Bárki forgathat sorozatot a királyi családról vagy a szomszéd szerelmi életéről? – filmes perek az Elk*rtuktól a Szarvasbébiig

Talán a 2016-ban indult A korona (The Crown) című sikersorozat kapcsán merült fel a legtöbbször a kérdés: lehet ilyet csinálni? Meg lehet fogni a világ leghíresebb családjának személyes szennyesét, és jól irányzott mozdulatokkal ország-világ elé teregetni egy Netflix-dráma formájában? A királyi família esetében ráadásul különösen rizikós a sorozat-feldolgozás: fennáll a veszélye, hogy az emberek készpénznek veszik a képernyőn látottakat. Ahogy Diana hercegnő bátyja, Spencer grófja fogalmaz, a nézők könnyen elfelejthetik, hogy fikcióról van szó: „Több külföldi, például amerikai ismerősöm mesélte, hogy úgy nézik A koronát, mintha történelemórán vennének részt” – mondta. Nem véletlen, hogy az első évadok során sokan (köztük például Judi Dench) nyilvánosan követelték a készítőktől, legyenek szívesek kiírni az epizódok elejére, hogy nem a valóság pontos bemutatása következik. Hogyan is következhetne, mikor a Buckingham-palota falai mögött zajló eseményekbe kiváltságos keveseknek van csak betekintésük? A királyi család egyébként emelt fővel viseli, hogy a Netflix kasszasikert csinált az életükből: csak Fülöp herceg pedzegette egy ponton, hogy beperli a céget, utóbb azonban ő is letett a dologról.

Nemcsak a Windsor-ház tagjairól készült elmúlt években film vagy sorozat, egyre népszerűbbek a valós személyek ihlette tartalmak (gondoljunk csak a true crime műfaj felemelkedésére). Cikkünkben a Netflix mostanság előkerülő bírósági ügyein és egy magyar példán keresztül azt próbáltuk feltérképezni, milyen jogi alapokon nyugszik ez a gyakorlat, mit szabad a filmkészítőknek, és mit tehet az, akiből (akár akarata ellenére) filmet csinálnak. Vagyis hogy

hogyan ússzuk meg a pereskedést, ha valós személyekről szeretnénk filmet vagy sorozatot készíteni?

Az illető lehetőleg legyen felismerhetetlen, halott, vagy esetleg közszereplő

Hogy megválaszoljuk a cikk elején felvetett kérdését: lehet. Lehet sorozatot csinálni a királyi család történetéből, sőt, bármily ijesztően hangzik, bárki máséból is:

Az Egyesült Királyságban a törvények szerint az ember nem birtokolja a saját élettörténetéhez fűződő jogokat, úgyhogy semmi sem akadályozhat meg benne senkit, hogy filmet készítsen rólad, feltéve, hogy ezt a rágalmazásra és a magánélet védelmére vonatkozó törvények keretein belül teszi

– fogalmazott a Telegraphnak Leo Dawkins, a Lee & Thompson médiaszakértő jogi cég partnere. Teljes lelki nyugalommal lehet tehát sorozatot készíteni a királyi család történetéből, de akár a szomszéd néni szerelmi életéből is mindaddig, amíg nem sértjük a személyi jogaikat.

A helyzet itthon is hasonló: „Tulajdonképpen egy filmalkotásnál is a Ptk. személyiségi jogi szabályai érvényesülnek, elsősorban a becsülethez és jó hírnévhez való jog. A becsület megsértését jelenti különösen a más személy társadalmi megítélésének hátrányos befolyásolására alkalmas, kifejezésmódjában indokolatlanul bántó véleménynyilvánítás. A jó hírnév megsértését jelenti különösen, ha valaki más személyre vonatkozó és e személyt sértő valótlan tényt állít, híresztel, vagy valós tényt hamis színben tüntet fel” – mondta a 24.hu-nak dr. Gerő Tamás ügyvéd.

A legkönnyebb dolga akkor van a filmkészítőnek, ha a sztori szempontjából nem fontos a valós személy kiléte; a jogi problémák ugyanis akkor kezdődnek, ha az adott személy egyértelműen beazonosítható. Ha az ember nem szeretné, hogy filmje ihletője magára ismerjen, érdemes megváltoztatni a nevét, no meg olyan apróságokat, mint a megjelenése, a foglalkozása, vagy a származása. Egyszerűnek tűnhet, de még a Netflixnek sem sikerül mindig – erre később még kitérünk.

