Ambrus Attila: Én ritkán tévedek, de akkor kurva nagyot

Mikor megbeszéltük a találkozót, a parkolással kapcsolatban volt egy olyan elengedett félmondata, hogy csak az szúrja ki a kamerákat az utcában, aki rabolt már bankot. Működnek még ezek a reflexek?

Az a baj, hogy ezek beleégnek az emberbe, a gyerekkorom meg a későbbi életem is. Az arról szólt, hogy túlélj. Ha bemegyek az étterembe, mindig azt figyelem, hogy az ajtóval szemben üljek – hogy legyenek menekülési útvonalak. Bankba nem járok már, jártam én oda eleget.

A reflexek mellett az ezzel kapcsolatos poénok beleférnek?

Másképp, hogy lehet? Aki komolyan veszi az életet, az egy sótlan ember. Nyilván azért próbálom megtalálni a humorizálásnak azt a szegmensét, ami még nem veri ki a biztosítékot. A lényeg az, hogy igyekszem. Nyilván, akire ráfogtam a fegyvert, azokkal sosem poénkodnék, de alapjában véve elég lazán kezelem az életet, mert ha túl komolyan veszem, és belegondolok abba, hogy min mentem keresztül, nem biztos, hogy őszinte lenne a mosolyom. Viszont ezeket már elengedtem.

Miként definiálja magát? Az ország elsősorban a rablásairól ismeri, van, ahol a nemzet bankrablójának nevezik, máshol kerámiakészítőként és gelencsérként mutatkozik be. Melyik az igazi Ambrus Attila?

Azért nehéz ez, mert az ember önmagával szemben elfogult. Azt gondolom, hogy majd az utókor megítéli, ki is voltam.

Jelen pillanatban egy egyszerű melós embernek tartom magam. Szolgálok: a családomat, a vásárlóimat, azokat az embereket, akikkel kapcsolatban vagyok.

Nem én húztam fel a Viszkis-brandet, hanem a sajtó: harminc éve benne vagyok a médiában, nem emlékszem, hogy lett volna olyan, hogy felhívtam volna egy főszerkesztőt, hogy mindenféleképpen szeretnék interjút adni. Azt gondolom, hogy sajnos egy megosztó személyiség vagyok, de megmondom őszintén, egy munkásembernek tartom magamat, aki megpróbálja tisztességesen eltartani a családját.

A szentendrei üzlete kvázi egy Viszkis-múzeum, még az üzlet ablakára is rácsok vannak festve, tehát azért kihasználja a hírnevét.

A többi keramikus pont ezért utál. Nem szeretem ezt, de nem tudok vele mit csinálni. Ez egy kis ország, ha elmennék egy másik országba, a kutya se tudná, ki vagyok. De valóban, felhasználom a múltamat, viszont ezt igyekszem jó értelemben felhasználni: meghívnak iskolákba, reintegrációs programokba, ezekért nyilván egy kopejkát nem kérek, mert szerintem vissza is kell adni valamit a közösségnek, és én így próbálok tenni. Visszaadni, mert azért elég sok problémát okoztam a hatóságnak és sok embernek is, sajnos.

Van önben bűntudat? Hogy áll a bűnhődéssel?

Azt gondolom, hogy ha nincs is egyensúlyban a mérleg, nincs bennem hiányérzet. Azok közül, akikre ráfogtam a fegyvert, van, aki megbocsájtott, van, aki nem. Ezek megtörtént dolgok, nem tudok mit csinálni. Mindenkitől elnézést kértem, le is ültem a magamét. Innentől kezdve úgy bűnhődöm, hogy mindenkit ezerszázalékosan kell kiszolgálnom. Ha hibázok, nálam ötször-tízszer magasabb úgymond a mérce, mert, ha például valakit átverek, akkor joggal mondhatják azt, hogy hát, ugye, kutyából nem lesz szalonna, és lám-lám, a csávó megint hozza a formáját. Ezért hatványozottan oda kell figyeljek, mit mondok és mit teszek.

