Hány apokalipszis után kezd el az ember a világvégének drukkolni?

A My Chemical Romance sokoldalú frontembere, Gerard Way mindig is nagy képregényrajongó volt, közeli ismerősei nem is lepődtek meg, mikor 2007-ben írt egy történetet egy csapat örökbefogadott szuperhős gyerekről. Nem úgy a világ: a legtöbben azt feltételezték, a hírességek kötelező könyvkiadási körét igyekszik letudni valami silány mesével. Hamar kiderült, hogy nem erről van szó. Az Esernyő Akadémia a maga vad kreativitásával és meglepő mélységeivel előbb a képregénypiacot, majd a képernyőket is meghódította. A Netflixen futó sorozat most a negyedik évadával kissé kiábrándító lezáráshoz ért, a történet azonban még nem ér itt véget.

Az Esernyő Akadémia szuperhős ex-növendékeinek van egy kellemetlen szokásuk: akárhova mennek, rövid időn belül előidézik a világvégét. Néha még csak nem is tehetnek róla. Három évad alatt eddig három apokalipszissel néztek szembe (jóllehet a megküzdési stratégiájuk egyelőre inkább a lelécelés, mint a világmegmentés), amikor tehát a záró évadban feltűnnek a baljós jelek, és kongani kezdenek a vészharangok, már senki sem lepődik meg. Sem mi, sem maguk a szereplők, akik méltatlankodnak ugyan kicsit, de aztán nekilátnak még egyszer, utoljára megmenteni a világot.

Az Esernyő Akadémia amúgy is szemrebbenés nélkül használja fel a szuperhős zsáner összes létező kliséjét: árva gyerekek, szigorú milliárdos apafigura, időutazás, multiverzum, háttérben meghúzódó űrlényszál, téren és időn át közlekedő öltönyös ügynökök, és annyi világvége, amennyi a csövön kifér.

A sorozat mégsem hasonlít igazán semmire: az első évadokban olyan elánnal és olyan megnyerő stílusossággal gyúrta össze ezeket az ismert elemeket az őrültebbnél őrültebb ötletekkel, pörgős, vérben tocsogó harcokkal, elborult testvéri marakodással és teljesen random zenés-táncos jelenetekkel, hogy a zsúfolt végeredmény valahogy mégis végtelenül egyedinek hatott. (Tipikusan az a sorozat, aminél minden évad előtt visssza kell néznie az embernek, mi is történt az előzőekben, mert jellemzően csak a színes kavalkád rémlik.) Ebből mondjuk a negyedik évadra már nem sok maradt.

Christos Kalohoridis / Netflix

Gerard Way, aki a képregényeket Gabriel Bával közösen készítette (előbbi írta, utóbbi rajzolta őket), és producerként a lazán ezekre épülő Netflix-sorozatban is részt vesz, nem fukarkodik az inspirációi megnevezésével. Bőven merített például az X-menből és a Doom Patrolból is – ez utóbbi egyébként szintén kapott sorozat-feldolgozást, ami furcsamód épp Az Esernyő Aladémiával egy napon debütált a DC-nél, sokszor hasonlítják is össze őket. Az alapfelállás elég hasonló ezekhez a történetekhez: van egy fura/zseni/gazdag apafigura, aki befogad a borús viktoriánus kastélyába egy csapat, szuperképességgel bíró fiatalt, akik így együtt erednek a gonosz nyomába. Az Esernyő Akadémiában az apafigurát szó szerint kell érteni; mikor egy nap 1981-ben 43 nő hirtelen gyereket szül úgy, hogy a szülés előtti percekben még csak terhesek sem voltak, Reginald Hargreeves (Colm Feore), a titokzatos milliárdos összevásárol és adoptál belőlük, amennyit csak sikerül – összesen hetet –, és megalapítja az Esernyő Akadémiát. A gyereknevelésben (amihez olyan kiváló érzéke van, hogy képességük gyakorlati haszna szerinti sorrendben számoknak nevezi el a kölyköket) egy beszélő csimpánz komornyik és egy robotanyuka vannak a segítségére.

De Az Esernyő Akadémiát már kezdetben sem a csili-vili ifjúsági, bentlakásos szuperhős élet érdekelte, hanem, hogy mi jön azután. A diszfunkcionális család, amit az érzelmileg elérhetetlen (amúgy űrlény) milliárdos papa hagy maga után, mikor rejtélyes körülmények között elpatkol. A „normális életben” őrlődő, felnőtt korukra megkeseredett gyerek szuperhősök. A traumákat együtt elszenvedő (és sokszor egymásnak okozó) testvérek újra egymásra találása. Apokalipszis ide vagy oda, azért mégiscsak a család az első.

Ez a történet pedig annyira megtetszett Az Esernyő Akadémia alkotóinak, hogy négyszer is elmesélték: évadonként újra meg újra egymásra találnak a testvérek, miközben rendszerint a papa is felbukkan valamiképp (erre ugye egészen sok lehetőség kínálkozik az időutazástól a multiverzumon át a világegyetemet újraindító nagy piros gombig), közben pedig jön a világvége. Negyedszerre azért már hajlamos az ember az apokalipszisnek szurkolni, de az nem kétséges, hogy Az Esernyő Akadémia szíve a hét (később kicsit több) főszereplőben, bonyolult kapcsolataikban és a szépen kirajzolódó fejlődéstörténeteikben van. Miattuk valószínűleg akárhány évadot végignéznénk ebből az őrületből, bár a lezárás azért tényleg időszerű volt.

