„Karl Lagerfeld halála után könnyebb dolgom lett: az emberek elkezdtek szabadabban mesélni róla”

A ‘70-es években úgy pezsdült fel a párizsi divatvilág, mint egy megpiszkált hangyaboly: a francia fővárosban nyüzsögtek a világ minden tájáról érkezett hírességek, művészek és ambiciózus tervezők, egymást érték a bemutatók, az újságos standok pedig színültig teltek divatlapokkal. Több fronton megújulóban volt ekkoriban a szakma: a fiatalabb generációk elkezdték kiszorítani a régi nagy neveket, legendás házak kerültek a kihalás szélére, miközben a mindenki számára elérhető pret-á-porter ringbe szállt az exkluzív haute couture-rel a szakma és a közönség figyelméért.

Mindennek középpontjában két kiemelkedő tervező rivalizálása állt.

A fiatal zseniként elkönyvelt Yves Saint Laurent és a magára csak „divatzsoldosként” hivatkozó Karl Lagerfeld ugyan egy időben és egy helyen, ráadásul szoros barátságban kezdték karrierjüket, és szinte életük végéig ugyanazokban a körökben mozogtak, az évtized elején szakmailag mégis világok választották el őket egymástól: Saint Laurent épp rocksztárként emelkedett egyre magasabbra a szakmában, míg Lagerfeld szabadúszó tervezőként sem saját márkával, sem saját stílussal nem rendelkezett.

A két tervező között kiéleződő harc feszült időszakáról szól a nemrég megjelent Becoming Karl Lagerfeld című sorozat, ami már csak azért is üde színfoltja a mostanság igen telített divattervezős film- és sorozatválasztéknak, mert kettejük közül a német tervezőt teszi meg főszereplőjének (Daniel Brühl alakításában). Saint Laurent-ről számtalan dokumentumfilm mellett 2014-ben egymás után két játékfilm is készült; az egyikben Pierre Niney, a másikban az azóta síbalesetben elhunyt Gaspard Ulliel játszotta a legendás tervezőt, Lagerfeld viszont csak az előbbiben tűnik egyáltalán fel. A mellékszereplővé lefokozott Yves azonban a kevés képernyőidő ellenére ezúttal is domináns alakja a történetnek, hiszen nemcsak a szakmában, de a magánéletben is Lagerfeld riválisává vált, mikor viszonyba kezdett a német tervező fiatal szerelmével, Jascques de Bascher-val. Hogy miért bukkannak fel képernyőinken Saint Laurent újabb és újabb változatai, és mit tud ez a mostani, arról a tervezőt alakító színész, Arnaud Valois mesélt lapunknak a párizsi bemutató előtt.

A zsenit már sokféleképp láttuk, most az embert akarták megmutatni

Yves Saint Laurent nem véletlenül ihleti meg a filmeseket: tipikus hollywoodi történet az övé a művészről, aki nagyon fiatalon jutott nagyon magasra. Az 1936-ban, az akkor még Franciaországhoz tartozó Algériában született tervező huszonegy évesen már a Dior művészeti vezetője volt, aki gyakorlatilag megmentette az anyagi csőd szélén álló céget, huszonhat éves korára pedig saját márkája és divatháza is lett. A ‘70-es években aztán már a világ legismertebb tervezői között tartották számon. Számos kihívással szembesül, aki egy ilyen ikonikus figurát akar képernyőre vinni, pláne, ha már jó páran megpróbálkoztak vele előtte, ráadásul nem is sikertelenül.

Arnaud Valois 2006-ban indult színészi karrierje során ez volt az első alkalom, hogy valós személyt alakított. Yves Saint Laurent munkásságával divat iránt érdeklődő, öntudatos franciához híven persze tisztában volt, de a tervező Lagerfeldhez fűződő, barátsággal vegyes rivalizációjáról és kettejük szerelmi bonyodalmairól csak a felkészülés során szerzett tudomást. Kiolvasott jó pár életrajzot, de Daniel Brühlhöz hasonlóan – aki Párizs Lagerfeldnek kedves utcáit rótta, és megpróbálta elképzelni, mivel tengetné a tervező mindennapjait –, Valois is gyakorlatibb módszerrel igyekezett feltérképezni Saint Laurent karakterét.