A könyvben azt írja, nem tudja objektíven megítélni, jó ember-e.

Mert erre saját magunk nem is vagyunk képesek: azt, hogy te jó vagy rossz ember vagy-e, azt a környezeted látja igazán. Nem hiteles, ha én most itt egy kincstári szöveget vagy valami populista lózungot letolok. Egy dolgot szoktam mondani: nekem egyetlen egy fegyverem van ebben a vonatkozásban, az idő. Mikor szabadultam, az RTL-lel forgattunk, nekik nyilatkoztam dolgokat. Eltelt tíz év, és szembesítettek azzal, amit akkor mondtam, és tűpontosan minden bejött: család, gyerek, kutya, vállalkozás. Nem azt mondom, hogy én vagyok a modernkori Nostradamus, de nem szeretek lukra futni. Én ritkán tévedek, de akkor kurva nagyot.

Arról is szó esik a könyvben, hogy a hatalmas médiafelhajtás hosszú távon sokat adott, mégis rengeteget elvett. Mire gondol?

Igen, sőt a rendőrségen tanítják is, vannak egyetemisták, akik belőlem írják a szakdolgozatukat. Az egykori rendőrségi szóvivő, Garamvölgyi László is elismerte, hogy az ügyemet elkommunikálták. Ma már nem kommunikálhatnak így, ott kőkeményen pofára estek. De ebből tanultak is, ma már oktatják is, hogy így nem lehet. A médiának kétségkívül nagyon sokat köszönhetek, de sajnos ez negatív értelemben az ítéletben is visszaköszönt, mert kicsit ott túltoltuk a biciklit. Sajnos egy olyan ügyvédhez került az ügyem, akivel elkommunikáltuk a dolgot, túl sokszor szerepeltünk, fölöslegesen haragítottuk magunkra a rendszert meg a hatóságokat, nem így kellett volna csinálni. Nyilván most már tudom ezt, mert ugye eltelt sok idő, de ma már látom, hogyha nem szerepelek ennyit, akkor talán egy-két évvel beljebb lettem volna.

Most hogy érzi, hogyan kezeli a média? Ma már sokkal inkább bulvárosítják a történetét.

Hála a jó égnek, megtaláltam az egyensúlyt. Én egy dologra ugrok, soha senkinek nem cenzúrázom a munkáját, mindenki azt ír, amit akar, de amit nem szeretek, azok a ténybeli pontatlanságok. Mondok erre egy példát: a Mosonyi utcában, a Rendőrmúzeumban egy elég komoly tárlatom van, és tele van ténybeli pontatlansággal. Szóltam a vezetőnek, mondom, ne haragudjon, honnan szedték az információkat? A Wikipédiáról. Ráadásul néhány rendőrségi alkalmazott eltüntette a fegyvereimet, tehát a múzeumban is egy játékpisztoly van kiállítva.

Talán az egyik legjogosabb kritika az irányába, hogy az esetében egy bűnözőből csináltak celebet. Erre mi a válasza?

Elnézést, nem vagyok celeb.

Erre később terveztem kitérni, most azonban vonatkoztassunk el a szóhasználattól: mit válaszolna azoknak, akik szerint a bűnözői múltjából gyártott hírnevet?

