Etióp pincérek keltettek feltűnést az ötvenes évek Budapestjén, egyikük korábban egy főherceg inasának is kiadta magát

Legendák övezik az első világháború egyetlen színes bőrű magyar katonáját – néhány éve ezzel a címmel írtunk hosszú cikket a Kongóból (vagy Szenegálból) származó Perris Simonról (aki más források szerint Ali vagy Mr. Bobby), bemutatva a pesti utcán nagy feltűnést keltő férfi életének a kor lapjaiból összeállított történetét.

Az egymásnak sokszor ellentmondó tudósításokból, riportokból, illetve említésekből összeállított anyagunk kapcsán annak megjelenése óta számos reakciót kaptunk, olvasóink közül pedig többen is felhívták a figyelmünket az ötvenes évek Budapestjén feltűnt afrikai pincérre, akire néhányan gyerekkorukból még jól emlékeznek.

A rejtélyes férfiról az online források nem adnak igazán információt, leszámítva a legnagyobb magyar online sajtóarchívum, az Arcanum mindentudó adatbázisát, ahol rábukkantunk a Magyarország című lapban 1957 tavaszán (ápr. 17.) megjelent Pesti amharák – Beszélgetés a négus két magyarországi alattvalójával című írásra, aminek már a felütése is kitűnő:

A minap egy budai eszpresszó széles kirakatüvegén keresztül fehér pincérkabátos, barnaarcú férfit pillantottam meg. Ejnye, nem is tudtam, hogy Budapesten manapság néger pincér is akad!

A röviddel az első zsidótörvény 1938-as megszületése után előbb Nyugat-Európába, majd Dél-Amerikába emigráló, végül 1946-ban, a Független Kisgazdapárt kérésére hazatérő, újságíróként, illetve az ötvenes években műfordítóként aktív Szokoly Endre (1902-1978) által jegyzett cikk aztán szép lassan felgöngyölíti a történetet, bemutatva a „középtermetűnél hajszálnyival alacsonyabb, enyhén göndörhajú, tömzsi” embert, akivel megérkezésekor épp egy néni beszél, kezében tartva egy hírlapot:

– Mondja csak, ugye maga tud franciául?
– Én minden nyelven értek képeket – felel a pincér és villogó szeme hamiskásan felcsillan. Nagyítólencsét kotor elő a zsebéből és előzékenyen ráhajol az újságra:
– Óh-oh! Az angol királynő!
– Látta már? Ismeri? – érdeklődik a kávénéni.
– Nem volt még vendégem Pesten – feleli huncutul és felém fordul hogy felvegye a rendelést.

Szokoly itt teszi az első felismerést, amit aztán szóvá is tesz, a beszélgetés pedig azonnal a férfi múltjára terelődik:

Most már látom: nem néger. Hol is találkoztam hasonló arcvonásokkal?… Megvan!
– Maga abesszíniai ugye? – kérdem tőle, mialatt asztalomra helyezi a tálcát. Felragyog az arca, végre valaki, akinek nem kell magyarázkodnia, hogy az amharák, Etiópia lakói nem négerek.
– Honnan megismerte? – kérdezi örömmel.
– Volt itt egyszer egy amhara fiú, Casa Tekli a neve…
– Mi az, hogy volt? (íme, milyen jól megtanult már magyarul –  illetve „pestiül“!) Ma is itten van.
– És most mit csinál, hol van?
– Szintén a szakmában. Meg is nősült…
– És maga? Jóízűt nevet.
– Minek? Mikor látom, házasságban mindig sok a baj. Én szeretem a békét. Meg belém nem szerette senki…

Néhány pillanattal később a férfi nevére, illetve a Magyarországig tartó vándorlásának részleteire is fény derül – Solum Gojten elmondása szerint 1919-ben érkezett Európába, ahol előbb Németországban próbált szerencsét, majd előbb Olaszországba, aztán Csehszlovákiába került, ahonnan egyetlen évvel a második világháború kirobbanása előtt végül Pestre tette át a székhelyét.

Arra a kérdésre, hogy hol érezte magát a legjobban, Solum nyilván nem adott választ (az olvasóban itt talán jogosan ébredt fel a gyanú, hogy nálunk, hiszen itt töltötte a legtöbb időt), de gyökereiről sem árult el semmit, leszámítva persze azt, hogy egy Gondar tartományban – ennek székhelye, a Világörökség részét képező palotái miatt sokszor egyenesen Afrika Camelotjának nevvezett Gondar 1855-ig az Etióp Birodalom fővárosa volt – lévő apró településen született, ahol

posta sincs, csak néha valami karaván jön, az adja csak kézbe a levél, ha van.

