Mi vesz rá valakit, hogy felmásszon egy felhőkarcolóra, megcsinálni a Dirty Dancing-emelést?

Évről évre felbukkannak a hírekben egy igen veszélyes szubkultúra tagjai; vloggerek, influenszerek vagy fotósok, akik mindenféle védőfelszerelés nélkül másznak fel felhőkarcolókra vagy magas építményekre, hogy ott extrém pózokkal és gimnasztikai mutatványokkal tovább feszítsék a húrt néhány lenyűgöző képért vagy videóért. Ők a rooftopperek. A nemzetközi sajtóba rendszerint akkor kerülnek be, mikor lezuhannak.

Felhőkarcolókra felmászni nyilván illegális. Akkor is, ha az ember kívülről mássza meg az épületeket, és akkor is, ha kényelmesen felliftezik a legfelső emeletre, és onnan szökik be az üzemi területre a csúcsra vezető létrákhoz.

De hát emberek vagyunk; mióta vannak elzárt helyek, azóta vannak, akiknek ezek felderítése a szenvedélyük, és mióta vannak magas épületek, azóta akadnak, akik a csúcsaikra vágynak. 

A rooftopper mozgalom az urbexből, azaz az urban exploringból (magyarul városfelfedezés) nőtte ki magát. A városfelfedezők olyan hobbikalandorok, akik elhagyatott vagy a nyilvánosság elől elzárt helyeket fedeznek fel: gyárakat, kórházakat, kastélyokat, katonai létesítményeket, pincerendszereket – vagy épp tetőket. Mindenkit más vonz ebben a szokatlan hobbiban:

• van, aki a letűnt korok építészetére kíváncsi,
• van, aki elfelejtett épületek történetét szeretné megismerni és elmesélni,
• van, aki videó- vagy fotóművészként múzsát keres az extrém helyszínekben,
• és van, aki simán szeret ott lenni, ahol nem szabad, vagy a saját szemével látni valamit, ami a legtöbb ember számára elérhetetlen.

Az urbex közösségek mindig is underground, félig titkos bajtársiasságban működtek – nem is nagyon lehet máshogy, ha az ember hobbiból rutinszerűen törvényt szeg. Amikor azonban megjelent a YouTube, az Instaram és a TikTok, menő lett a hasonló kalandok közvetítése, és feltűntek a minél nagyobb extremitásokat szorgalmazó szponzorok, a közösség elkezdett szétszakadozni. Ekkoriban kerültek elő a rooftopperek is (noha mindig is volt magas helyekre specializálódó irányzat): ahogy világszerte gombamódra nőttek ki a földből a felhőkarcolók és terjedtek a videómegosztó appok, egyre több fiatal csatlakozott a felhőkarcolókon szelfiző trendhez.

Aki hasonló képeket látva, netán a magasból lezuhanó mászók halálhíreit olvasva morfondírozott már olyasmiken, minthogy mégis kinek jut eszébe ilyesmi, megéri-e az életveszély, és egyáltalán, hogy a fenébe jutnak be a bekamerázott, őrzött épületekbe, annak van egy jó hírünk: a Netflix készített róluk egy dokumentumfilmet.

A The Skywalkers: Egy szerelmi történet hét évig forgott (nagyrészt test- és kézikamerákkal, több száz méter magasan), és két orosz rooftopperről, Angela Nikolauról és Ivan Beerkusról szól, valamint a napról valamikor 2022-ben, amikor megmászták a világ második legmagasabb felhőkarcolóját, a Kuala Lumpur-i, 678,9 méteres Merdeka 118-at.

Mégis kinek jut eszébe ilyesmi?

