Konzervatív propaganda, balos szatíra vagy kedves családi film? – harminc éve kocogott be a mozikba Forrest Gump

1994-ben Tom Hanks már a Philadelphiáért kapott friss Oscarral a zsebében tűnt fel a mozivásznon, hogy katonásra nyírt hajával és kisfiús bájával egy buszmegálló padján ücsörögve nekiálljon elmesélni élete történetét az arra tévedő idegeneknek. Arról, hogy épp karrierje egyik legsikeresebb szerepébe bújt, ekkoriban még sejtelme sem volt, sőt, kétkedve állt a filmhez:

Ki a fenét fog érdekelni ez a fickó az idétlen cipőjében, a fura öltönyével meg egy rakás gyerekkönyvvel a bőröndjében? Mondani fog ez bárki számára bármit?

– tette fel a kérdést a rendezőnek, Robert Zemeckisnek, aki igen költői, de nem túl megnyugtató választ adott: „Ez egy aknamező, Tom. Előfordulhat, hogy épp a saját pusztulásunk magvait vetjük el.”

Pusztulásról szerencsére szó sem volt: a Forrest Gump átütő sikert aratott, és mindkettejük karrierjében fontos mérföldkőnek bizonyult. Amerikában és Kanadában több mint 329 millió dolláros bevételt szerzett, amivel rögtön az addigi valaha volt harmadik legsikeresebb film lett az E. T., a földönkívüli és a Jurassic Park mögött. Tizenhárom Oscar-díjra jelölték, amiből hatot meg is szerzett, köztük a legjobb film, a legjobb rendező és a legjobb főszereplő kategóriát. Ez azért is nagy szó, mert ‘94-et szokás úgy emlegetni, mint a filmtörténelem egyik legerősebb évét. A legjobb film kategóriában például olyan művekkel versenyzett Zemeckis filmje, mint A remény rabjai, a Négy esküvő és egy temetés vagy a Ponyvaregény. A kritikusok a kezdetektől fogva lelkesen dicsérték. Szállóigévé vált mondataival, remek színészi alakításaival (Tom Hanks neve örökre összeforrt a karakterrel), meg a néhol már csöpögős drámaiságával és életigenlő üzenetével instant bekerült az alapműveltségnek tekintett filmklasszikusok közé.

Miért múlt mégis egy hajszálon, hogy egyáltalán elkészüljön a Forrest Gump, hogyan lett az elmúlt évtizedekben egyre inkább kritika tárgya a kezdetben ajnározott alkotás, és lehet-e politikamentes a film, ami romantikus-humoros köntösbe bújtatva tulajdonképpen a huszadik század Amerikájának történetét meséli el?

Hollywood köszöni szépen, értelmi fogyatékosokról megelégszik egy filmmel

Lenyűgöző sikerek ide vagy oda, eleinte az sem tűnt valószínűnek, hogy egyáltalán elkészülhet a film. Wendy Finerman, a producer, aki a nulladik pillanattól egyengette a Forrest Gump útját, hét éven át házalt az ötlettel különböző stúdióknál, ügynököknél, rendezőknél és színészeknél, de senki sem akarta bevállalni a lassú észjárású fiú történetét. Ezúttal nem a hollywoodi progresszivitás hiánya állt az óckodás mögött, az elutasításnak prózai oka volt: 1988-ban megjelent Dustin Hoffman és Tom Cruise főszereplésével az Esőember, ezután pedig nagyjából lehetetlen volt eladni még egy értelmi fogyatékos karakterről szóló sztorit. A filmes világ, úgy tűnik, egyetlen filmmel telítődött a témában. Finermannek azonban nagyon tetszett Winston Groom 1986-os pikareszk regényének hőse (magyarul 1994-ben jelent meg Forrest ​Gump avagy: „Egy együgyű fickó följegyzései” címmel), a történelmi eseményeken véletlenszerűen végigbotladozó egyszerű lélek, így kitartóan kereste a módját, hogy vászonra juttassa Forrestet – azután is, hogy a regény filmes jogait első körben megvásárló Warner Bros. az Esőember megjelenése után gyorsan kihátrált a projektből.

Volt némi előnye más producerekkel és azok kósza filmötleteivel szemben: akkori férje, Mark Canton a Columbia elnöke volt, általa személyesen ismerte például Tom Hankset és Robert Zemeckist is. Hanks, aki olvasta a könyvet, meg is ígérte neki, hogy ha megfelelő forgatókönyv készül belőle, vállalja a főszerepet. De hiába érkeztek sorra az írók – maga Groom is írt egy változatot a regényéből –, az epizodikus történetet sehogy sem sikerült mozivászonra adaptálni. Hogy végül mégiscsak elkészült egy forgatókönyv, ami a megfilmesítés jogait átvevő Paramountot és Hankset is meggyőzte, az ismét csak Finerman szakmai körökben kiterjedt szociális hálójának köszönhető: barátja, Eric Roth vette kézbe az adaptációt.

