„Mindent egy lapra tettem fel” – így került egy magyar lány a Yale színésziskolájába, ahonnan Meryl Streep is indult

Hogy kerül egy magyar lány a világhírű színészképzésre, ahol anno például Meryl Streep is tanult?

Nagyon hosszú folyamat volt ez, ami számomra a nyelvek iránti érdeklődéssel kezdődött; emiatt vonzott egyáltalán, hogy külföldre menjek. A gimnázium alatt adódott egy lehetőség, hogy ösztöndíjjal kimehessek egy évre egy magániskolába Amerikába, ott tanultam meg angolul. És ott merült fel, hogy egyetemi alapképzésre Abu-Dzabiba, az NYU-ra menjek. Meglepően sok magyar látogatja ezt a kampuszt. Ez is vonzott benne, hogy azért mégsem annyira ismeretlen, távoli ez a hely, mert beszélhetünk egy ismerős nyelven.

Miért gyűlt össze ennyi magyar diák éppen Abu-Dzabiban?

Azt lehet tudni erről az egyetemről, hogy ösztöndíjjal teljesen tandíjmentes oktatást biztosítanak, ráadásul kireptetnek, hazareptetnek, étel, ital, biztosítás, minden benne van az ösztöndíjban. Ez főleg olyan háttérrel rendelkező diákoknak lehet vonzóbb, akiknek anyagilag megengedhetetlen, hogy egy amerikai diplomát szerezzenek.

Itt hallott a Yale-ről?

Igen. Kint töltöttem egy szemesztert az egyetem New York-i kampuszán, és ott hallottam a művészeti továbbképzési lehetőségekről. Van a három nagy egyetem, az NYU, a Julliard és a Yale, amikre az emberek leginkább odafigyelnek, ezeket próbáltam meg az utolsó évemben. De tényleg csak így gondoltam rá, hogy megpróbálom. Szerintem annyira sok mindenen múlik, hogy valaki bekerüljön egy ilyen intézménybe, az emberen kívülálló tényezőkön is. Semmit sem tudtam biztosra, egyáltalán nem hittem el akkor, hogy sikerülhet.

Azt mondja, minden a nyelvekkel kezdődött. De hogy következik a színészet a nyelvszeretetből?

A gimnázium alatt kezdtek el komolyabban érdekelni a nyelvek. A némettel kezdtem, és teljes mértékben belevetettem magam, mindent németül fogyasztottam. Ekkor döbbentem rá, hogy egy nyelvet megtanulni nagyfokú megfigyelési folyamat. Amikor később angolul tanultam Amerikában, megint ezt láthattam: nagyon izgalmas volt megfigyelni, hogyan fejezik ki magukat, hogyan formálják a szavakat, hogyan érződnek a különböző akcentusok. Ez alatt az egyéves ösztöndíjprogram alatt adódott először lehetőségem, hogy színpadra álljak, és az volt a benyomásom, hogy ez a szakma is erről szól: a kulcs a másik emberrel való kapcsolatteremtés, az intenzív, teljes fókusszal történő egymásra figyelés.

Ez számomra egy gyönyörű koncepció; ennyi energiát, koncentrációt egy másik emberre összpontosítani a megértés céljával. Így alakult ki bennem az érdeklődés a színház iránt. Hiszen az emberi lényről, a viselkedésformákról a nyelveken keresztül tanultam először.

Mi volt az első darab, amiben szerepelt?

Egy musical. Mindig is kórustag voltam itt-ott. Szeretek énekelni, de csak másokkal együtt. Egyedül kiállni úgy, hogy mindenki engem néz, elég rémisztő. Ez persze ironikus, ha az ember színész szeretne lenni, de számomra a színjátszás egy privát élmény, egy személyes pillanat, amit megosztok másokkal, de úgy, hogy nem gondolok közben a közönségre. Az énekléssel más az élményem. Azon a téren kevésbé vagyok magabiztos.

Ott el is döntötte, hogy színész szeretne lenni?

