Végre megértettük, mit csinál Emily Párizsban

Éppen hogy csak vége lett a párizsi olimpiának, máris visszatérhetünk a francia fővárosba hála Emilynek, aki másfél év kihagyás után az eddigieknél is hivalkodóbb dizájner-ruhákban tipegett vissza a képernyőinkre az Emily Párizsban negyedik évadában, hogy az eddigieknél is súlytalanabb kalandokba keveredjen. A Bridgertonhoz és a sikeresebb Netflix-sorozatokhoz hasonlóan az új évad két részben jelenik meg, ami elég furcsa döntés annak tudatában, hogy az első öt epizódban konkrétan semmi sem történik, a Bridgertonnal ellentétben pedig még egy árva cliffhangert sem raktak az ötödik rész végére, hogy legalább minimálisan fenntartsa az érdeklődést. A folytatás tehát teljességgel érdektelen, de ez láthatóan senkit sem zavar: a sorozat így is a netflixes toplista élén landolt, és minden bizonnyal így lesz ez a szeptemberben érkező évadzárással is.

Az Emily Párizsbantól ugyanis rég nem várunk már komplex cselekményt, izgalmas karakterfejlődéseket, vagy akár csak kellemes humort. A negyedik évadra végre megtanultuk a tökélyre fejlesztett kiszámítható gagyiságként kezelni, aminek tulajdonképpen az alkotók is szánták.

Hogy miért aratott rögtön elsöprő sikert, annak egyszerű oka van: a Szex és New Yorkot is jegyző Darren Star épp a Covid-lezárások azon szakaszában jelentkezett be új sitcomja, az Emily Párizsban első évadával 2020-ban, amikor még nem lehetett látni, mikor térhetünk majd vissza a normális élethez. A sorozat pedig rögtön kettő, akkoriban a mindennapokból fájóan hiányzó történetet is felvillantott:

• egy mesebeli, mindent megváltoztató utazást Európa (egyik) legszebb városába,
• és egy izgalmas, pezsgő munkakörnyezetet, ahol ugyan gonosz a főnök, csodabogarak a kollégák és mindenki csak franciául beszél, de mégiscsak emberi kapcsolatok alakulnak ki a személyesen látogatható irodában.

Az Emily Párizsban grammra pontosan kiszámított menekülés volt a vírus sújtotta mindennapokból: gyönyörű karakterek, akik ráadásul sokszor gabalyodnak egymásba és szinte sosem hoznak logikus döntéseket; meghökkentő színű, mintájú és formájú ruhaköltemények; lélegzetelállító francia tájak.

Ehhez passzolva a sztori is a könnyed szórakozást célozta, és egy gyermekmese komplexitásáig merészkedett: az örök optimista amerikai lány, Emily (Lily Collins) váratlanul a francia fővárosba csöppen egy elismert marketingügynökséghez, ahol aztán minden kihívást legyőz elsöprő naivitásával (más értelmezés szerint arroganciájával), egy rakás szerencsével, és az őt minden különösebb ok nélkül körülrajongó férfiak segítségével. Emily tökéletes világában minden kalamajkának jó a vége: a legnagyobb bakik után sem rúgnak ki a munkahelyedről (sőt, rendszerint inkább megdícsérnek), a barátnők megbocsátják, ha lefekszel a pasijukkal, egy kiskorú sráccal szexelni könnyed poén csupán. Emily Párizsában nincsenek patkányok, turisták, vérmes tüntetések vagy túlterhelt tömegközlekedés, pláne Covid; minden sétatávra van magassarkúban is járható, festői hídakon át, a Szajnából meg valószínűleg inni lehetne, olyan tiszta.

A recept láthatóan bevált, a sorozat a negyedik évadban körülbelül pont ott tart, ahol a 2020-as kezdésnél: Emily még mindig végtelenül kiszámítható szerelmi három- és négyszögek között őrlődik, miközben naponta kerekedik felül a munkahelyi kihívásokon a puszta szerencsének köszönhetően. A munkája továbbra is kimerül néhány kellemes meetingben és extravagáns bálban/buliban, ugyanazt a ruhát pedig továbbra sem viseli kétszer.

Miután az előző évadokat azzal töltötte, hogy módszeresen tönkretette két legjobb barátja, Camille (Camille Razat) és Gabriel (Lucas Bravo) kapcsolatát, most ismét a két potenciális szerelem, Gabriel és Alfie (Lucien Laviscount) között találja magát. A helyzetet most az bonyolítja, hogy a Gabriel gyermekével terhes Camille az előző évadot záró kisiklott esküvő után eltűnik, Emily pedig távollétében „kénytelen” össze-vissza kavarni a szálakat.