Roth eddigre elismert forgatókönyvíró volt, olyan munkákkal a háta mögött, mint a Mr. Jones – Jogában áll meghalni, A gyanúsított, vagy a Mindez én vagyok, szabad kezet kapott hát a regény adaptációjához. Alaposan át is gyúrta: a Groomnál még John Goodmanhez hasonlóan elképzelt karakter méretei és IQ-ja is erőteljesen megcsappantak a filmben. Míg a regény főhőse egy savant szindrómával küzdő melák (Groomot egy, a különös betegségről szóló ismeretterjesztő film inspirálta a könyv megírásakor), aki szerény értelmi képességei ellenére csodálatos intellektuális adottságokkal rendelkezik a matematika területén, addig a Tom Hanks-féle Forrest Gump egy átlagos termetű és mindennemű zsenialitást nélkülöző, gyermeki figura.

Ennél is fontosabb különbség, hogy a regény főhőse még nem a vakszerencse folytán mindenben sikeres csodafiú, aki együgyűségével és szívós kitartásával az amerikai álom tökéletes beteljesítője. Bár a könyvbeli Gump is belekeveredik a huszadik század fontos eseményeibe, és sorra látogatja az USA elnökeit, a lapokon megelevenedő karakter korántsem jár mindenben sikerrel: az egyetemről kibukik, a katonaságtól elutasítják, a háborúellenes tüntetésen letartóztatják és intézetbe zárják.

A regény a kiadásakor nem volt nagy siker, mindössze harmincezres példányszámmal fogyott Amerikában, és minden bizonnyal bőven feledésbe merül a kilencvenes évekre, ha nem készül el a filmváltozat. Roth forgatókönyve a megszokott filmes kereteket levetve egy szabadon áramló visszaemlékezéssé hegesztette Forrest anekdotáit, főgonosz, központi konfliktus és átfogó narratív szál nélkül. Persze, ha nagyon akarjuk, mindháromnak betudhatjuk a Robin Wright által megformált Jenny karakterét és a Forrestet hozzá fűző szerelmi szálat, amit Roth a film gerincévé léptetett elő, holott a könyvben még közel sem volt ilyen hangsúlyos elem.

Deepfake a kilencvenes években

A forgatókönyv elkészültével egyszerre két rendezőnek is felajánlották a projektet: Zemeckis mellett Terry Gilliam is versenyben volt a filmért. Az egykori Monty Python-tag végül passzolta a lehetőséget, így aztán a litván származású amerikai rendező kapta meg. Utólag a filmes egyetemet végzett, majd a pályát Steven Spielberg mentoráltjaként kezdő Zemeckis egyértelmű választásnak tűnik, ő ugyanis már korábban is a speciális effektusok nagy szakértőjeként volt ismert. Már első filmjében, az 1978-as I Wanna Hold Your Handben is biztos kézzel varázsolta a képernyőre archív felvételek és dublőrök segítségével a Beatles tagjait, hogy aztán (miután a 80-as években a Vissza a jövőbe-trilógiával világszerte befutott) 1989-ben, a Roger nyúl a pácban alkalmából ismét alámerüljön a digitális effektek bugyraiba, és összemossa a rajzfilm karakterek világát az élő szereplőkével.

A Deepfake korában ugyan már nem esik le az állunk a Forrest Gump vizuális trükkjeitől, ‘94-ben viszont még igazi csúcstechnológiának számítottak a számítógépes effektek, amikkel például eltávolították a Gary Sinise által alakított Dan hadnagy lábait, amerikai elnökök sora mellé varázsolták archív felvételekre Tom Hankset, vagy épp több százezresre duzzasztották a vietnámi háború ellen tüntetőket alakító statiszták tömegét a Lincoln Emlékműnél.

Sokakat éppen ez a frappáns vizuális kalandozás nyűgözött le a filmben, az sem véletlen, hogy a legjobb képi effektusoknak járó Oscart is elnyerte – az meg pláne dicséretes, hogy ezek a megoldások ma sem vetik le az AI-videókon és deepfake-en edzett szemeket. De akadnak kritikusai is a bőkezű CGI-ozásnak:

Zemeckis és technikusai annyira el voltak foglalva azzal, hogy jól működjenek a film effektjei, hogy egy pillanatra sem álltak meg elgondolkodni rajta, vajon kellenek-e egyáltalán. Milyen célt szolgál, hogy Hankset Kennedy mellé illesztik egy korabeli híradófelvételre, hogy a szabad világ legfelsőbb vezetője kuncoghasson egyet, mikor Forrest bejelenti, hogy pisilnie kell?

– teszi fel a kérdést az Indiewire kritikusa. Ezzel pedig meg is érkezünk a kritikákhoz, amik az utóbbi évtizedekben kezdték darabjaira szedni Forrest történetét, és górcső alá venni, hogyan öregedett a film. Kell-e, hogy bármi egyéb célja legyen a fenti jelenetnek, mint hogy szórakoztató?