Nagyon sok életrajz készült róla, de engem jobban érdekelt, hogy ő mit olvasott, hallgatott, nézett vagy fogyasztott szívesen; a személyes ízlése. Megnéztem például egy csomó filmet a 40-es és 50-es évekből, amiket szeretett, vagy amikhez ő készítette a jelmezeket. De hozzáfértem régi interjúkhoz is, amiket még a hetvenes években adott. Ezekre alapoztam a karaktert. Na meg persze sokat segített Pascaline Chavanne, aki a sorozat összes jelmezét készítette: ezekben a csodálatos ruhákban sokkal könnyebben érzi magát az ember Yves Saint Laurent-nak. Intenzív utazás volt, de imádtam minden percét

– meséli Valois.

A színész a 2017-es 120 dobbanás percenként című filmmel vált világszerte ismertté, mikor az AIDS-járvány párizsi kicsúcsosodásáról szóló történet jó pár díjat bezsebelt – például a cannes-i filmfesztivál nagydíjasa lett. Szerinte Yves Saint Laurent karaktere 2008-as halála óta egyszerűen azért járja fáradhatatlanul a tévéképernyőket, mozivásznakat és könyvlapokat, mert különleges karakter volt, akiről mindig eszébe jut valakinek valami újat mondani.

„Készültek már róla nagyon jó filmek, a sorozatban viszont azt az oldalát szerettük volna megmutatni, amit kevésbé látott még a közönség: nem a munkájára és a zsenialitására koncentráltunk, hanem az emberibb vonásaira: a vágyaira és a szenvedéseire, arra, hogy mi mozgatta őt igazán. A Jacques-kal folytatott viszonyra, a Karllal ápolt barátságra, és a partnerével, Pierre Bergével átélt nehézségekre. Amikor megkérdeztek, hogy eljátszanám-e Yves Saint Laurent-t, először épp az merült fel bennem, mennyien alakították már őt korábban. Gaspard Ulliel elképesztő volt a szerepben! Nem voltam benne biztos, hogy hozzá tudok adni valamit ehhez a karakterhez. Végül aztán, azt gondolom, sikerült újat mutatni róla, amire büszke vagyok. És persze hatalmas megtiszteltetés, hogy a Saint Laurent-t alakító nagyszerű színészek mellé kerültem a szerep által.”

Korábban látta ugyan a fent is említett Saint Laurent-filmeket, a felkészülés alatt azonban messziről elkerülte ezeket, nehogy véletlenül túlságosan inspirálódjon kollégái munkájából. Saját fogást akart találni a karakteren. „Túl stresszes lett volna akkor újranézni ezeket a filmeket” – mondja mosolyogva.

Valois-t három dolog lepte meg az Yves-vel való ismerkedés és a forgatás során. Egyrészt teljesen lenyűgözte, milyen szenvedélyesen rajongott a tervező a szépségért: „Szinte mániákusan kereste a szépség minden formáját, és majd’ mindent alárendelt a művészetének.” Másrészt bepillantást nyert a mentális betegségekkel és függőséggel küzdő tervező belső harcaiba is: „Hiába volt elképesztően sikeres alkotó, az emberi vágyait sokszor nem tudta megélni.” Harmadrészt pedig egy addig csak távolról csodált szakma kulisszái mögé tudott belesni: „Mindig is szerettem a divatot, büszkén vállalom, hogy szeretek öltözködni, szórakoztatnak a ruhák, és ez a fajta önkifejezés. Korábban viszont fogalmam sem volt róla, mennyi munka van mondjuk egy dzseki elkészítése mögött. A sorozatban húsz ember dolgozott csak a jelmezeken, úgyhogy végignézhettem, hogyan készülnek ezek, mennyi tehetség kell egy egyszerű ruhadarab elkészítéséhez is.”

