában piszmognak börtönmunka gyanánt, ami szabad emberként is eléggé vonzó elfoglaltság.

Darabont nem hagy elfeledkezni a börtönélet csigalassúsággal haladó, saját idejéről, a kegyetlenségéről viszont idővel eltereli a figyelmünket.

Melodrámai közelítésmódjának része, hogy előtérbe kerülnek a hősök érzelmei: hogyan tudják megőrizni saját egyéniségük nemesebbik oldalát, hogyan mentik meg halhatatlan lelküket? Az első, igazán érzelmes pillanat alighanem az, amikor Andy kéretlenül adótanácsadást nyújt Hadley-nek, aki először ráförmed („ezt a buzit baleset fogja érni!”), utóbb viszont elfogadja a segítséget, és még pár üveg sört is szerez a rendszámüzem tetején kátrányozó raboknak. „Még ez a kapitális barom is tudott nagylelkű lenni” – mondja Red, és a saját otthonukban bütykölgető, szabad emberekhez hasonlítja magukat, amitől minden, legalább egy lakásfelújítást már átvészelt férfinéző szemét elfutja a könny.

Később aztán az érzelmek kiáradása – megint csak a melodrámai hagyományokhoz illeszkedve – összekapcsolódik a zenével. Arra a jelenetre gondolunk, amikor Andy magára zárja a parancsnoki iroda ajtaját, és egész Shawshanket elkápráztatja a lemezjátszóról kihangosított Mozart-áriával. „A mai napig fogalmam sincs róla, miről énekelt az a két olasz nő. De az az igazság, hogy nem is érdekel. Van, amit jobb nem kimondani” – érkezik a tanulság Redtől, igazolva a műfajban gyakori megoldást, amikor a képek és a zene veszik át az érzelemkifejezés feladatát a párbeszédektől.

Andy soha nem hagyja el magát. Segítenek neki Mozarton kívül az olvasmányai, aztán az érckalapács, amellyel alagutat ás, és a Rita Hayworth-ös, Marilyn Monroe-s, Raquel Welch-es plakátok, amelyekkel eltakarja a cellája falán tátongó lyukat. Barátságokat köt és könyvtárat épít. Kétszeres életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, két olyan gyilkosságért, amit nem követett el, mégis tudja élvezni az életet.

Csoda-e, ha olyan sokan szeretünk ebből a filmből hitet meríteni, hogy az életünk minden viszontagság ellenére igenis méltósággal folytatható?

Amit ennyien szeretnek, az gyanús

Persze, azt is mondhatjuk, hogy ez a humanista mese, ez az erkölcsi példázat, a winckelmanni klasszicista tézis, a „nemes egyszerűség és csendes nagyság” fegyencekre alkalmazott és hollywoodiasan átszínezett megfilmesítése nem más, mint szentimentális giccs. Nem feltétlenül azért, mert a stílusa giccses – Darabont megtartotta King durvább mondatait, Roger Deakins operatőr pedig nem giccses felvételeket szokott készíteni, hanem fenségeseket –, hanem azért, mert hazudik.

Hazudik arról, mi lesz velünk az életfogytig tartó börtönbüntetés alatt, mert nem létezik, hogy olyan tiszták, nagyvonalúak és bátrak maradjunk, mint Andy Dufresne.

Ám Darabont remekül ismerte fel, hogy ebben végül is nem lehetünk biztosak. A remény rabjai közönsége nem életfogytig tartó börtönbüntetését tölti, akik pedig oda kerülnek, nem szokták tájékoztatni a nyilvánosságot, hogy tudtak-e annyira erősek maradni, mint Andy. Lehet, hogy a film megszépíti a börtönvalóságot, de az is elképzelhető, pontosabban szeretnénk azt hinni, hogy tényleg lehetséges ilyen nemesnek maradni odabent.

Ez a kérdés persze jellegzetesen férfidilemmaként jelenik meg a filmben, és biztosra vehetjük, hogy A remény rabjai rajongói vagy inkább tisztelői túlnyomórészt férfiak. Ami azt illeti, az „apufilm” kifejezést pont az olyan filmekre találták ki, mint A remény rabjai, amelyek az élet viharjaiban egyenes gerinccel helytálló, tevékeny kisemberről szólnak (apufilmnek lehetne mondani a legtöbb hollywoodi westernt, háborús és sportfilmet is).

Eközben az is igaz, hogy az érzéseiket szokatlanul nyíltan – a múlt század közepén, Maine államban raboskodó gyilkosokhoz képest talán nem egészen hitelesen – szavakba öntő férfihősök a női nézőknek is érdekesebbé tehetik A remény rabjait más, akciódúsabb, de együgyűbb börtönfilmeknél. A melodrámát egyébként is gyakran nevezik női műfajnak az érzelmi és lelki kihívások hangsúlyos megjelenítése miatt, és e tekintetben A remény rabjai sem okoz csalódást.

Beletelt némi időbe, mire minden megszólított közönségréteg belátta, hogy A remény rabjainak a kedvenc filmjei között a helye. 1994 őszén az amerikai mozikban megbukott a film: 16 millió dollárt keresett 25 milliós gyártási költsége ellenében, ami messze elmaradt az év két másik, nagy amerikai filmsikere, a Forrest Gump és a Ponyvaregény eredményeitől. A szakma jobban értékelte, és hét Oscar-díjra jelölték, de egyet sem nyert el. A következő évben viszont videón szárnyra kapott, és az éves kölcsönzési toplista élén végzett. Két évre rá Ted Turner médiamogul megvásárolta a filmet gyártó Castle Rock produkciós céget, és ettől kezdve szinte ingyen tűzhette műsorra A remény rabjait a saját tévécsatornáján, a TNT-n.

Az ezredfordulóra A remény rabjai bebiztosította helyét a kilencvenes évek legismertebb és legkedveltebb filmjei között, ahogy színészeinek imázsát is kifaragta.

Darabont filmjének köszönhetően Morgan Freeman hátralévő élete minden napjára jutna egy narrátorszerep, a bölcs és mindentudó Red karakterének logikus továbbgondolásaként pedig néhány évvel később, A minden6óban már magát Istent játszotta el.

A remény rabjai azért is találhatta meg a közönségét videón, dvd-n és a tévében, mert ideális családi filmként mindkét nem és minden korosztály számára tartogat megszívlelendő tanulságokat (talán a kisgyerekek kivételével). Hívószavát és központi témáját, a reményt végül is saját érzelmünkként ismerjük fel.

Csak remélni tudjuk, hogy Andy Dufresne-hez hasonló helyzetbe kerülve, az igazságszolgáltatási rendszer kárvallottjaként belőlünk sem lehetne kiölni a méltóságunkat.

Bárkit elítélhetnek ártatlanul, a banki ügyintézőt, a pénztárost és a virágkötőt is, de él a remény, hogy személyiségünk magját a börtönélet kínjai sem kezdhetik ki. Ha a külső, társadalmi rend ellenünk is fordul, idebent, a lelkünkben még rend honol.

És persze Frank Darabont filmje segít értékelni azt is, amit máskor adottságnak veszünk. A remény rabjai minden egyes újranézése közben hálásak vagyunk, hogy Andyvel, Reddel és a többi életfogytossal ellentétben mi bármikor kisétálhatunk az utcára.