Először inkább csak érdeklődtem iránta, egyre intenzívebben. Aztán alapszakon nem színészetet tanultam – a pszichológiát és a filmet választottam. Pont Covid volt, mikor kezdtem, és nem is nagyon tudtam, hogy lesz-e ennek bármi jövője, nem jelentkeztem színművészeti programokra. Aztán kint egyre több lehetőség adódott. Szerintem én mindig kételyekkel fogok tekinteni erre a szakmára, mert borzasztóan nehéz, nagyon sok szerencse és véletlen lehetőség kell hozzá, hogy az ember előre jusson. Semmi sem biztos.

Segített felkészülni ez az alapképzés a színművészetre, van, amit fel tud ebből használni?

A Liberal Arts College-nak tulajdonképpen az a lényege, hogy az ember különböző tantárgyakat és tanulmányi területeket próbálhat ki. Hiába van valakinek egy fókusza, például, hogy businesst vagy pszichológiát tanul, ezek mellé más területekről is kell tantárgyakat választani. Nekem is volt például biokémia órám. Ezen a kurzuson „gondolkodókat” igyekeznek képezni, akik több szemszögből látják a világ működését. Ez egy viszonylag új koncepció, nem tudom még, hogy mennyire működőképes, mert persze ez azt is jelenti, hogy nem feltétlenül mélyedsz el mindenben – én például a biokémiával csak felszínes ismeretségbe kerültem.

Számomra viszont nagyon fontos koncepcióvá vált ez: alkotni az életből kell.

Volt egy tanárom, aki azt mondta, ő színházból nem csinál színházat, tehát nem feltétlenül megy el egy darabra, hogy onnan inspirálódjon, inkább sétál egyet, beszélget valakivel, megnéz egy galériát. Valahogy így gondoltam én is erre a négy évre: bármi, amit tanulok, épít engem, és abból később majd meríteni és alkotni tudok.

A Yale színművészeti mesterképzésére minden évben körülbelül háromezren szoktak jelentkezni, közülük tizenhat embert vesznek fel. Min múlik, hogy ki kerül be?

Valószínűleg sokat számít, hogy miként dolgoznak együtt a felvételizők. Nem feltétlenül személyiségeket vagy karaktereket keresnek, inkább egy olyan csoportot, ami osztályként jól működik majd együtt. Szerintem ez a fő koncepció: az egymással való együttműködés, a közös munka és kevésbé az individuumok kiválasztása. Ez a koncepció engem nagyon vonzott ebben a képzésben, mert számomra ez a szakma egy társas tevékenység. Fontos volt, hogy olyan helyre menjek, ahol alkotótársakra találhatok, és intenzív csoportmunkában tudok dolgozni.

Hogyan kell elképzelni a felvételit?

Ősszel kezdődött a folyamat, először esszék és ajánlólevelek révén próbálták megismerni a jelentkezőket. Itt tényleg az egész komplexumában szeretnék megismerni az embert, például aki írásos formában nem tud annyit felfedni magából, annak van esélye személyesen is bemutatkozni egy interjú formájában. Ez már januárban volt, ide különböző darabokkal és egy dallal kellett készülni. Csupán egy pár perced van a teremben, utána fogalmad sincs, mi fog történni. Órákat várakoztunk, mire kiraktak egy lapot a falra, hogy kik azok, akik a következő körben is megmutathatják, mivel készültek. Aztán van még két forduló, ahol tovább csökkentik a jelentkezők számát, míg a végén egy háromnapos meghallgatási folyamatra már csak harminckét embert hívnak vissza, közülük kerül ki a végső tizenhat.

Milyen anyagokat vitt a felvételire?

Bizonyos mértékig szabadon választható volt, nem adtak egy listát, amiről választani lehet. Annyi volt a követelmény, hogy kettő kortárs, kettő pedig klasszikus legyen, és a klasszikusnak sem kellett feltétlenül Shakespeare-nek lennie, de én abban otthon éreztem magam. A Téli regéből vittem egy monológot, meg a Rómeó és Júliából egyet. Két angol darab volt a kortárs, a dal pedig egy magyar dal, Balázs Fecó Maradj velem című dala volt.

Miért éppen ez a dal?

