Kevin Costnernek már nemcsak a háza, az egész karrierje forog kockán

Nagyot bukott a mozikban Kevin Costner új filmje

– írtuk július elején. Na, és akkor mi van? – kérdezhetné az újságolvasó, aki megszokta már, hogy a hollywoodi sztárok felfoghatatlan összegeket, több tízmillió dollárokat keresnek egy szereppel, ha pedig esetleg nem talál olyan kedvező fogadtatásra a soros filmjük, mint remélték, a filmstúdiók, ezek a feneketlen pénztárcájú óriásvállalatok lenyelik a veszteséget, és legközelebb a sztár majd mással dolgozik, vagy kicsit kevesebb pénzért is odaáll a kamera elé.

Van ilyen, de Kevin Costnerrel nem ez a helyzet. A Horizont: Egy amerikai eposz című filmje minden szempontból rendhagyó vállalkozás. Először is, nem egy film, hanem négy, esetleg három, de kettő biztosan. Másodszor: nem stúdió gyártotta, hanem Costner maga, néhány magánbefektetőt bevonva, de főleg saját pénzéből (csak a forgalmazásért felel nagy stúdió, a Warner).

A harmadik sajátosság, hogy Costner nemcsak a gyártója-producere és egyik főszereplője, hanem rendezője és írója is a filmnek, így aztán mindenestől ő felel a sikerért és a bukásért is. Illetve most már biztos, hogy a bukásért kell felelnie, legalábbis anyagi értelemben.

(Hogy filmként a Horizont első része hogy állja meg a helyét, arról ebben a cikkben kevés szó esik, de itt olvasható róla a kritikánk).

Mindez azt jelenti, hogy a Horizont nyitófejezetének bukása nem pusztán a tervezett folytatásokat lehetetlenítheti el, de Costner karrierjének is beteheti a kaput. Nincs szó arról, hogy a sztár teljesen lerongyolódik vagy koldusbotra jut, ami azért megtörtént olykor a klasszikus Hollywood néhány meghatározó filmesével, D. W. Griffithtől Buster Keatonig. Inkább az fenyeget, hogy Costner soha többé nem készíthet saját, szerzői filmet, olyat, amilyet ő szeretne. Elmehet a hősök apját vagy nagyapját játszani mások filmjébe, és elég pénzt kereshet hozzá, hogy élete végéig kényelmesen elbaseballozgathasson az unokáival tízhektáros Santa Barbara-i birtokán.

Miért bánhatjuk mégis, hogy a Horizont első része megbukott, és hogy jelen állás szerint valószínűleg nem készülhet el az összes tervezett folytatás? Mit árul el ez a filmterv Kevin Costner rendezői karakteréről és a western nagy múltú műfajának mai életképességéről? Végül pedig mire következtethetünk ebből a történetből a filmgyártás jelenlegi lehetőségeire, gyártási modelljeire vonatkozóan?

Bukásokkal táncoló

Kevin Costnernek nem ismeretlen a bukás íze. Miután a kilencvenes évek elején a Farkasokkal táncolóval mindent elért, amit hollywoodi filmes elérhet (az indiánwestern közel félmilliárd dollárt keresett világszinten és elnyert hét Oscar-díjat, amiből kettőt személyesen Costner kapott), a sztár néhány évig nem tudott hibázni, de az évtized közepén ocsúdnia kellett a sikerszériából. Igaz, hogy a Robin Hood: A tolvajok fejedelme, a Több mint testőr és a Tökéletes világ fényes anyagi vagy kritikai sikert arattak – az utóbbi Clint Eastwood egyik legnagyszerűbb rendezése –, de az 1995-ben bemutatott Waterworld – Vízivilág fogadtatása kijózanító pofonnal ért fel „Hollywood hercege” számára.

A nagyrészt víz alá került, jövőbeli Földön játszódó, disztópikus történet forgatásán egymást érték a kisebb-nagyobb balesetek. A stáb dolgát időjárási viszontagságok és a díszlet folyamatos károsodása nehezítette. „Soha ne forgass vízben!” – tanulta meg a leckét Costner. A tervezett költségvetés elszállt.

Végül 175 millió dollárnál csukták be a csekk-könyvet, ami akkori viszonyok között rengeteg pénznek, minden idők legnagyobb filmes költségvetésének számított. Mindössze öt évvel korábban készült el az első hollywoodi film, amely átlépte a százmilliós keretet, a Terminator 2: Az ítélet napja.

A nemzetközi forgalmazásnak köszönhetően aztán a Waterworld visszahozta a gyártási költségét, és az eladott videókazetták miatt alighanem még szolid nyereséget is elkönyvelhetett a Universal stúdió, a film mégis hírhedt bukásként vonult be a hollywoodi legendáriumba. Ez a bukás pedig jelentős részben Costner felelőssége volt, aki nemcsak főszereplőként, hanem Kevin Reynolds mellett nem hivatalos rendezőként is dolgozott a produkcióban.