A 2022-es Korlátlan befolyás (No Limit) című filmnél, úgy tűnik, sikerült: idén áprilisban a bíróság elutasította Pipin Ferreras keresetét, melyben azzal vádolta a streamingszolgáltatót, hogy róla készült a film, és hamisan vádolják gyilkossággal. A film egy „valós események által inspirált” történetet mesél el egy párról, Pascal Gautier-ről és Roxana Aubrey-ról, akik szabadtüdős búvárkodnak, azaz oxigénellátás nélkül merülnek extrém mélységekbe. Roxana egy rekordkísérlet során meghal, a film pedig erősen sejteti, hogy Pascal szabotálta a felszerelését. Ferrerast ugyan sehol nem említik a filmben, de nem véletlenül ismert magára a történetben: felesége, Audrey Mestre 2002-ben fulladt vízbe egy merülés során, amit Ferreras felügyelt. A bíróság ennek ellenére arra jutott, hogy a Ferreras-házaspár története és a film közötti párhuzamok nem elegendőek a rágalmazási perhez: „Nincs olyan ésszerű néző, aki úgy találná, hogy a film a felperest ábrázolja” – írta a bíró.

Ha minden áron felismerhetően szeretnénk megjeleníteni egy valós szereplőt, ne adj isten, nevén is nevezni, a Telegraph szerint a legegyszerűbb, ha halott emberről forgatunk: „Az Egyesült Királyságban csak az élőket lehet rágalmazni. Így Peter Morgan [A Korona alkotója] nagyjából bármit mondhat Margit hercegnőről, Winston Churchillről és az anyakirálynőről anélkül, hogy jogi megtorlástól kellene tartania”. Amennyiben mégis élő személyre esik az ember választása, érdemes közszereplők közül válogatni, az ő esetükben ugyanis nagyobb az alkotó mozgástere, mint egy átlagembernél: „A közügyek szabad vitatását biztosító alapjogok gyakorlása a közéleti szereplők személyiségi jogainak védelmét szükséges és arányos mértékben az emberi méltóság sérelme nélkül korlátozhatja. Közszereplőt akár még bűnözőnek is lehet nevezni, de az emberi méltóságot akkor sem lehet korlátozni, emberi mivoltában nem lehet gyalázni valakit, például állathoz hasonlítani. Ahogy egy korábbi interjúban fogalmaztunk:

szexőrültnek vagy kurvának nem lehet valakit beállítani, de tolvajnak, véres kezűnek igen

– mondja Gerő Tamás, aki egy igen friss, magyar ügy körüljárásában is segítségünkre volt.

Legyen játékfilm, akkor nem kell úgy ragaszkodni a makacs tényekhez

Nem kell ugyanis külföldre menni a hasonló példákért, Magyarországon is akadt a közelmúltban filmes ábrázolás kapcsán indított per: az Elk*rtuk című filmet készítő Megafilm Kft. produkciós céget és Kálomista Gábor producert Hann Endre, a Medián közvélemény-kutató igazgatója vitte bíróságra, amiért a filmben jól beazonosítható módon (akinek nem lett volna egyértelmű, kire utal a Bokor Barna által játszott Endre nevű karakter, annak segítségképp a Megafilm egy valós szereplőket névvel beazonosító képes promóciós anyagot is közzétett), és igen negatívan jelenítették meg, ezzel szerinte megsértve a jó hírneve védelméhez fűződő jogát.

A film története szerint az Endre nevű karakter a háttérből irányította a baloldali kormány döntéseit, hamis kutatási eredményekkel manipulálta a közvéleményt, és titokban miniszterekkel egyeztetett arról, hogy melyik újságírót érdemes megfigyelni.

Az évek óta húzódó pert első fokon Hann Endre nyerte, másodfokon azonban már Kálomistának adott igazat a bíróság. Idén tavasszal aztán harmadfokon is ítélet született: a Kúria megerősítette a másodfokú bíróság ítéletét.

„A döntés elvi tartalma az, hogy a művészi kifejezések, illetőleg kritikák kifejezésre juttatása része a véleménynyilvánítás alkotmányos szabadságának. Annak eldöntésénél, hogy a filmalkotás sérti-e a jó hírnévhez fűződő személyiségjogot, azt kell megítélni, hogy az általános közfelfogás szerint a néző a cselekményszál egyes összefüggéseit mennyire érzékeli a valóságra történő utalásként” – foglalja össze Gerő Tamás a Kúria döntését.