Teljesen véletlenül jött ez akkor. Igazából reménykedtem, hogy nem kell énekelnem, de egy-két dalt elpróbáltam otthon. Szerettem volna valamit magyar nyelven is vinni, és ez a dal számomra nagyon kifejező, egy narratívabb dal, könnyen elbeszélhető. Mélyen megérint az, amit elbeszél, úgy tudtam foglalkozni vele, mint egy monológgal. Talán ezért is választottam végül ezt.

Nem lehetett olyan egyszerű dolog Abu-Dzabiból többször is Amerikába utazni a felvételikre.

Rengeteg mindenkinek a segítségével mehettem végig ezen a folyamaton. A darabjaimat az ottani tanáraimnak, barátoknak, mindenkinek megmutattam, és mindenkitől kaptam nagyon hasznos építő kritikát meg segítséget. Az iskola anyagilag is támogatott, hogy januárban kimehessek New Yorkba, ahol barátok kanapéján és buszpályaudvarokon aludtam a meghallgatások ideje alatt. A többi fordulót már a Yale fizette. Van egyébként online opció is azoknak, akiknek nem lenne lehetőségük kijutni, de őszintén szólva nem tudom, az milyen. Szerintem fontos, hogy az ember ott legyen a teremben, érezze az energiákat, lássák őt a tanárok teljes egészében. És a diákoknak is fontos látni az intézményt, ahol három évet töltenek majd. Hasznos megbizonyosodni róla, hogy tényleg el szeretne-e valaki itt ennyi időt eltölteni.

Hogy tetszett a Yale, milyen érzés volt az iskola falai közt lenni?

Sajnos pesszimistán álltam a felvételihez, kis hittel mentem be. Persze valamennyire bizakodtam is, mégis csak volt bennem elég hit, hogy jelentkezzek, és sok energiát beletegyek, de egyáltalán nem éltem bele magam abba a szcenárióba, hogy sikerül. Inkább úgy álltam hozzá, hogy megmutatom, amivel készültem, és már az is egy élmény, hogy eljöhettem. Próbáltam minden fordulót úgy felfogni, hogy már maga az nagy lehetőség, hogy itt lehetek, és tanulhatok ezekből a körökből. Minél több fordulón vesz részt az ember, annál többet foglalkoznak vele, kap direkciót, együtt dolgozhat, jelenetezhet másokkal, gyakorlatilag mintha egy workshopon venne részt. Ha kiesek, legalább mindezt megtanultam, és jövőre újra megpróbálhatom.

Volt egyáltalán B-terv, ha ez nem jönne össze?

Nem. Mindent egy lapra tettem fel. Szerintem máshogy nem is lehet. Persze nagyon sokat aggódtam emiatt. Viszont a felvételi nagyon intenzív folyamat volt, közben pedig még a diplomamunkámon is dolgoztam, meg persze óráim is voltak. Őszintén, úgy voltam vele, hogyha most nem adok bele mindent, azt sosem fogom magamnak megbocsájtani, viszont több mindenre már tényleg nem tudok koncentrálni, úgyhogy egyszerűen nem volt kapacitásom B-tervre. Nem is mertem belegondolni. Úgy voltam vele, hogy legrosszabb esetben is lediplomázom, és akkor mehet az újratervezés.

Mikor hitte el, hogy sikerülhet?

Hetekkel azután, hogy felvettek. Nagyon sokat, hónapokat kellett várakozni az eredményre, úgyhogy addigra minden verzió lejátszódott már a fejemben. Aztán kaptam egy emailt, hogy szeretnének Zoomon beszélni velem, akkor már sejtettem, hogy ez jó jel. Ott közölték a hírt, de tulajdonképpen akkor sem hittem még el.

Szerintem akkor fogom csak felfogni, ha már ott leszek. Vagy, ha már elvégeztem a képzést.

A nehezén már mindenképp túl van a felvételivel, de az Amerikába költözésnek is megvannak a maga kihívásai. Mit fedez kint az egyetem, és mi az, amire saját magának kell pénzt teremtenie?