Azt gondolom, hogy abszolút jogos a kritika, csak egy baj van. Tudniillik, ha a rendszerváltás óta itt rend lenne, olyan értelemben, hogy nem kettős mérce lenne, hanem valóban elkaszálják azokat, akik milliárdokat elvisznek, akkor most nem beszélgethetnénk itt, mert mindenki a helyére kerülne. Ez egy kifordult világ, ahol például a tartalomgyártók, influenszerek keresik a nagy pénzt, nekem meg az eszem megáll, hogy ebből meg lehet élni. Én fegyvert fogtam, ezért nyilván megkaptam a magamét. Egy szociológus tudná valószínűleg egzakt módon megfogalmazni, miért lehetek én népszerű. Senkihez nem mentem oda, hogy írjanak rólam valami jó cikket, soha nem kértem ezt. Valószínűleg a személyiségem miatt is megtalálták ezt a történetet. Hiszek abban, hogy egy ember tud változni, és az én történetem, ha másért nem, a társadalmi előítéletek miatt is érdekes. Nagyon sok helyről ki vagyok tiltva, sok helyen persona non grata vagyok, amit értek is, meg nem is, de pont ez ellen küzdök: az előítéletek ellen. Mert bárki, akár a te rokonod is kerülhet ilyen helyzetbe – persze, nem feltétlenül abba, hogy fegyveres rabló lesz, de mondjuk bekerül a sittre, és onnantól kezdve megnézheti magát, hogyan és hol fog elhelyezkedni, ki ad majd neki munkát. Az előítélet nemcsak Magyarországon, de globális szinten is komoly társadalmi probléma. Ez ellen küzdök, az én történetem is rávilágít arra, hogy igenis van visszaút a társadalomba, igenis lehetsz hasznos tagja annak. Van egy múltam, de kinek nincs? A fotelhuszároknak – ahogy én hívom a kommentelőket – meg nem szoktam visszaírni. Az a szomorú az egészben, hogy akik nagyon hangosak, azoknak nem biztos, hogy igazuk van. De abszolút megértem azok álláspontját, akik azt gondolják, hogy egy bűnözőt miért kell piedesztálra emelni.

(Az interjú ezen pontján odajön egy felvidéki férfi, aki elmondja, óriási rajongója Ambrusnak, és egy szelfit kér vele) Gyakran előfordul ez?

Persze. Mohácson egyszer számoltam, hány kép készül, 1600 környékén feladtam. Akkor van baj, amikor gyerekek jönnek oda, hogy bácsi, fotót szeretnénk. Erre én megkérdem, figyelj, tudod ki vagyok? Azt mondja: nem. Akkor miért jöttél ide? Apám ideküldött. Ezzel szerintem az apukának kéne valamit kezdenie. Mikor kijöttem a börtönből, és elmentem egy étterembe, megtapsoltak. Majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Milyen világba jöttem ki?

Cikinek érzi ezt?

Persze, vérgáz. Nem olimpiai bajnok vagyok vagy Nobel-díjas fizikus. Ha az lennék, akkor azt mondom, oké. Tudom, hogy nincs rendben a társadalom erkölcsi és morális ítélőképessége. És most nem akarok senkit minősíteni, de szerintem tudja, miről beszélek. Nézzék meg, milyen országban élünk, a gyűlölködés, a kirekesztés, a megosztottság megy ezer éve. Mikor nyertük meg az utolsó csatát? Mindig bucira vernek, és többek közt emiatt, mert a politika azt csinálja, hogy egymásnak ugrasztja az embereket. Ebből ők vígan elvannak, mint a befőtt, te meg utálod a másikat, mert az ilyen, a másik meg olyan. Erről szól az elmúlt ezer év. Nagyon sokan lenézik a románokat, merthogy „balkán”. De ott azért elkergettek rengeteg embert, lelőtték Ceaușescut, a fél román szenátus le van csukva, ott azért rend van.

Ha itt is elővennék az embereket, hogy elvittél pár milliárdot, és nem állami elismerést kapnának, hanem perecet a kezükre, akkor azért másképp működne az ország. És lehet, akkor nem kéne magyarázkodnom a nagy értékválság közepette.

Mindig azt vallom, hogy a megoldásokra kell törekedni, a hogyanra. Nem arra, hogyha gond van, akkor gyűlölködni kell, kirekeszteni, hanem inkább meg kell oldani a problémát. Ha a vezetők is így gondolkodnának, ez egy jobb hely lenne.