Angela artista családban nőtt fel, a trapézon tanult meg járni. Kisgyerekkorától táncolt és gimnasztikázott, művész szüleitől pedig nemcsak a bátorságukat, de a csillapíthatatlan vágyat is örökölte, hogy valami nagyot, valami felejthetetlent csináljon – akár a fizikai biztonságát kockáztatva. Mikor a 2010-es években az interneten találkozott a rooftopperekkel (egytől egyig férfi mászókkal), rögtön tudta, mit kell tennie. Még magasabb és még veszélyesebb épületekre kezdett mászni, mint a konkurens fiúk, és esztétikát, sőt, művészetet csempészett a vagánykodó sportba: gyönyörű jelmezek, magassarkú cipők, légies balerinapózok, miegymás.

Ivant maga a mászás, a felszabadító magasság nyűgözte le. Minél magasabbra mászott, annál könnyebben tudott lélegezni, meséli a filmben. Egyike volt az első orosz rooftoppereknek, és kétségkívül a legnépszerűbb volt akkoriban – nem is kerülték el a szponzori megkeresések, amik segítségével aztán világszerte utazgatni kezdett magas épületek és még magasabb nézőszámok reményében. A szponzorok tanácsára keresett aztán egy női mászót maga mellé – a vakmerő mászó fenegyereknél már csak a vakmerő mászó fenegyerek egy csinos lánnyal kombót lehet jobban eladni –, így találkoztak Angelával, és hogy, hogy nem, épp ekkoriban kezdett  forogni a filmkészítők, Jeff Zimbalist és Maria Bukhonina kamerája.

Meglepő módon a filmet rendező és író, a szubkultúrával régóta foglalkozó Zimbalist (aki amúgy maga is amatőr rooftopper) nem találta kielégítő témának magát a hobbit vagy a világhírű Merdeka-akciót és annak háttérmunkálatait. Talán túl sok Bonnie és Clyde-ot nézett, vagy csak nagyon megörült, mikor a kamerája előtt összeismerkedő páros véletlenül egymásba szeretett, mindenesetre (ahogy a cím is utal rá) a film központi narratívájává a szerelmi őrlődést tette, a Kuala Lumpur-i kalandot pedig roppant erőltetetten bizalom-metaforává gyúrta.

A szerelem olyan, mint a tériszony: a félelem sosem múlik el, csak egyre jobban megbirkózol vele

– mondja egy ponton Angela, egy idézetes Pinterest-poszttá silányítva kettejük amúgy tényleg izgalmas történetét. Ha már muszáj bele a romantikus valóságshowelem, a párkapcsolati civakodást 500 méteres magasságban, egy létrán végignézni legalább nem unalmas.

Szerencsére azért a rooftopping hivatásszerű műveléséről is kiderül egy s más.

Megéri az életveszély?

A Skywalkers ugyan tele van szédítő magasságokat megmutató fejkamera-felvételekkel, amik kellőképp lenyűgözik/elborzasztják az embert, mégsem tesz úgy, mintha szuperhősök lennének a főszereplői: Angeláék izgulnak, remegnek, néha még pánikrohamot is kapnak a magasban (Ivan mondjuk tényleg született felhőjáró, őt nem igazán hatják meg a magasságok, inkább a börtöntől parázik). A rooftopping nem való mindenkinek: kell hozzá ügyesség, fizikai erőnlét és elképzelhetetlen mennyiségű bátorság. Az adrenalinlöketen és az online népszerűségen túl viszont van egy kézzel foghatóbb hozadéka is: ha az ember jól csinálja, meg lehet belőle élni. Ennek a legegyszerűbb módja eladni a lélegzetelállító képeket, de akadnak szponzorok is, mint Ivan esetében, akik egész európai körutazásokat hajlandók finanszírozni, ha cserébe megjelenhetnek a videókban.

Ha aláírsz velük egy szerződést, ők kifizetik a jegyeidet, a szállásodat meg mindent: elrepítenek egy másik városba, hogy ott őrült dolgokat csinálhass. De világosan kijelentik, hogy nem vállalnak felelősséget semmilyen balesetért, ha ilyesmi fordulna elő

– mondja a CNN-nek megszólaló, Claire nevű mászó.