A David Geffen School of Drama a nevet is adó David Geffen hatalmas adományának köszönhetően mára egy tandíjmentes program, viszont a megélhetés teljesen más árkategóriában van, mint itthon. A lakhatás, a biztosítás, a ki- és hazautazás mind rengeteg költség, ráadásul a diákoknak járó vízummal nem fogok tudni kint dolgozni. Most végeztem az alapképzésemmel, úgyhogy korábban nem nagyon volt alkalmam intenzíven gyűjteni erre. Most nyáron dolgozom, de egyébként ilyenkor sokan kihagynak pár évet, dolgoznak, gyűjtögetnek, és úgy mennek vissza az egyetemre. Ez az osztály viszont annyira speciálisan lett összeállítva, hogy nálam szóba sem jöhetett, hogy én most éveket kihagyjak, és lehetőséget keressek a kinti megélhetésre. Úgyhogy írtam rengeteg nagyobb cégnek és ösztöndíjprogramoknak, kifejezetten a három év megélhetéssel kértem a segítségüket, és még továbbra is keresek szponzor lehetőségeket.

Nemrég egy adománygyűjtő oldalt is indított, ahol bárki bármilyen összeggel beszállhat a szükséges anyagiak összegyűjtésbe. Itthon egészen szokatlanok még ezek a módszerek, kint bevett dolog szponzorokat keresni és adománygyűjtést szervezni?

Kint nagyon sok ösztöndíj-lehetőség van, főleg művészeti területen, mert ott tényleg nagy anyagi vonzata lehet egy-egy projektnek. Belenéztem különböző programokba, tényleg mindenféle funding lehetőséget találhat az ember. Szerintem Magyarországon azért hallani erről kevesebbet, mert a magyar diákok, akik kijutnak, általában olyan háttérből jönnek, hogy nem feltétlen jelent nekik akkora gondot a kinti megélhetés, mint nekem. Nem nagyon tudtam segítséget kérni ebben a korábban kijutott diákoktól. Aztán többen ajánlották, hogy forduljak ehhez a tömeges adománygyűjtő formához, ezért indítottam nemrég egy gyűjtést a Whydonate nevű platformon. Egyébként kint több osztálytársam, csoporttársam is használja ezt, külföldön ez egy bevett formája a támogatás keresésnek. Számomra is teljesen idegen volt az elején, nem tudtam, hogyan működik. Úgy képzeltem el, hogy írok több cégnek és alapítványnak, és majd több helyről össze tudom gyűjteni az összeget, de sajnos ilyen úton nem jött válasz. Ezért jutottam arra, hogy végülis sok kicsiből is összegyűlhet egy nagyobb összeg. Nagyon-nagyon hálás vagyok az összegért, ami eddig összegyűlt.

Látja már, merre menne tovább a Yale után, zsebében a világ egyik legelismertebb színészképzésének diplomájával?

Nagyon szeretnék hazajönni, és itthon dolgozni. Nagyon sok izgalmas alkotó van itthon, akikkel szívesen dolgoznék, a független filmipar borzasztóan érdekel. Bár most még rengeteg minden van, amit nem tudok arról, hogyan működik ez az ipar. De mindenképp a filmezés lenne az álmom, és visszajönni Magyarországra. Nagyon szeretnék az anyanyelvemen is foglalkozni ezzel a szakmával.

Akartam is kérdezni, hogy játszott már egyáltalán magyarul?

Kisebb diákprojektekben igen. Abu-Dzabiban például előfordult, hogy a magyar diákokkal együtt alkottunk valamit, de komolyabb szinten még nem volt ilyenben részem. Kicsit ellentmondásos helyzet is, hogy nálam a nyelvekkel kezdődött ez az érdeklődés, aztán rájöttem, hogy mennyire nyelveket felülmúló dolog a színház; olyasmiről is szól, amit a szavak nem tudnak leírni, például, hogy mi történik a csendekben. Ezért is vonz most jobban a film, mert ez arra is épít, hogy mennyi mindennel kommunikálunk a szavakon kívül. Ez számomra nagyon érdekes.

Hátrány egyébként, hogy nem az anyanyelvén játszik, vagy tulajdonképpen előnyt is kovácsolhat belőle így, hogy eszközként tekint a nyelvre?