A bíróság jelen esetben azt állapította meg, hogy a film nem egy olyan művészeti alkotás, amit valós tények halmazának kell tekinteni. Egy játékfilm elsősorban fikció, és akkor is fikció, ha valós történetet akart feldolgozni

– mondja. „Ugyanilyen alapon azt gondolom, hogy például Dobrev Klárának sem érdemes pereskednie; hiába jelenítették meg úgy a filmben, mintha 2006-ban szándékosan intézte volna, hogy a két tüntetést egymásra tereljék, valószínűleg nála is úgy döntene a bíróság, hogy amit a filmben csinál, az fikció. Akármilyen ellentmondásos, annak ellenére, hogy a szereplőt róla mintázták (ahogy az Endre nevű karaktert Hann Endréről), a filmmel nem állítják azt, hogy valóban megvalósította ezeket az ügyeket.”

A brit királyi családhoz hasonlóan tehát az Elk*rtukban megjelenített személyek is csak abban reménykedhetnek, hogy a nézők nem történelemóra gyanánt ülnek a képernyők elé. Bár Hann Endre az ítélet után kilátásba helyezte, hogy további jogorvoslatért folyamodik az Alkotmánybírósághoz és az Emberi Jogok Európai Bíróságához, Gerő Tamás szerint nem valószínű, hogy az ügyben változás jöhet: „Nem tartom valószínűnek, hogy eredményes lenne az Alkotmánybírósághoz fordulni, a Kúria döntését ugyanis egy, a téma szakértőiből álló öt tagú tanács hozta, a bírák között volt például dr. Pataki Árpád, aki talán a legnagyobb szakértője a véleménynyilvánítás kontra emberi méltóság témának”.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy ha fikciós műfajról van szó, akkor semmiképp nem lehet helye rágalmazási ügyeknek. Gerő Tamás szerint mindig konkrétan kell megvizsgálni az adott filmet vagy sorozatot. Ha valakit beazonosíthatóan szerepeltetnek, arra a személyiségi jog védelme vonatkozik.

A Netflix-perek hosszú listájához visszatérve jó példa erre az Anya Taylor-Joy által játszott fiatal sakktehetségről szóló A vezércsel (The Queen’s Gambit) kapcsán induló jogi vita: hiába teljesen fikciós a sorozat története, Nona Gaprindashvili orosz sakkbajnok azért perelte be a streamingóriást (ötmillió dollár kártérítést követelve), mert az utolsó epizódban őt is megjelenítették, egy sakkmérkőzés kommentátora pedig úgy mutatta be, mint a női világbajnok, aki soha nem állt még ki férfi játékossal. Mivel 1968-ra, mikor az epizód játszódik, Gaprindashvili már több mint ötven férfi, köztük több nagymester ellen is játszott, ezt a mondatot hazugnak és szexistának érezte.

Noha a Netflix először vehemensen érvelt amellett, hogy egy hangsúlyosan fikciós sorozatban beleférnek hasonló pontatlanságok, a vád ejtésére benyújtott kérelmüket a Egyesült Államok szövetségi bírósága elutasította azzal, hogy a sorozat fiktív volta önmagában nem mentesíti a Netflixet a rágalmazásért való felelősség alól, ha egyébként a rágalmazás minden eleme fennáll. 

Végül peren kívüli megállapodás született, melynek részletei nem ismertek.

Írjuk ki az elején, hogy valóságot csak nyomokban tartalmaz

„Ez egy igaz történet” – ezzel a mondattal indul a Netflix idei surranópályás sikersorozata, a Richard Gadd által írt Szarvasbébi (Baby Reindeer), ez pedig valószínűleg a streamingszolgáltató történetének eddigi legnagyobb öngólja.

Ha az ember valós történet feldolgozására vágyik, de a dokumentarista módszerek helyett egy Netflix-dráma műfaji eszköztára mellett dönt, óva intenénk attól, hogy ilyen hevesen hirdesse a sztori igazságtartalmát. Még a végén belekötnek.