Néhány dolog azért változott a kezdés óta: a kollégái mostanra kicsit jobban, a barátai kicsit kevésbé kedvelik Emilyt, aki minimálisan még franciául is megtanult, és ugye az előző évad óta frufruja is van. Arra szerencsére már a harmadik évadban rájöttek az alkotók, hogy nem érdemes kizárólag a sorozatipar legellenszenvesebb főszereplőjére koncentrálni, és ezúttal is igyekeznek teret adni a többieknek. Legutóbb Sylvie (Philippine Leroy-Beaulieu) vitte el a show-t saját szerelmi háromszögével, most pedig ismét ő kapja az egyetlen komolyan vehető történetszálat: a sorozatra egyáltalán nem jellemző #MeToo-sztorit. Azért nagyon nagy dolgokra nem kell gondolni, a csúnya, gonosz férfival rajzfilmes egyszerűséggel bánnak el. Kap némi képernyőidőt a kötelező vicces legjobb barátnő, Mindy (Ashley Park) is, aki amellett, hogy a változatosság kedvéért épp egy szerelmi háromszögben van, az Eurovízióra készül, és maga Gabriel is, aki meg egy Michelin csillagra hajt.

Van egy tényleg üdvös változás is a sorozatban: miután az alkotók sorban megbántottak körülbelül minden ábrázolt csoportot és nemzetiséget (a franciák azon sértődtek meg, hogy lusta, házasságtörő bunkókként ábrázolták őket, az ukránok meg azon, hogy az egyetlen ukrán karakter egy erőszakos, orosz akcentussal hadováló boltitolvajnő volt – de a koreai színésznő által játszott kínai karakter se aratott sikert a kínai diktatúrával való viccelődéssel), most végre felhagytak a sztereotípiákon alapuló poénokkal. Sőt, némi öniróniával – de továbbra sem sok jó ízléssel – ráfordultak Amerikára: az egyik szereplő például egy ponton azzal dicsekszik Emilynek, hogy Franciaországban még legális az abortusz.

Az Emily Párizsban továbbra sem egy jó sorozat. A kritikusok évek óta mély egyetértésben utálják; mikor 2021-ben két Golden Globe-jelölést is kapott, az komplett korrupciós botrányt robbantott ki a díjat osztó Hollywood Foreign Press Associationnél: nehezen hitte el bárki, hogy valaki önszántából díjat adna Emily történetének. A Netflix az elsöprően negatív kritika és a botrányok ellenére mégis kitart a sorozat mellett, aminek vélhetőleg nem önmagában a nézők közötti népszerűség az oka – más közönségkedvenceknél legalábbis ez nem akadályozta meg a streamingszolgáltatót a sorozatok törlésében.

Az előző évadokban végre egyértelművé vált, miért éri meg minden középszerűség és elhibázott PR ellenére Párizsban és a képernyőkön tartani Emilyt: a sorozat nemcsak a marketing világában játszódik, de tulajdonképpen maga is egy hosszúra nyúlt, komplex reklám, s mint ilyen, minden pénzt megér a Netflixnek. 

Hollywoodban persze nem újdonság már a filmekbe ágyazott kifinomult termékmegjelenítés, az Emily Párizsban stratégiája viszont szintet lépett ebben, és bőven túlmutat már a puszta vizuális megjelenítésen: a történet, a karakterek, és tulajdonképpen szinte minden ehhez a funkcióhoz igazodik. A legalább fele képernyőidőben egy marketingügynökség mindennapjaival foglalkozó sorozatba alapból sem nehéz komplett reklámokat csempészni, de az előző évadban az is előfordult, hogy egy teljes epizódot töltöttek a történet szerint Párizsban piacot nyitó McDonald’s éltetésével. Az elmúlt évadokban sorra bukkantak fel a többnyire francia luxuscégek bújtatott és kevésbé bújtatott reklámjai, a McLaren, az Ami Paris, az Air France, vagy a Chanel például mind szerepeltek már.

Ebben a negyedik évad is jeleskedik, komplett cikkek szólnak arról, hogyan alakítja át a reklámipart az Emily Párizsban: mióta az emberek immunisak lettek a konkrét hirdetésekre, és igyekeznek azokat a lehető leghatékonyabban elkerülni, a cégek új módszerekre kényszerültek. Emily története kész aranybánya a hirdetőknek: sorozatban keretezve, úgy tűnik, mégiscsak hajlandóak vagyunk reklámokat nézni, sőt, még fizetünk is érte. A Baccarat nevű luxus parfümmárka például Emilyék egyik fontos ügyfele az új évadban, a sorozatban brainstormingolt parfümöt pedig a valóságban is árulják.

Ha sorozatnak nem is az igazi, az kétségtelen, hogy az Emily Párizsban a leghosszabb és legnagyobb költségvetésű reklám, amit valaha láttunk.

Emily Párizsban, 4. évad, Netflix. 24.hu 5/10