A hatalommal szembehelyezkedő státusz jellemezte a helyzetét a rablása, illetve börtönbe kerülése idején, és most is. A rendszerváltást követően a modernkori Rózsa Sándornak nevezték: a fiatal székely srác, a nép gyermeke bemutat a rendszernek, nyilvánvalóan sokan szimpatizáltak ezzel a képpel. Ma abból a szempontból lehet pozitív karakter, hogy a korrupcióval vastagon sújtott Magyarországon ön elismeri, hogy milliókat lopott, és le is ülte érte a büntetését. Látja ebben a párhuzamot?

Ez az egésznek az Achilles-sarka: látják az emberek, hogy én leültem a magamét. Tanultam bent, nem konditerembe jártam, meg nem azzal voltam elfoglalva, kit zsebeljek ki. De én egyébként is pici hal vagyok ebben a történetben. A lopás kategóriájában ez a 200 millió – ami átlagember számára sok pénz – semmi. Pont ez a probléma: mindent elvisznek, ami nincs lebetonozva. És mi a vége? Elismerések. Az emberek nem hülyék, látják, mi történik. Én el is voltam tiltva a közügyektől, de egyébként eszem ágában sem lenne elmenni szavazni.

A korrupcióról is ír a könyvében, egész pontosan azt, hogy nincs olyan ember, aki hatalomra kerülve nem lesz előbb-utóbb korrumpálható. Úgy érzi, bárki vezetné az országot, ugyanitt kötnénk ki?

A korrupció az, amiből téged kihagynak. Ez egy rendszerszintű probléma. Gondolja, hogy majd jön ez a Magyar Péter, aztán majd megment bárkit? De akárkiről beszélhetnénk.

Azt gondolja, ha Magyar Péter hatalomra kerülne, ugyanez történne?

Tizenkét évig bent ült a fazék mellett. Éjjel-nappal zabálta a pénzünket. Erre egyszer csak kirakják a fazék mellől, és akkor ő megvilágosodik. Mennyire hiteles ez a sztori? Nagyjából annyira, mintha most én miniszterelnök akarnék lenni. De, mondjuk, lehet, hogy köztársasági elnök lehetnék majd valamikor.

Vannak ilyen ambíciói?

Dehogyis, nem. De egyébként van egy koncepcióm, hogyha egyszer majd valamilyen tisztséget vállalok, azt társadalmi munkában fogom csinálni. Mert akkor vagy hiteles politikus, ha korábban a saját szakmádban egy elismert név lettél. Nézze már meg azt a kétszáz politikai összetevőt a parlamentben, hány ember dolgozott korábban, hány ember volt a szakmájában hiteles? Ha tehát én egyszer ilyen tisztséget vállalok, azt hitelesen akarom csinálni – és ingyen. Ehhez kell, hogy legyen egy biztos anyagi bázis mögöttem, mert észnél kell lennem, két pici gyerekem van. És, ha az amerikai projekt összejön, az anyagi biztonságra nagy esély van.

Ez egy amerikai sorozat, ami az életét dolgozná fel. Mesélne erről kicsit?

Majd ha összejön, jelenleg tárgyalunk róla.

Ha azt állítja, hogy mindenki, aki hatalomra kerül, lopni fog, miért gondolja, hogy ön nem?

Én már megérkeztem. Láttam már mindent. Akasztott emberen kívül már minden voltam. Annyi mindent megéltem már.

Tehát az egykori bűnözőkből lesznek a legjobb politikusok?

Nem azt mondom, hogy az egykori bűnözőkből, hanem abból, aki már megégette magát. Én megjártam mindent, nem azt mondom, hogy a damaszkuszi út végén vagyok, de hiszek abban, hogy igenis lehet tisztességesen és korrekt módon is csinálni dolgokat, csak ehhez el kell jutni arra az értelmi szintre, hogy ne a kapzsiság és a mohóság legyen a vezérlő elv. Én is ilyen voltam, nehogy azt higgye, hogy nem. Miért kell egy nap két bankot kirabolni? Volt tízmilliónk, ha beosztottam volna, sokáig elég.

És miért nem volt elég?