A felelősségkeresés (meg egyáltalán az életveszélyes hobbi morális megítélése) egyébként visszatérő probléma a rooftoppinggal kapcsolatos közbeszédben, elsősorban azért, mert egyáltalán nem ritka, hogy a művelői belehalnak.

Mikor 2017-ben Wu Yongjing élő adásban zuhant le egy hatvankét emeletes épületről, a kínai állami média a streamingoldalakat hibáztatta, amiért nem szűrik jobban a tartalmaikat, és platformot biztosítanak az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő életveszélyes sportnak. Mások, mint például Claire, a szponzorokat tartották felelősnek: ők adnak anyagi motivációt az egyre extrémebb mutatványok bemutatásához, és keresnek arcátlanul sokat a megjelenésekkel anélkül, hogy bármilyen felelősséget vállalnának. Megint mások úgy érveltek a közösségi médiában, hogy, aki védőfelszerelés nélkül mászik az egekbe, az meg is érdemli, ha lepottyan, felesleges külső felelősöket keresgélni. A rooftopperek azonban nem csak saját biztonságukat veszélyeztetik: a több száz méterről lezuhanó mászók simán végzetes balesetet okozhatnak a járókelők között vagy az utcai forgalomban is.

Ezekben a kérdésekben a Skywalkers a könnyed legyintés álláspontjára helyezkedik: néhol mintegy mellékesen megemlítik ugyan a szereplők, hogy jó pár társuk belehalt már a közös hobbiba, de nem merülnek el a morális felelősség dilemmáiban. Pedig akár maguk a készítők is reflektálhatnának erre, hiszen a film, ha lehet, még a főszereplőinél is tovább megy  az illegális felhőkarcoló-mászás romanticizálásában.

Hogy a fenébe jutnak be a bekamerázott, őrzött épületekbe?

Számos korábbi kaland, egy börtönben töltött éjszaka, egy törött ujj és néhány szakítás után körülbelül félidőnél elérünk a nagy Merdeka-sztorihoz: Angela és Ivan készülődni kezdenek rá, hogy beszökjenek a még építés alatt álló, malajziai felhőkarcolóba – a Merdeka egyébként hivatalosan az idén januárban nyitott meg, de már a film készültekor is teljes magasságában állt: a tetején egy 160 méter magas toronnyal, melynek csúcsára egy keskeny belső létrán keresztül lehetett feljutni.

A Skywalkers akkor a legizgalmasabb, amikor átcsap egy kifordított Ocean’-történetbe, és Angeláék George Clooney-t megszégyenítő szemtelen vagánysággal narrálják végig, hogyan figyelik ki az őrséget és az egymást váltó munkásokat, hogyan szereznek alaprajzot az épülethez, és hogyan gyakorolnak a csúcsra tervezett akrobataszámhoz – a Dirty Dancing-es emeléshez, amihez kénytelenek magukkal vinni egy tömör vaslapot, amire felállhatnak majd.

A mélygarázsokból mindig fel lehet jutni a felhőkarcolókhoz. Egy építkezésen simán elvegyülhetsz munkaruhában. A személyzeti liftben általában nincs kamera. Befelé mindenki meg akar állítani. Kifelé senki sem

– sorolják a tippeket. A terv: besurranni, amíg az egész város a labdarúgó világbajnoksággal van elfoglalva, egy felső emeleten kivárni a váltást, aztán a toronyból nézni a napfelkeltét. A kivitelezés: nem tökéletes. Csakhogy ez most nem egy hollywoodi mozi, ha elkapják őket, szinte biztosan egy malajziai börtönbe kerülnek, minimum birtokháborításért – még az is lehet, hogy évekre. A tét tehát mindenképp nagyobb, mint George Clooney-ék esetében, a heist maga viszont legalább olyan izgalmasan zajlik, mint Oceanéi: például véletlenül 24 órával hosszabbra húzódik a tervezettnél.

Skywalkers: A Love Story, Netflix, 2024., 100 perc