Hogy a divattervezőket így keblére ölelte mostanság a sorozatipar, azon viszont egyáltalán nem lepődött meg:

Van egy különös kettőssége a divat világának: noha a mindennapi életünk szerves részét képezi, közben mégis érinthetetlennek tűnő ikonokat termel ki. Ismerjük a nevüket egy parfümről vagy egy táskáról, mint egy márkanevet, de maguk az emberek  sokszor egészen megközelíthetetlenek, úgyhogy nyilván mindent tudni akarunk róluk, ismerni akarjuk a történetüket. Ráadásul ezeknek az embereknek általában tényleg elképesztő életük van: gazdagok, híresek, ki tudtak teljesedni a művészetükben. Közben viszont, ha belesel a függöny mögé, csupa sötét, komplex, tragikus sorsot találsz. Ez a tökéletes recept egy jó történethez.

Csöpögős életrajz helyett inkább párizsi Trónok harca lett belőle

A Becoming Karl Lagerfeld főszereplője azonban mégiscsak a hamburgi divattervező, az ő története pedig elsősorban nem a sikerrel kéz a kézben járó kísértésekről és kihívásokról szól (Lagerfeld egész életében nagyon fegyelmezett volt mind a munka, mind az alkohol, drogok és egyéb szenvedélyek tekintetében), hanem az oda vezető, számára sokkal rögösebb, néhol hazugságokkal kikövezett, zavaros útról.

Mi lehetne jobb maszk, mint egy arc, amit mindenki ismer? Karl Lagerfeld ötven éve uralja a luxuscikkipart, még sincs életrajza

– írta Raphaëlle Bacqué oknyomozó újságíró 2018-as, Lagerfeld gyermekkorának szentelt cikkében a francia Le Monde-ban. Aztán úgy döntött, a tettek mezejére lép, és maga tömi be ezt a tervezői életrajzok sorában tátongó űrt: a cikkből előbb cikksorozat, majd könyv lett (Kaiser Karl címmel), most pedig ez utóbbi alapján készült el a sorozat is. A lapunknak nyilatkozó három alkotóban, az írónőben, a sorozat forgatókönyvét író Isaure Pisani-Ferryben és a producer-rendezőben, Jérome Salle-ban van egy meglepő közös vonás: maga a divat mindhármukat teljesen hidegen hagyja.

„Sosem érdekelt a divat, de ezek a történetek szerencsére sokkal többről szólnak, univerzálisabbak, mint elsőre gondolnánk. A divat világát éppúgy a hatalmi játszmák, a politika és a gazdaság irányítja, mint minden más területet. Karl története egy furcsa, szinte misztikus karakterről szól, egy befolyásos férfiról, aki állandó hazugságokkal építette saját imázsát. Érdekes volt egy olyan emberről mesélni, aki egyszerre ennyire nagy hatalmú és sebezhető” – mondja Bacqué.

Ő először a hetvenes évek Párizsának (és a sorozatnak) egyik fontos karakterével, Diane de Beauvau spanyol-francia arisztokratával, Andy Warhol és Roy Halston múzsájával ismerkedett meg, ő mesélt neki Lagerfeld és de Bascher különös kapcsolatáról.

„A lábaik előtt hevert a világ, népszerűek voltak és szabadok, Karl mégis egész életében titokzatos figura maradt. Nagyon izgalmas karakternek gondoltam” – meséli. A kérdésre, hogy miként kezdte kutatni az akkor még élő, legendásan zárkózott divattervező életét (aki korábban attól sem riadt vissza, hogy bíróságra vigye egy, az ő életével is foglalkozó könyv íróját magánéletének megsértése miatt), könnyed vállrándítással válaszol: „Újságíró vagyok. Mindig is ilyesfajta nyomozói munkát végeztem, visszaemlékezéseket olvastam, és olyanokat próbáltam megszólaltatni, akik közelről ismerték őt.”

Mikor elkezdtem írni a könyvet, Lagerfeld még életben volt, és nem örült túlságosan a dolognak. A halála után aztán sokkal könnyebb dolgom lett: az emberek elkezdtek szabadabban mesélni róla

– mondja.