Elkap a gépszíj. Bekerülsz egy mókuskerékbe, és visz előre. Én a falig megyek, nincs olyan, hogy félig. Nem tudok félig élni, félig meghalni, félig szeretkezni, semmit sem tudok félig csinálni. Vagy csinálok valamit, vagy nem. Nyilván a kompetenciánk meg a mozgásterünk az, ami adott.

Arról is többször nyilatkozott már, hogyan beszél majd a gyerekeinek a múltjáról.

Az a baj ezzel, hogy még nem készültem fel rá. Még a gyerekeim se: a kislányom ötéves, a kisfiam kettő. Itt egyetlenegy szabály lesz nálam, hogy hiteles legyek. Nálam ott siklott ki a vonat, hogy hiteltelen emberek neveltek. Apám sem volt egy hiteles ember: a munkáját maximálisan elvégezte, minden másban kókler volt. És egy gyerek észreveszi, hogy a szülő simlis, mert attól, hogy ő felnőtt, hogy ő az apád vagy az anyád, neki is be kell tartani bizonyos szabályokat. És ha ezt ő sem teszi, onnantól kezdve milyen jogon várod el a gyerektől, hogy ő betartsa? Nyilván ő ezt még nem tudja megfogalmazni, csak azt látja, hogy hoppá, nem kerek a sztori, nincs logikai láncolat a nevelésben. Azt szeretném, hogyha mondok valamit, az harminc év múlva is úgy legyen. El fogom nekik mondani tényszerűen, hogy mit gondolok erről, attól még lehet más a véleményük, lehet más világnézetük, de amíg tudom, addig megpróbálom nevelni a gyerekeimet. Az más kérdés, hogy a nevelés pont arról szól, hogy neveled, neveled, neveled, szerelsz rá mindenféle alkatrészt, és egyszer csak otthagy a bánatban, és elmegy egy másik kontinensre, és akkor elgondolkodsz, hogy nem biztos, hogy jól csináltad. De lehet, hogy mégis, mert mondjuk ötévente egyszer rádnyitja az ajtót, vagy esetleg ad egy tányér levest majd, vagy a pelenkát kicseréli alólad. A gyereknevelés lutri. Mi a garancia arra, hogy mi valamit jól csinálunk? Ez mindig utólag derül ki. A gyereket elsősorban nem nevelni, hanem szeretni kell, és jó mintákat adni nekik. És mennyire fogja elfogadni a múltam? Nem tudom. Nyilván frusztrálni fog, ha visszamutogat, de teljes joggal, mert én milyen jogcímen mondom meg neki, hogy mi a helyes?

Fél ettől?

Persze. Nyilván fél az ember attól, hogy a pofámba fognak röhögni, és azt mondják, hogy figyelj, te ne dumálj nekem, mert simlis voltál. Mondhatom persze, hogy apa fütyült a templomban, aztán lecsukták, de nem lesz kerek a sztori. Mindig azt mondom, hogy oké, hibáztam, rengeteg rossz döntést hoztam az életemben, és ha nem is teljes mértékben, de helyrehoztam a múltamnak azokat a mélységeit. Akkor nem tudsz helyrehozni dolgokat, ha nincs bűnhődés, illetve, ha valakinek elveszed az életét, mert azt nem lehet visszaadni. Vér nem tapad a kezemhez, de ültem is eleget. Húsz év múlva fog kiderülni, ha még megélem, hogy valamit jól csináltam-e. Most nem tudom. Tele vagyok kétséggel, hogy mennyire leszek hiteles.

Az emberöléssel kapcsolatban a karmára hivatkozik, arra, hogy úgy érezte: nem volt megírva, hogy embert öljön.