Mindkét oldal magáénak tartotta

Bár a kezdeti kritikák még igen pozitívak voltak, hamar megjelent a Forrest Gump ellentábora is, mára pedig kritikusok egész sora utálja hevesen a filmet. Ki azért, mert érdektelenséggel trappol át a huszadik század második felének meghatározó történelmi eseményein, ki azért, mert az idiotizmus bálványozásának tartja, ki azért, mert valamiféle ideológiai elköteleződést vél felfedezni a történetben. A filmadaptáció a csodás sikerekre átírt epizódjaival igazi népmesei hőssé emelte Forrestet, aki bármibe is fog, elképesztő eredményeket ér el. Nem csoda hát, hogy hamar keblükre ölelték mindenféle politikai oldalak – jóllehet a készítők rögtön elutasítottak minden hasonló közeledést.

Az egyik, nem túl bonyolult, és igen elterjedt értelmezés, hogy a déli, vallásos Forrest története, aki szerény szellemi képességei ellenére a film során előbb futballsztár, aztán háborús hős, majd menő üzletember lesz, egy konzervatív sikersztoriként is értelmezhető.

Erre a narratívára erősít rá a két archetípus ütköztetése is: míg a hatalomnak alázatosan engedelmeskedő Forrestet folyamatosan jutalmazza a sors, addig a szabados szexualitású, hippi, rendszerkritikus, saját döntéseket hozó, mindenféle ügyért küzdő és ideológiában megmerítkező Jenny egész életében szenved, mígnem AIDS-es lesz, és meghal. Egyértelműnek tűnhet, a film melyik értékrend mellett teszi le a voksát.

Az ellentétes olvasat szerint Forrest nemhogy nem a patriotizmus hőse, de egyenesen karikatúrája, hiszen nem lehet valaki elszánt hazafi, ha egyszer nem elég értelmes hozzá, hogy megalapozott döntéseket hozzon, vagy háborús hős úgy, hogy valójában fel sem fogja a háború veszélyeit. Forrestet az esetek többségében nem különleges tehetsége vagy kitartása juttatja különböző sikerekhez, hanem a vakszerencse. Arra pedig már nehéz nagy konzervatív értékként mutogatni.

Az alkotók kézzel-lábbal kapálóztak a hasonló értelmezésekkel szemben. Zemeckis azzal érvelt, hogy mindkét oldal képviselteti magát a történetben, a film egyik producere, Steve Tisch pedig így fogalmazott Oscar-beszédében:

Forrestet a politikai térkép minden szeglete sajátjának nevezi. Ám a Forrest Gump nem a politikáról vagy a konzervatív értékekről szól, hanem az emberségről, a tiszteletről, a toleranciáról és a feltétel nélküli szeretetről.

Tom Hanks egyenesen politika- és ítéletmentesnek nevezte a filmet. És hogy hogyan lehet egy, a huszadik század második felének fontos történelmi eseményeit tablószerűen felsorakoztató, magát Amerika történetét középpontjába helyező film politikamentes? Hát úgy, hogy főszereplője fel sem fogja a körülötte zajló történelmet, nem mond, és nem gondol semmit a kor meghatározó politikusairól, művészeiről és aktivistáiról, akikkel találkozik, vagy eseményeiről, amikre betoppan.

Amikor például Vietnámból hazatérve egy háborúellenes tüntetésre keveredik, szokásához híven akaratlanul is az esemény középpontjába kerül: feltuszkolják a színpadra, aztán nyájasan a mikrofon elé tessékelik, hogy akkor most legyen szíves mondja el a véleményét a háborúról. A tömeg persze nem tudja, amit mi, nézők ekkora már igen: Forrest általában nem sokat ért a körülötte zajló eseményekből. Sebaj, egy ellentüntető kihúzza a mikrofon zsinórját, épp, amikor beszélni kezd.

Hogy mit gondol Forrest a vietnámi háborúról, azt sosem tudjuk meg, kinyilatkoztatások helyett helyzetkomikumba torkollik a jelenet, Amerika modern történelmének egyik legmeghatározóbb eseménye díszletté silányodik. Forrestet és a filmet egy dolog mozgatja igazán: gyermekkori szerelme, a hullámzó tömeg gyomrából a távolban előtűnő Jenny.

Számon lehet ugyan kérni a Forrest Gumpon ezt a fajta érdektelenséget, vagy hogy jelentéktelenné zsugorítja a 60-as, 70-es évek társadalmi törekvéseit, de akár úgy is tehetünk, mint Quentin Tarantino, hátradőlhetünk, és nézhetjük kellemes szatíraként a filmet. Vagy épp romantikus vígjátékként. Zemeckis első számú célja minden bizonnyal a szórakoztatás volt – korunk sajátossága, hogy minden történetbe politikai állásfoglalást igyekszünk gyömöszölni. Talán nem véletlenül nézzük meg harminc évvel a bemutatása után is minden alkalommal ugyanazzal a lelkesedéssel Forrest történetét, ha szembejön a tévécsatornák közötti lelketlen kapcsolgatás során. Még akkor is, ha manapság már aligha lehetne nyugodt lelkiismerettel filmet készíteni egy féleszű amerikairól, aki sikert sikerre halmoz. Mert a mai amerikai ostobaság már nem olyan jóindulatú, mint Forrest Gump.