Vannak helyzetek, amikor tud hátrány lenni, az improvizációknál például nyilván előjön, nehezebb gyorsan reagálni, ha nem az anyanyelvén beszél az ember. Az akcentusok szintén meghatározó tényezők, egy casting során nagyon fontos például, hogy ki hogyan szólal meg. Én nyilván magyar vagyok, van egy dialektus, amivel megszólalok, ezt nem szégyellem. Egyébként ezen dolgozik az iskola: vannak órák, ahol akcentusokat tanulunk. Az a cél, hogy inkább lehetőségként tekintsünk a dialektusokra, ne pedig korlátként; az akcentusa ne szűkítse be a karrierlehetőségeit egy külföldi színésznek.

Azt mondja, hogy most a filmezés világa vonzza. Hogy kell ezt elképzelni a Yale-en, lehet erre specializálódni?

A Yale-en kifejezetten színházi képzés folyik, több szakágat is érintve: a színművészet mellett lehet itt rendezést, menedzsmentet tanulni, kifejezetten színházi kontextusban. Abszolút a színház működtetése köré épül ez az intézmény, de szerintem azt a fajta képzést, amiben itt részesül az ember, bárhol tudja használni. Nem különítik el a színházat és a filmet, de szerintem nem is kell egyébként: a kettő ugyanaz, csak más formában szólítja meg a közönséget, más technikai vonzatai vannak. Azért is érdekel a film, mert az elmúlt négy évben ezt tanultam úgy igazán, és a technikai oldalai is érdekelnek. Na meg több karrierlehetőséget látok benne, mint a színházban.

Van is már egy filmes kreditje az IMDB-n, szerepelt a Mrs. Harris Párizsba megy című történelmi drámában. Mesélne erről kicsit?

Pont a Covid idején jelentkeztem erre a szerepre, mikor elkezdtem az egyetemet még online, itthonról. Voltam egy drámakurzuson, ők hirdették meg a lehetőséget, de ekkor még semmit nem lehetett tudni a filmről. Felvettem a videós anyagot, elküldtem, aztán pár nap múlva jött a visszajelzés, hogy a rendező szeretne beszélni velem. Ez volt az első szerep, amire valaha jelentkeztem. Az első „self-tape-em”. Azt se tudtam, miről fog szólni a film, csak hogy egy nagyjátékfilm lesz, ilyenkor még a címét sem mondják meg. És akkor beszéltem a rendezővel, Anthony Fabiannal, aki elmondta, hogy mi is ez a produkció, hogy olyan nagy tehetségű színészek is dolgoznak itt, mint Isabelle Huppert vagy Lesley Manville. Erre próbáltam nagyon összeszedetten reagálni, aztán persze anyukámnak az örömtől szinte sírva meséltem el. Hihetetlen lehetőségként tekintettem rá annak ellenére, hogy csak egy aprócska narratív szál, amit a filmbeli családom kitölt ebben a történetben. Én egy komikusabb szerepet, egy durcás, duzzogó francia tinédzserlányét kaptam, és hat napot tölthettem a díszletek között. Itt Magyarországon forgott, a tanulmányaim meg akkoriban ugye online folytak, úgyhogy tökéletesen alakult a helyzet. Nagyon-nagyon fontos pillanat volt ez számomra, nagyon kedves emlék, mert itt éreztem azt először, hogy lehet, hogy professzionális szinten is csinálhatom ezt.

Akármilyen hihetetlen, heteken belül már kint is lesz a Yale-en. Mit vár a legjobban az elkövetkezendő időszakban?

Ami engem nagyon vonz az ilyesfajta képzésekben az az, hogy sok mindent ki tudnak hozni az emberből. Rengeteg dolog van, amit még nem tudok magamról vagy a képességeimről; már a jelentkezési folyamat során is voltak dolgok, amikről azt gondoltam, sose tudnám megcsinálni, aztán mégis sikerült. Az ilyen kis rádöbbenések, meglepetések azok, amiket a legjobban várok. Semmi konkrétum, hiszen pont az a jó, hogy ezeket a rádöbbenéseket előre nem ismerhetjük.