Voltam egyszer-kétszer olyan helyzetben, ahol más ember simán meghúzta volna a ravaszt. Én ettől nem vagyok jó ember, nem akarom megmagyarázni a múltamat, de tény, hogy sose azért mentem, hogy bárkit lelőjek. Én egyszerűen a pénzért mentem. Nyilván a rendőrségnek az volt az érdeke, hogy mielőbb bepakoljanak a gödörbe. És sokan azt is mondták, hogy csak a szerencsén múlott. De ha valakit le akarok lőni, akkor lelövöm, pont. Nincs az, hogy mellé lövök, fölé lövök, combon lövöm. Tizenhétszer vettem el az őröktől a fegyvert. Volt, aki ellenállt, nem lőttem le, más lehet lelőtte volna, de én senkinek az életét nem akartam elvenni.

A börtönben a sport, a könyvek és a tanulás volt a menekülése. Mi volt a fordulópont, amikor azt érezte, hogy változnia kell?

Sok ilyen pont akadt, de volt egy nagyon határozott esemény: 2002-ben egy bulvármagazinból tudtam meg, hogy meghalt az apám, épp azon a héten, amikor jogerősen tizenhét évet kaptam. Akkor már tíz éve nem beszéltem vele, összebalhéztunk. Furcsa egybeesés volt, mert ő már hét–nyolcévesen is azt vágta a fejemhez, hogy börtöntöltelék leszek, és a rácsok mögött fogok megrohadni. És annyira mellbe vágott a felismerés, hogy ő előre kódolta az életemet, és tényleg ilyen jövőt vizionált nekem. Ott azt mondtam, hogy muszáj változnom, mert ha így folytatom, soha nem tudok kijönni a börtönből. Ez egy nagyon-nagyon komoly katarzis volt: felismerés, a múlttal való szembenézés, hogy pöccre bejött, amit a fater mondott. Akkor azt mondtam: ezt a csatát én nyerem meg, nem ő, és most ezért ülhetünk itt.

Ha már a spiritualitásnál tartunk: a börtönben felvette a muzulmán vallást, egy sámánszertartás keretében, vérszerződéssel házasodott meg, a katolikus egyházat pedig élesen bírálta. Kicsit kaotikus vallási meggyőződésre vall mindez, mi a helyzet a hitével?

Muzulmán csak a börtönkoszt miatt lettem: ha Tasnádi Péter kaphatott kóser kaját, én miért nem? Nagyon jóban voltam a börtön doktornőjével, szimpatizált velem, kértem őt, hogy találjunk ki valamit a rossz koszt miatt, és ő ajánlotta fel, hogy kiír muzulmán étrendre. Pont nemrég halt meg Rózsahegyi Tamás, a börtönparancsnok, az egykori nevelőm. Egyszer egyedül sétáltam kint, mivel el voltam különítve, és megkérdezte: Ambrus, maga tényleg muzulmán? Mondtam neki, hogy nézze parancsnok úr, imaszőnyegem nincs, de ha ez probléma, bekéretek egyet. Megkért, hogy kössünk alkut, mert csődbe viszem a börtönt a drága ételeimmel. Korrekt volt, amit kértem, teljesítette, cserébe lemondtam a muzulmánságról.

Hogy jutott el a vérszerződésig?

Az esküvő előtt először a pálosokhoz mentünk,

először felhívtam Böjte Csabát, végül ő politikai okokból nem akarta bevállalni az esküvőnket.

Aztán elmentünk a Gellért-hegyi sziklatemplomba, ahol a hegyi beszédektől tíz perc után menekülni akartam. Utána részt vettem egy katolikus esküvőn, ott is teljesen hiteltelennek láttam a dolgot: a pap két órán át tolta a hegyi beszédet a mértékletességről, majd hét rántott húst bevert. Egyszerűen nem hiteles. Az esztergomi püspök azért nem kért a vázámból, amit egy nő vitt volna neki, mert én csináltam. A szegedi zsinagógával is megállapodtam, hogy lemegyek, egész nap gyerekekkel fogok foglalkozni, majd a rabbi közölte, hogy nem vagyok elég kóser. Sok helyről kivágtak, valamiért ez a vallás nem az én világom. Egyháztörténetet is tanultam, az intézményesített vallással nagyon komoly problémáim vannak, főleg amiatt, mennyire hiteles. Így kötöttünk ki egy sámánnál.