A sztártól innentől fogva mintha elpártolt volna a szerencse. Színészként sem hozott már be annyi nézőt a moziba, mint a kilencvenes évek elején – golfozós romantikus vígjátéka, a Fejjel a falnak éppen úgy szerény eredményeket hozott, mint az Üzenet a palackban könnyes melodrámája –, igazán viszont rendezőként érték a kudarcok. Lecsapott Az elnök különgépe forgatókönyvére, és sínre tette a produkciót, hogy aztán az utolsó pillanatban kihátráljon mögüle egy másik film, A jövő hírnöke kedvéért.

Az eredmény: a Harrison Fordnak átpasszolt Az elnök különgépe 172 millió dolláros amerikai bevételével 1997 negyedik legnézettebb filmje volt, míg A jövő hírnöke nyolcvanmilliós gyártási költsége mellé rongyos tizenhétmillió dollárt fialt, amivel Costnernek megint sikerült felkerülnie az év legkínosabb bukásait kiplakátoló szégyenfalra.

Hogyan hozhatott Kevin Costner, akit addig a szerencse fiának hittek, ennyire rossz üzleti és művészi döntéseket? A válasz a vadnyugaton keresendő.

Aki nem tud és nem is akar elszakadni a vadnyugattól

Costner kedvenc műfaja a western. Színészként egy western, Lawrence Kasdan Silveradója hozta meg számára az áttörést a nyolcvanas évek közepén. Néhány évvel később elkezdett dolgozni első saját rendezésű filmjén, ami megint csak western volt, méghozzá éppen az a Horizont, amelyet végül csak harmincöt évvel később tudott tető alá hozni. Viszont elkészíthette az őt a pálya csúcsára repítő Farkasokkal táncolót ugyanebben a műfajban. Nem véletlen, hogy később is a westernhez kanyarodott vissza a legszívesebben, csak éppen más műfajokkal ötvözte.

A Waterworld: vízi western a jövőben. A jövő hírnöke: sivatagi (tehát hagyományos) western, megint csak a jövőben.

Persze kézenfekvőbb mindkét filmet posztapokaliptikus sci-finek nevezni, de Costnernek az volt a lényeg, hogy a civilizáció törékenységét és a barbár világban rendet vágó hős kalandját mutathassa be. Ezek western-alapmotívumok, helyezzük bár a messzi jövőbe a cselekményt.

Ezredforduló körüli mélyrepülését is westernnel állította meg, a 2003-ban bemutatott, rendezőként és főszereplőként is jegyzett Fegyvertársakkal. Abban már színészként is a cserzett arcú, veterán Costnert láthattuk, aki hasonló karaktert formált meg, mint amilyennek magát szereti látni: az enyhén megfáradt profit, aki ugyanakkor hisz még a határvidék romantikájában és az olyan alapvető értékekben, mint a tisztesség meg a becsület. A Fegyvertársak váratlanul kedvező anyagi és kritikai fogadtatásban részesült, és bár Costner már soha nem kapaszkodott vissza Hollywood trónjára, ötven fölött is elkönyvelhetett még egy-két sikeres filmet (például az Azt beszéliket Jennifer Anistonnal), mellékszereplőként pedig rajongott szuperhősfilmben (Az acélember) és rangos thrillerben (Elit játszma) is bevethető volt.

Costnernek, a filmsztárnak viszont megint csak a western adott nagy lehetőséget a visszatérésre. Csak éppen ezúttal már nem a moziban, hanem a tévében találta meg a közönségét ő és kedves műfaja.

Előbb A Hatfield–McCoy viszály aratott meglepetésszerű sikert, ami a History Channel legnézettebb saját gyártású műsorává avanzsált, főszereplőjének pedig Emmy- és Golden Globe-díjat hozott. Costner ezután írt alá Taylor Sheridan kortárs közegben játszódó, de a helyszínek és a karakterek viselkedése szempontjából is westernszerű sorozatához, a Yellowstone-hoz. Öt évadon át alakította a montanai földesúr, John Dutton szerepét, hozzásegítve a Paramount csatornát a presztízstelevízió korszakának egyik legnagyobb sikeréhez.

Csodálkozhatunk-e ezek után, hogy Costner elérkezettnek látta az időt a visszatérésre fiatalkora nagy westernálmához? Hogy a színészi és – a Yellowstone esetében – produceri westernsikerek után megint rendezni akart? Ám ő is tudta, mi is tudtuk, hogy a westernnek mára máshol van a helye a filmkultúrában, mint régen.