A sorozat a saját magát játszó skót humorista életének megrázó mélypontjait dolgozza fel: arról az időszakról mesél, amikor Gadd a húszas éveiben előbb több alkalommal nemi erőszak áldozata lett, aztán megismerkedett egy nála idősebb, a történetben Marthának nevezett nővel, aki zaklatni kezdte: nemcsak hogy mindenhová követte, de három év alatt több mint negyvenezer emailt, hétszáz tweetet, száz oldalnyi levelet és több száz órányi hangüzenetet küldött a férfinak.

Gadd még áprilisban egy interjúban úgy fogalmazott, olyannyira igyekeztek álcázni a képernyőn Jessica Gunning által életre keltett Martha karaktere mögött rejlő valós személyt, hogy nem hiszi, hogy a nő magára ismerne. Nos, nem lett igaza.

Az igaz történet szlogenen felbuzdulva az elszánt twitterezők napok alatt megtalálták (vagy legalábbis megtalálni vélték) az „igazi Marthát”: Fiona Harvey-t. Harvey pedig nagyon is magára ismert Marthában. Gunning karakteréhez hasonlóan ő is egy skót ügyvéd, a megjelenésük és beszédstílusuk is igen hasonló, a sorozat pedig Harvey egy konkrét bejegyzésének szövegét is kölcsönvette a forgatókönyvhöz. 

Fiona Harvey nyilvánosan először Piers Morgan beszélgetőműsorában szólalt meg, hogy némileg ellentmondásos módon elárulja: valóban róla mintázták a karaktert, de semmi sem igaz, amit Gadd róla állít. Június 6-án aztán pert is indított a Netflix ellen, melyben azt állította, hogy a sorozat hamisan ábrázolta őt szexuális ragadozóként és kétszer elítélt zaklatóként. Az elszenvedett hírnévrontásért, érzelmi stresszért és személyiségi jogainak megsértéséért 170 millió dollárnyi kártérítést követel.

Harvey pere kapcsán számos cikk kezdte boncolgatni, hogyan csúszhatott be a Netflixnél egy ilyen könnyen támadható állítás, és hogyan hathat ez a nagy figyelmet kiváltó eset a film- és sorozatipar berögzült szokásaira. A Guardian például arra hívta fel a figyelmet, hogy két szócska megmenthette volna a céget az egész jogi hercehurcától: ha a sorozat elején feltűnő felirat „based on a true story”, vagyis „igaz történet alapján” lett volna, akkor nem kellene minden aprócska részlet igazságát bizonygatniuk a bíróságon.

Az alkotások elején vagy végén feltűnő kiírásoknak Gerő Tamás szerint is mindenképp van jelentősége: „Ez a nézők számára információ, hogy igaz történet alapján készült-e, azonosak-e a szereplők a valós személyekkel. Ez is a film fikciós voltát erősíti. Ha a kiírás »based on true story«, az alapvetően inkább a fikciós jellegét erősíti. Ha »true story«, akkor annak valósnak kell lennie minden szempontból. De semmi nem írja felül azt, hogy a személyiségi jogok védelme meg kell, hogy valósuljon.”

Gadd egyébként a fent is említett interjúban úgy fogalmazott: „Amit kölcsönvettünk, az egy érzelmi igazság, nem pedig valakinek a tényszerű profilja”. Hogy akkor miért érezték fontosnak a Szarvasbébi készítői, hogy szó szerint igaz történetként állítsák be a sorozatot, rejtély – bár a marketingben nyilván nagy hangsúlyt kapott a történet személyes volta, ehhez azonban talán a valós ihletés kiemelése is elegendő lett volna.

A Guardian a jövőre nézve azt jósolta, Harvey ügyének kimenetelétől függetlenül mostantól valószínűleg hosszas disclaimerekre számíthatunk:

Még az is lehet, hogy nem lesz elég kiírni, hogy egy sorozatot valós események ihlettek. Ne lepődjünk meg, ha hosszú szövegrészleteket kapunk, amelyekben részletezik, hogy milyen módon fikcionalizálták a forrásanyagot. Ez elég hangulatgyilkos lenne, de lehet, hogy jogilag szükséges lesz.

Ha minden kötél szakad, legalább legyen igaz

Pár nappal a Harvey-per bejelentése előtt került csak pont egy hosszú ideje húzódó történet végére: a Netflix június elején kötött megállapodást Linda Fairstein manhattani ügyésszel, aki a 2019-es A Central parki ötök című dokumentumsorozat miatt indított rágalmazási pert a streamingszolgáltató és az író-rendező Ava DuVernay ellen.