Ír a könyvben egy helyzetről, amikor a börtönt követően majdnem visszaesett: Érsekújváron piacozott, nem volt vevője, és ott tartott, hogy megpróbált fegyvert szerezni. Mi fogta vissza?

Nyolcszáz euró mínuszban voltam, már szóltam is a kontaktomnak, hogy meg kell oldanom ezt a helyzetet, újra szolgálatba kell helyeznem magam. És valami isteni csoda volt, hogy kiderült: fizetésnap előtti nap volt, így alig voltak vevők, másnap hatszáz euró pluszban zártam. Ez számomra egy isteni figyelmeztetés volt, egyfajta sugallat, ami megmentett a pusztulástól, mert már ott tartottam, hogy valamit csinálok. Ott nagyon rezgett a léc, le is kopogom, hogy nem volt ilyen azóta. Akkor elgondolkodtam, hogy hogyan lenne így tovább? Maga a rendszer nem tud segíteni, a magyar állam képtelen jól visszailleszteni az elítélteket a közösségbe. Vannak a pártfogók, akik csak díszletek. Én az enyémhez négy évig jártam, azt mondta, ő annyiban tud segíteni, hogy megadja a hajléktalanszálló címét. Minden hónapban bemész hozzájuk, és ki kell tölteni egy papírt, amin az első kérdés: követett-e el bűncselekményt? Egyrészt nem írnám le, ha igen, akkor meg nem lennék itt. Banális lózungokkal traktálják az embert igazi segítség nélkül, de ha nem jelensz meg, bevitetnek. Itt tart a pártfogói rendszer, de ez nem az ő bűnük, ez rendszerhiba.

Visszatérve a beszélgetésünk elejére: ha zavarja, hogy celebnek nevezik, miért megy el celebműsorokba?

Azt szoktam mondani, hogy elmegyek én majomnak, csak drága a banán. Mára szinte minden szerkesztővel összeugrottam. Most már úgy vagyok vele, hogy nem akarok menni, de a marketing miatt fontos. Elmentem Ázsiába (Ázsia Expressz – a szerk.), meg is nyertük. Tudják, Berki Krisztián mit adott a helyi gyerekeknek? Egy fotót magáról. Én meg adtam egy kis szütyőt, amit a feleségem csomagolt. Az volt gáz, amikor hűtőmágnest akartam adni a kambodzsaiaknak, aztán kiderült, hogy nemhogy hűtőjük, áramuk sincs. De szerencsére vittem más dolgokat, és kis ajándékokat adtam nekik. Ezért nem tartom magam celebnek, mert ha elmegyek valahova, akkor tudatosan használom azt, hogy én már keramikus vagyok. És ez nekem egy platform. Tetszik, nem tetszik.

Itt húzza meg a celebség határát?

Igen. Amióta Győzike volt nálam a Hal a tortán egyik adásában, azt mondtam, innentől csak IQ-teszttel jöhet be hozzám bárki. És ott is megmutattam a tudásom, mert mindenkinek készítettem egy névre szóló bögrét. Ez nekem fontos, hogy benne legyen az ilyen műsorokban: hogy jelenleg keramikus vagyok. Azzal, hogy van egy múltam, amit társítanak a jelenemhez, nem tudok mit kezdeni.

Nem ellentmondás ez kicsit annak fényében, hogy mégis a bűnözői múltja motívumaira építette fel a brandjét?

Ez a múltam része, nem ellentmondás. Akkor lenne az, ha játszanám a jófejet, közben meg simliskednék, és arról okoskodnék, hogyan kell bankot rabolni. De az üzletemben, az életemben minden hivatalosan, tisztán működik, már a fehér gazdaság része vagyok. Adót fizetek, mindent betartok. Azt gondolom, hogyha tíz év múlva találkozunk, akkor is ugyanaz az ember leszek, aki most. Ha nem, az lesz az ellentmondás.

Akkor tíz év múlva ugyanitt!

Ugyanitt!