Az első évadot még kétdimenziós klisékként (a papa kedvence, a jó kislány, a kiközösített művész, a flúgos függő) kezdő karakterekből hamar hús-vér emberek, egyéniséggel, komplex háttérsztorikkal és állandóan egymásba ütköző motivációkkal bélelt szereplők lesznek, akiket egészen a harmadik évad közepéig ügyesen mozgat a sorozat.

A szuperhőslét tulajdonképpen nem a fő témája a történetnek, inkább apró kellemetlenség, amitől hőseink képtelenek szabadulni. Amilyen bőkezűen használja a kliséket, olyan elegánsan kerüli el Az Esernyő Akadémia, hogy önmagát túl komolyan vevő, moralizálgató hőstörténet legyen. Ehhez viszont a Marvelre is szükség volt.

Christos Kalohoridis / Netflix

Mikor a sorozat 2019-ben debütált a Netflixen, a szuperhősök épp virágkorukat élték: ebben az évben jött ki a minden valaha volt szuperhősfilmnél jobban várt Bosszúállók: Végjáték, a Marvel-univerzum harmadik fázisának nagy záróeposza. Bár azóta jó párszor hittük már azt, hogy leáldozóban van a szuperhősfilmek csillaga, ekkoriban a csapból is ők folytak.

És bár az MCU sikerei kétségkívül uralták a műfajt, azért közben meg is ágyaztak a következő generációs tartalmaknak: Gerard Way szerint ahhoz, hogy Az Esernyő Akadémia a maga fékevesztett abszurditásával és traumatizált, gyarló hőseivel képernyőkre kerülhessen, arra volt szükség, hogy a 2010-es évek jobbnál jobb képregényfilmjei először megszerettessék az emberekkel a műfajt.

Ezek a filmek már tényleg olyanok, mintha élő, lélegző képregények volnának. Az emberek most már készek mélyebbre menni a szuperhős-történetekkel, megbirkózni a diszfunkcionalitással, a démonokkal és a függőséggel. A mainstream képregényekben azonban nem igazán találni ilyen mély sztorikat

– fogalmazott a sorozat megjelenésekor.

2011-ben, mikor a Universal elkezdte fontolgatni, hogy filmet csinál Way és Bá képregényéből, még egy nagyon másmilyen verziót képzeltek el: „Abban az időben a világ még nem állt készen Az Esernyő Akadémiára, a Universal igyekezett valamennyire kiirtani belőle a furcsaságot, és én ennek nem igazán örültem” – mondta Way.

Márpedig Az Esernyő Akadémia legfontosabb jellemzője, hogy roppant stílusosan roppant furcsa: a karakterek jórészt teljesen kattantak, a világot hol egy robot testbe zárt aranyhal, hol a mézesmázosan kegyetlen Kate Walsh irányítja (a vendégszereplők egyébként ritkák, de különösen emlékezetesek, az utolsó évadban Nick Offerman és Megan Mullally tűnnek fel egy összeesküvés-elméletes szekta rajzfilmfiguráknak is beillő vezetőiként), a dimenziók között egy menetrend szerint közlekedő metrójárattal, az időben meg egy-egy hatalmas aktatáskával lehet utazgatni.

És miközben eltereli a figyelmünket a végeláthatatlan abszurditás, a sorozat óvatosan fel-felvillantja azokat a bizonyos mélyebb szálakat is, amiket Way emleget: Elliot Page nemváltását például kellemesen lazán építették be a történetbe, addigra azonban karaktere megélte, milyen volt a 60-as években meleg nőnek lenni, ahogy Emmy Raver-Lampman sem kerülhette el az időutazáskor, hogy saját bőrén tapasztalja meg a polgárjogi mozgalom kibontakozásának időszakát. De (a családi drámák minden mennyiségén túl) előkerül még

A záró évad igyekszik az utolsó háttérben maradt testvérnek is teret adni: ezúttal a korán elveszített, majd – hála a multiverzumnak – visszakapott Ben kerül a középpontba, ő kényszerül rendbe tenni kapcsolatait a családdal, sőt, még az is kiderül, hogyan halt meg annak idején. Ezzel párhuzamosan a többiekkel már láthatóan nem nagyon tudtak mit kezdeni az alkotók (talán ha nem ugyanaz a történet ismétlődne, több mozgásterük lenne), ők jobb híján össze-vissza kószálnak az évadban.

A hatra csökkentett epizódszámmal, botladozó cselekményével és elvarratlan szálaival igen elsietett lezárásnak bizonyult ez az évad, az utolsó pillanatok teljesen légből kapottnak tűnnek – hacsak nem jöttek rá egy ponton az alkotók, hogy már ők is inkább az apokalipszisnek szurkolnak –, de azért csurran-cseppen valami a megszokott és szeretett Esernyő Akadémia-stílusból. A történetnek igazából itt még nincs vége: Way és Bá nagyban készítik a képregényeket, amik továbbra is lazán kapcsolódnak csak a sorozathoz, így akár a nagy finálét is újra írhatják majd.

Az Esernyő Akadémia ennek ellenére sorozatként is kivételesen okos, szellemes, önironikus és emberi darab a tumultuózus szuperhősös műfajban, amiben éppen ezeket a jelzőket ritkán használja jó szívvel az ember.