Szokoly rövidesen a másik etiópot, Casa Teklit is megtalálta: ő akkor a Nagymező utcai Operettszínház mai épületében akkor működő Budapest Táncpalotában (a cikk szerint Budapest mulató) dolgozott.

Pontosan emlékszem rá, 1929-ben érkezett Budapestre. Akkoriban láttam először, még félszegen csetlett-botlott az aszfalton, de a járókelők – mi tagadás, a nők is – megbámulták a jó kiállású, rendkívül élénk tekintetű, értelmes arcú csinos, barna fiút. Nagyon gyorsan megtanult magyarul, addig pedig moziportásnak állt be a Rákóczi úton

– olvashatjuk a cikkben, aminek szerzője azon csodálkozik, hogy húsz éve nem találkoztak, a férfi pedig szinte semmit sem változott.

Az ötvenhárom éves Casa egy fokkal közlékenyebb a honfitársánál, hiszen megtudjuk tőle, hogy van egy tizenhét éves fia, aki az apja nevét viszi tovább, tizenöt éves lányát pedig a IX. kerületi Vendéglátóipari Vállalatnál dolgozó felesége után Mária Magdolnának nevezték el.

A férfi lényegesen jobb anyagi helyzetben lehetett, mint Gojten, hiszen arról mesélt, hogy a nejével rendszeresen külföldön vakációzik – így töltött három hetet Párizsban, de Olaszországban, Németországban és Svájcban is jártak együtt –, és 1939-ben és 1951-ben Etiópiába (1936-tól Abesszínia már ezt a nevet viselte) is visszatért rövid időre, a fejlődés pedig meglepte, hiszen Addisz-Abeba egy új épületekkel teli, gyárakkal és ipartelepekkel rendelkező nagyváros lett.

Ezt a változást a város persze nem az 1935-1941 közti olasz gyarmati uralomnak, illetve az 1944-ig tartó brit fennhatóságnak köszönhette:

De semmit sem az olaszok csináltak, nem is volt rá idejük, pénzük meg még kevesebb. Csak a felszabadulás után indult meg a fejlődés. Igazán szép és modern a város

– mondta, majd hozzátette:

A feleségemnek is nagyon tetszett — egy hétig. Aztán mindig csak sírt, csak sírt, úgy vágyódott haza. De Párizsból is. Külföldön mind ilyenek a magyarok…!

Casa Tekli ezután a fiát, illetve a jövőbeli terveit hozta szóba: eldicsekedett azzal, hogy a gimnazista fia orvos akar lenni, neki pedig esze ágában sincs visszaköltözni Afrika szarvára.

Szokoly a két etióp egyikét egy évvel később megjelent Régi választások – Főhercegi szárnysegéd voltam Ráckevén (Pest Megyei Hírlap, 1958. okt. 22.) című anyagában újra csak felemlegette: a cikk szerint az szűk harminc évvel korábban, 1931 júliusában a ráckevei képviselőválasztást megelőző csínyből vette ki a részét.

Az újságíró rövid időre kibérelt egy fekete Rolls-Royce kabriót, illetve egy bíborvörös Lancia Lambdát, magát egy Albrecht főherceg szerepét játszó kormánykritikus, föld nélküli, bácskai dzsentri szárnysegédjének adta ki, az etiópot pedig az inasszerepre kérte fel, hogy együtt robogjanak végig a főherceg birtokát képező településeken, jelezve, hogy a választásnak feltétlenül tisztának kell lennie. Ez így is történt, néhány órával később, immár civil ruhában ugyanis elégedetten konstatálták, hogy

a közigazgatás semmiféle erőszakhoz, vagy csalafintasághoz sem mert nyúlni, tehát megbukott a kormánypárti jelölt. Nagy úr volt akkoriban. Hiába, egy főherceg. Talán még a szolgabírónál is nagyobb.

A csapat hamarosan persze lebukott, hiszen egy valódi szolgabírónak tűnő férfi kérdőre vonta őket. A délelőtti főrend épp ezért hirtelen visszahuppant a szerepébe:

 – A négerről gondoltam… – próbált magyarázkodni az ismeretlen.
A mi saját főhercegünk pedig rá se hederített, inkább bennünket oktatva mondta:
– Akadnak egyesek, akik azt hiszik, hogy, amiért egy járásban csak egy főszolgabíró van, az egészvilágon nincs több, csak egy néger.
A szolgabíróhoz hasonló jelenség sértődötten visszavonult. Mi pedig jót mulattunk rajta.

Solum és Casa további sorsáról a lapok sajnos semmit sem mesélnek, de jó eséllyel mindketten Budapesten, vagy legalább Magyarországon töltötték az életük hátralévő évtizedeit, majd az aranyhal-memóriával rendelkező kollektív emlékezetből szinte nyom nélkül eltűntek.