Ezért ne tedd bele a saját pénzed a filmedbe

A Horizont bukása megerősíti azt a közvélekedést, hogy a western ma nem tartozik a legnagyobb közönséget vonzó műfajok közé. Legalábbis a moziban, mert a Yellowstone éppen azt mutatta meg, hogy a kábeltévé- és streaming-előfizetők, döntően középkorúak és idősebb nézők ma is szívesen néznek vadnyugati kalandtörténeteket. Costner ezt az érdeklődést próbálta felkelteni a moziban is, és nem könnyítette meg a saját dolgát: eleve négy részt tervezett a Horizontból, az első kettőt már le is forgatta és egyszerre tűzte ki a premierjüket, sőt már a harmadikat is elkezdte forgatni, mire az elsőt bemutatták.

Ilyen ambiciózus és drága filmtervhez érthető módon nem kapott pénzt a nagy stúdióktól, amelyek döntéshozói nyilván maguk is utánanéztek, hogy az utóbbi húsz évben nagyjából egyetlen, sikeresnek mondható moziwestern készült, a Django elszabadul, amit azért inkább westernparódiának lehetne mondani (hogy melyik minden idők második legsikeresebb westernfilmje? természetesen a Farkasokkal táncoló).

Így aztán Costner a Variety összesítése szerint beletett harmincnyolcmillió dollárt a magánvagyonából a Horizont költségvetésébe, részben úgy, hogy elzálogosította négy háza közül az egyiket.

Erről a cannes-i filmfesztiválon is mesélt az újságíróknak, egyúttal arra kérve bennünket, kopogtassunk be a Riviéra kikötőiben horgonyzó luxusjachtok ajtaján, és a nyaraló milliárdosoktól kérjünk pénzt a Horizont folytatásaira.

A sztár optimizmusát talán az indokolta, hogy a western azelőtt is éppen leszállóágban volt, hogy az ő vezérletével a Farkasokkal táncoló új lendületet adott volna a műfajnak. A nyolcvanas években a vadnyugati kalandfilm egyre inkább rossz viccnek számított, miután az előző két évtized realisztikus, kiábrándult remekművei, többek között A vad banda, A fennsíkok csavargója és a Kis Nagy Ember, leleplezték a határvidékmítosz hazugságait és kíméletlenül szembesítették a nézőket az indiánokat ért népirtás történelmi valóságával.

Azóta nem lehet ugyanolyan westernt készíteni, mint a műfaj klasszikus korszakában. Costner viszont bízott benne, hogy a vadnyugati múlt körültekintőbb, elfogulatlanabb bemutatásával, az Amerika- és műfajkritikus western közelítésmódjának ismeretében is elevenné tudja tenni a határvidék romantikáját.

Annyira hitt magában, hogy azt is figyelmen kívül hagyta: ma már az Egyesült Államokban sem készülnek filmek a producerek magánvagyonából, pláne nem nagy költségvetéssel.

A klasszikus hollywoodi modellbe persze ez is belefért. A tőkeerős stúdiók mellett vagy azokkal alkalmi szövetségben olyan független, nagyhatalmú producerek dolgoztak, mint David O. Selznick, Walter Wanger és Samuel Goldwyn. Közülük többen erős művészi elképzeléseikkel is formálták a végeredményt – a Portrait of Jennie című, kísérteties szépségű melodrámáról írta Raymond Durgnat filmkritikus, hogy az tíz százalékban a rendező, William Dieterle filmje, és kilencven százalékban a producer Selznické.

Costner Horizontjának sorsa, a két hét alatt megkeresett, tizenötmillió dollár alatti bevétel egyelőre azt mutatja, hogy a független produceri rendszernek okkal áldozott le. Nem éri meg ekkora kockázatot vállalni egy-egy film kedvéért, különösen akkor nem, amikor egyre magasabbak a gyártási költségek, és a hollywoodi mozifilmek éves összbevételének jelentős részét rendre négy-öt sikerfilm termeli meg. Manapság ezek többnyire fantasztikus műfajú produkciók, a többire pedig a streamingvállalatok adnak pénzt, amelyeknek a meglehetősen átláthatatlan üzleti modelljébe egyelőre belefér, hogy tetemes összegeket tudjanak áldozni az exkluzív premierfilmekre. De ők sem westernben gondolkodnak.

Miben bízzon így Kevin Costner? A Horizont eredetileg augusztusra beharangozott, de máris egy későbbi időpontra átütemezett második részében? A streaming- és tévés forgalmazásban, amellyel végre megszólíthatja a Yellowstone rajongóit?

Abban, hogy forgatókönyvírói hentesmunkával esetleg össze tudja vonni a forgatás alatt álló harmadik és az egyre távolabb kerülő negyedik rész történetét egyetlen filmmé? Fogalmunk sincs, mert nem látunk a fejébe, de egyetlen okból mégis reménykedünk benne, hogy Costner zöldágra vergődik a Horizonttal. Azért, mert annyi más, mai hollywoodi produkcióval ellentétben a Horizont mögött nem egy szórakoztatóipari óriásvállalat áll. Csak egy ember cowboykalapban.