Isaure Pisani-Ferry szerint a divat és a filmek világa mindig is szimbiózisban működött, állandóan hatva egymásra, így egyáltalán nem meglepő, hogy a sorozatipar is ráfordult a divatvilágra. Sőt, szerinte a két szakma – a divattervezőké és a filmkészítőké – is igen hasonló.

„A divat egyszerre ipar és művészet. Rendkívüli kreativitást igényel, nem lehetsz egyszerűen technikailag tehetséges szakember. Korábban engem sem izgatott ez a világ, felszínességként gondoltam az öltözködésre, de Lagerfeld valahogy a tanárommá vált az írás során, bevezetett a szakma mélységeibe. Közben persze az ő megközelítése teljesen más, mint mondjuk Yves Saint Laurent-é, aki száz százalékban művészként tekintett magára. Lagerfeld ennél pragmatikusabb volt, úgy volt vele, hogy »ruhákat készítünk, ne tegyünk úgy, mintha megváltoztatnánk ezzel a világot«. Próbáltuk mindkét felfogást felvillantani a filmben. Ez a kérdéskör egyébként filmesként minket is érdekelt, hiszen nagyon hasonló a munkánk a tervezőkéhez. Itt is folyamatosan kreatívnak kell lenned, miközben tulajdonképpen tartalmat termelsz.”

Ráadásul olyan szorosan kapcsolódik a divat a mindennapjainkhoz, a világhoz, amiben élünk, hogy egyébként is megkerülhetetlen téma, állítja Jérome Salle rendező. Lagerfeld a valóságban is hasonlóan komolyan gondolkodott róla, mint a sorozatban, ahol egészen odáig merészkedik, hogy „a korszellem megtestesítőjeként, a társadalom valódi természetének tükörképeként” definiálja. Salle szerint, akár akarunk, akár nem, mi is mindennap foglalkozunk divattal – miért épp a sorozatipar ne tenné?

Az egész ott kezdődik, hogy minden reggel eldöntöd, mit veszel fel aznap. Onnantól kezdve az öltözeted egy üzenetet képvisel, elárul rólad valamit azoknak, akikkel az utcán vagy a munkahelyeden találkozol. Mindennek van jelentősége, akár egy H&M-es pólót választasz, akár egy Chanel-ruhát. Ha meg már úgyis kommunikálsz vele valamit, akár lehetsz tudatos is ebben a tekintetben, még ha nem is érdekel a divat.

A csöpögős életrajzi filmek műfaját nagy egyetértésben igyekeztek távolról elkerülni. Ahogy Pisani-Ferry fogalmaz, ha ebbe az irányba indulnak, csak azokat szolgálta volna ki a sorozat, akiket kifejezetten Lagerfeld személye és a divat érdekel. Ehelyett a történet hátterének tették meg a divatvilágot, figyelmüket pedig a Trónok harca alkotóitól tanulva inkább az intrikának, a hatalmi harcoknak és a túlfűtött szenvedélyeknek, na meg az ezek közepette kibontakozó, tragikus emberi történeteknek szentelték, minden bizonnyal nagyobb közönséget megszólítva ezzel.

„Meglepődve tapasztaltam, mennyire megérintett a története. Eleinte nem gondoltam, hogy szimpatizálni tudok majd Lagerfelddel, mert az általa teremtett perszónát, az örökös provokatőrt láttam benne. De aztán elkezdtem jobban megismerni: a barátaival és ismerőseivel interjúztam, és egyre inkább kiviláglott, hogy a maszk mögött egy sebezhető, érzékeny ember rejlik, aki állandóan félt, hogy elveszti a kontrollt, és rettegett az emberek véleményétől. Ebben lehet igazán könnyen kapcsolódni hozzá, mert ezek olyan félelmek, amik mindannyiunkban megvannak. A hetvenes évek azért is volt igazi fordulópont a számára, mert amikor szerelmes lett, elvesztette a kontrollt az élete egy része felett.”

Nem is kell, hogy a divatról vagy híres emberekről szóljon, Lagerfeld, Jacques de Bascher, Yves Saint Laurent és Pierre Bergé sztorija enélkül a kontextus nélkül is nagyon erős. Mert végső soron esendő emberek története.