A minisorozat az Egyesült Államok történetének egyik legnagyobb sajtónyilvánosságot kapott bűnügyét mutatta be: 1989-ben egy fehér nőt megerőszakoltak és majdnem halálra vertek a Central Parkban, az esetért négy fekete és egy latino tinédzsert ítéltek el. Az ekkor tizenéves fiúk hiába állították, hogy a rendőrök kényszerítették ki belőlük a hamis vallomásokat, csak hosszú börtönévek után tisztázódtak a vádak alól, amikor a valódi tettes vallomást tett. Linda Fairstein annak idején a manhattani ügyészi hivatali szexuális bűncselekményeket vizsgáló egységét vezette. 2020-ban indított pert, amiért a sorozat úgy ábrázolta, mint akinek jelentős szerepe volt a fiúk vallomásainak kierőszakolásában.

A Netflix azzal érvelt, hogy az ábrázolás „lényegileg valóságos”, a dramatizációknak bizonyos mozgásteret kell biztosítani, és nem kell újságírói pontossági normákhoz kötni őket. Az is mellettük szólt, hogy noha egy jól dokumentált, valós esetről van szó, itt mégsem írták ki nagy betűkkel az első rész elején, hogy igaz történetet látunk, A Central parki ötöknél az epizódok végén szerepelt a disclaimer, ami felhívta rá a figyelmet, hogy a sorozat valós eseményeket dolgoz fel, de bizonyos karakterek, események, helyszínek, párbeszédek és nevek a sorozatban kitaláltak. DuVernay ugyancsak kiemelte, hogy a sorozat nem dokumentumfilm: „A szereplők mozdulatai, dialógusai, cselekedetei nincsenek konkrét információkkal alátámasztva” – mondta.

A per előkészítése során azonban az is kiderült, hogy a négyrészes sorozat jelentős kutatáson alapult, az írók könyveket, újságcikkeket és egy dokumentumfilmet is felhasználtak, amelyek közül sok kritikusan nyilatkozott Fairsteinről és a perben folytatott munkájáról. DuVernay a maga részéről meg is van győződve Fairstein szerepéről: „Úgy vélem, hogy Linda Fairstein felelős a Central parki futó ügyében folytatott nyomozásért és büntetőeljárásért, amely öt ártatlan fekete és barna fiú téves elítéléséhez vezetett”.

Beszédes, hogy Fairstein végül egy fityinget sem kapott a peren kívüli megállapodásban. A megegyezés szerint a Netflix egymillió dollárt adományozott az Innocence Projectnek, a téves ítéletek megelőzéséért küzdő nonprofit szervezetnek, ahol az 1989-es ügy ártatlanul lecsukott vádlottai is tevékenykednek, és a részek elejére helyezte át az eredetileg az epizódok végén szereplő disclaimert. Ezt persze mindkét fél saját sikereként keretezte. DuVernayék szerint nem véletlen, hogy az ügyésznő végül nem akarta alávetni magát a tárgyaláson várható keresztkérdéseknek, Fairstein ügyvédei pedig a Netflix megszorongatásaként értékelték teljesítményüket:

Őszintén reméljük, hogy ez a megegyezés ébresztőként szolgál a Netflix és más médiavállalatok számára, hogy felelősséggel tartoznak azért, hogy hűek legyenek az igazsághoz, amikor valódi embereket ábrázolnak, és ne próbáljanak meg abból profitálni, hogy teljesen hamisan gazembernek állítanak be valakit, ahogyan azt Linda esetében tették

– fogalmazott a Fairsteint képviselő Kara Gorycki.

A fenti esetekből felsejlik még egy hasznos tipp: nem árt, ha az ember mögött egy dollármilliárdos streamingóriás áll. A Netflix hasonló jogi vitáinál egyszerű forgatókönyv látszik kirajzolódni: a streamingszolgáltató rendre a kereset elutasításáért folyamodik, ha pedig itt nem jár sikerrel, akkor peren kívül egyezik meg a vádat megfogalmazó személlyel. Kérdés, hogy a Szarvasbébi nagy médiavisszhangot kiváltó ügye eljut-e egyáltalán a bíróságig, és valójában mekkora hatással lehet a streamingóriás vagy akár a filmipar régóta bevett szokásaira.